Zene húros és ütőhangszerekre és cselesztára

Bartók Bélának ez a műve 1936-ban készült, Paul Sacher svájci karmester megrendelésére. Sacher mutatta be a következő évben a bázeli kamarazenekarral. A „Zene” Bartók legérettebb alkotói korszakából való, a legjelentősebb alkotásainak egyike – s egyben a XX. század egyik legnagyszerűbb és legjellemzőbb zeneműve.
Eck Imre szimfonikus balettje a zene drámai feszültségét az ember és a világ harcának élményében fejezi ki. A tánc érzékletesen követi a négytételes ciklus vonalvezetését, megértve és megjelenítve a polarizált ellentétek szembeállításának bartóki technikáját.
A darab főhőse a szinte egyetlen személyiséget jelentő férfi és nő: a hívő és kételkedő, a harcot vállalni kénytelen és abban diadalmaskodó ember. Küzdőtársuk, ellenfelük a világ a külső és belső világ, amelyet homogén, és egyneműségén belül ezernyi ellentéttel karakterizált tömeg személyesít meg.
A tánc érzékletesen követi a zenemű négytételes ciklusának vonalvezetését, megértve és megjelenítve a polarizált ellentétek szembeállításának bartóki technikáját

Időtartam: 31'30"

Bartók

A Prokofjev-darab mindezzel inkább a bevezető szerepet töltötte be. A következő műsorszám, Bartók zene húros és ütőhangszerekre és cselesztára című művére készített koreográfia nagyobb igényű alkotás. Korábbi változatát Eck a budapesti Operaházban mutatta be. Nekem már ott is tetszett, itt még jobban. Remeklésnek érzem, ahogy Eck a zenét elemzi, s ahogy a zene szövegének belső összefüggéseit táncba ülteti át. Elkerüli, hogy pusztán illusztráció legyen az eredeti mű problémáját fogalmazza meg egy másik művészet nyelvén. Ha ezt egyáltalán szavakkal ki lehet fejezni  a belső és a külső világ dialektikája, küzdelem és egysége ölt formát, a dialektika szükségszerű állomásain keresztül. A budapesti változathoz képest jobb, hogy a külső világ képéhez  bár fenyegető és agresszív elemekben gazdag  nem asszociálódik egyértelműen a fasizmus, s hogy a negyedik tétel megoldása sokkal tisztább (kivéve talán a befejező pillanatokat). Rosszabb, hogy a sok fiatal erőből álló lánykar még nem volt elég érett Bartók „infernojának” megjelenítésére. Bretus Mária és Hetényi János azonban együtt tudtak lélegezni a zenével – s ennél nagyobb dicséretet az adott mű esetében nem is mondhatunk. A díszlet is egyszerűbb, de éppen ezért talán illeszkedőbb, mint a pesti, Eck maga tervezte, éppúgy, mint a Bolyongás kitűnően sikerült színpadképét.

Vitányi Iván // Dunántúli Napló, 1972. október 29.