Tavaszünnep

„Az volt a szándékom, hogy zenében kifejezzem a magát örökké megújító természet hatalmas erőfeszítéséit” – mondotta művéről Sztravinszkij.
A balett nem követi a hagyományos Rőrich-féle szövegkönyv meséjét. Történéseinek középpontjában az Ember áll – az ember, mint a természet bonyolult és nagyszerű önmegvalósító erőfeszítéseinek produktuma – az ember, mint a természet ellenfele, – az ember, mint a természet megismerője – és mint a legyőzött természet diadala.
A cslekmény menetéből kiderült ahogy az ember megszületése törvényszerű a természet fejlődésének rendjében, Ugyanúgy törvényszéki naggyá válása is, saját fejlődésének rendje szerint.

Időtartam:  35'

Sztravinszkij

A harmadik darab, Sztravinszkij Tavaszünnep, is ment már a budapesti Operaházban. Ott nekem nem tetszett, nem azért, mert elvetette a régi szövegkönyvet (nem kár érte), hanem azért, mert a színpadi beállítás elvesztette a zene eredeti kegyetlen keménységét, s valami Sztravinszkijtól idegen szentimentális ízt adott hozzá. Már akkor felmerült azonban, hogy ennek nem annyira a koreográfia az oka, mint a színpadi megvalósítása a díszlettől és jelmeztől kezdve az előadásmódig. A pécsi változat ezt a sejtést igazolta. A díszlet most már nemcsak anyagban, de szellemében is megfelel a zenének. A jelmez (Gombár Judit munkája, mint a többi darabban is) szintén jól sikerült, változatos és tetszetős anélkül, hogy modorosságokba esne. Az előadásmód is tisztább, a pécsi táncosok mégiscsak jobban tudják követni sok művészi intencióit. Bretus Mária, a főszereplő, a maga gazdag pályáján is kiemelkedő alakítást nyújtott  szubjektivitás nélkül tudta kifejezni a szubjektum születését. Igaz, hogy Eck Imre is módosított valamit a régi koreográfián, s éppen ebben az irányban. Az új mű így végül az Eck-repertoár egyik legszebb darabjává érlelődött, a koreográfia változatos, sokoldalú és izgalmas, áradó és nagyvonalú, s ugyanakkor részleteiben te remekül kimunkált.

Vitányi Iván // Dunántúli Napló, 1972. október 29.