Salome (Oscar Wilde)

A balettek zenéjét előadja: Barth István – fuvola, Tamás János – trombita, Pachmayer llona – hárfa, Háry Balázs – ütő

Salome – Fantasztikus játék Pécsett

Komplex színház Petrovics Emil és Eck Imre közös vállalkozása, a Pécsi Nyári Színház Salome-előadása, szabadtéren: zene, próza, szóló- és kartánc egyenértékű részvétele a munkája játékban. Ez az együttműködés érdeklődést kelt, több oldalú, több síkú, többféleképp megközelített és kifejezett új gondolatot vagy érzést ígér.
A Salome alapanyaga, a pécsi előadás prózai magva ugyanaz az Oscar Wilde-szer zette fantasztikus játék, amely Richard Strauss operájának alapjául is szolgált.
Oscar Wilde-ot efféle fene gyerekként tartják számon az angol irodalmi közhelyek, az irodalomtörténet pedig – nem teljesen jogtalanul – Shaw drámáinak előfutárát látja Wilde színdarabjaiban. Wilde mindenesetre inkább komédiázni, nevettetni akart a múlt század utolsó harmadában írott szín játékaival; Bernard Shaw csípössegenek, gúnyának, társadalmi görbetükrének.
Wilde műveiben még hírét is alig lelni. A Bunbury és Az eszményi férj, úgy tetszik, megragadta és megtartotta a három nemzedékkel későbbi utókor figyelmét, többi művét – közöttük az állítólag Sarah Bernhardnak írt szecessziós, kissé mesterkéltnek ható Salomét – belepte a feledés pora. Jól tette-e, vagy ideje lefújni róla a port?
Mit is akart elmondani Wilde a Saloméval? Tán azt, hogy a szerelmi háromszög történetek tragédiával végződhetnek? Lehet, hiszen a darabnak ez tán a leghangsúlyosabb rétege. Vagy azt, hogy még a zsarnok is védelmezheti igaz emberek életét, noha nem biztos, hogy meggyőződéssel teszi. Esetleg azt, hogy a – néha földöntúlian izgalmas, titokzatos – nők, akik azonban gyakran mégsem látnak tovább saját, nemegyszer kicsinyes érdekeiken, könnyedén roromlásba dönthetnek embert, családot eszmét birodalmat. Meglehet, hisz a romantika – s a szecesszió – egyik kedvelt történettípusa volt ez. Bármi is lett légyen Wilde szándéka a Saloméval, mára nemigen maradt több belőle, egy nagy színésznő tehetségére szabott fantasztikus játék.
A Szabadtéri Táncszín játékteret különböző oszlopokkal rendezte be Erdős János díszlettervező, olyan kortalanságot adva ezzel a Káptalan utcai helyszínnek, hogy színpadán az Antigonétól a Godotig bármi eljátszható volna. Persze épp e kortalanság ezúttal bizonytalanná is teszi a nézőt. Nem nyugtatnak meg Gombár Judit némiképp fakó, egy kissé a reneszánsz korát idéző jelmezei sem. A játékteret megvilágító fények – zöldek, vörösek, sárgák, kékek – ritmikus váltásai kezdetben hangulatossá teszik a helyszínt, Heródes palotáját, később azonban, amikor a fény-effektusok „magyarázni” kezdik a cselekményt – a véres gyilkosság vörös, a kékezüst holdvilág kék, a fehér halál fehér –, riasztóan didaktikusak.
Háromszor húszpercnyi balettzenét komponált – a rendező Eck Imre felkérésére – Petrovics Emil a Saloméhoz. Kicsiny a zenekar: egy fuvola, egy kürt, egy hárfa és egy ütőhangszer szólaltatja meg a kompozíciót, amely egyszerű, ősi ritmus- és dallamvilágból építkezik. Petrovics Emil feledteti Strauss-melódiáit s mai hangzásvilágú, mai ritmusú zenével fejezi ki a színpadi műben ott bujkáló erotikus, véres világot.
Két szereplő párviadala a pécsi Salome: Heródesé, a zsarnoké és Saloméé, a más, költőibb, misztikusabb, erotikusabb világban élő királylányé. Végvári Tamás Heróde-se szeszélyes, kegyetlen zsarnok, dühkitöréseiben néha félelmetes is, máskor azonban kamaszos duzzogás marad csak a szenvedélyekből. Galambos Erzsi Saloméja a prózai részekben tétova, makd néha szenvedélyes királylány, aki azonban nem mindig tud méltó ellenfele lenni a gazdagabb színészi eszközökkel ábrázolt Heródesnek. Salome szenvedélyessége, megszállottsága többnyire föl-föllángol ugyan, de épp az egyik kulcs jelenetben – a Jochanán fejéért folytatott alkudozásban – nem tud több lenni gyermekes makacsságnál.

Vértessy Péter // Magyar Nemzet

Eck Imre rendezői munkája mellett – húsz-húsz perces balettet koreografált a Saloméhoz. Oscar Wilde-ból nem a szecessziós túlfinomultságot kívánja megragadni, inkább a „fantasztikus játék” műfaji megjelöléséhez tartja magát. Áttételes módón a pánerotikus szemlélet szükségszerűen szadizmusba torkolló folyamatát fejezi ki.

Az első balettkép: Salome buja látomása, a prózai mű hangulati bevezetése. Táncalkotói szempontból a legsikerültebb megoldásokat tartalmazza és ezáltal olyan folytatással kecsegtet, amely a későbbiekben nem válik be. Az előadás izgatott atmoszférája a darab kulminációs pontjánál, a hétfátyoltáncnál megszakad, mert – bármily hihetetlen – nincs hétfátyoltánc.

Az a hosszadalmas ide-oda vonulgató kartánc, amely helyettesíti, nem tölti be funkcióját. Sőt, kifejezetten rossz irányba tereli az előadást, Hamissá válik Heródes megelőző követelése, mellyel a táncra biztatja Salomét, később pedig gyönyörködő ámulata, és nem kevésbé bizarr Salome konok elszántsága, mikor a táncért cserébe jussát követeli. A befejező táncrész a darab epilógusa. Salome  megöletése után, szellemalakja körül elszabadul a stilizált pokol: látványos horror következik. Vérfürdő, Jochanán levágott feje megsokszorozódva, nyúlkálás a vérbe, hullamártogatás a vérbe, s mindez némi erotikus körítéssel. Végül Salome holttestét begyömöszölik egy gömbbe, a fejeket összegyűjtik egy fonott kosárba, A látvány nem borzaszt el (az eltúlzott szörnyűségek már nem borzasztanak); nem is hökkent meg, inkább csak talányos hangulatot kelt. Hosszabb rövidebb töprengés után kibontható belőle az elképzelés, hogy gyilkosság újabb gyilkosságot, majd véget érő gyilkosságsorozatot von maga után. Az agyonbonyolított, túlstilizált táncjelenet azonban leszakad a darabról, önállósulva pedig az értelme eltér Eck – föltételezhető rendezői elgondolásától.

Gelencsér Ágnes // Magyar Nemzet