Kamarabalettek '72

Erővonalak · Megölt ölelések · Szonáta

Bemutató: 1972. február 19.   Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza

Sajtó, kritika:

Három kamarabalett - Eck Imre új kompozíciói

Mitől kamarabalett egy balett? Nyilvánvaló, attól, hogy az előadás hét óra helyett fél nyolckor kezdődik, hogy a táncosok a nagyszínház helyett egy tenyérnyi színpadon, kis számú nézőközönség előtt játszanak, hogy többtagú kar látványos mozgatása helyett mindössze két-három táncos jelenik meg előttünk, hogy háromfelvonásos produkció helyett mindössze fél-háromnegyed órás kompozíciókat látunk, hogy hosszú szériára tervezett bemutató helyett csupán három-négy előadásra méretezett művekkel találkozunk, még nem lesz valami kamarabalett. A kisregény sem egyszerűen kis regény, azaz rövidebb terjedelmű epikai alkotás. Hanem más, mint a „nagyregény".
Minden új műfaj megszületésének, minden új műfaji elnevezésnek, minden műfajváltásnak akkor van létjogosultsága, ha tartalmi és formai okok együtt indokolják a változást. Ha a műalkotás genezisében, ha az alkotó szemléletében, ha a valóságfeltárás módszerében kapunk valami újat és mást.
Mi indokolja, hogy a Pécsi Nemzeti Színház balettegyüttese ezzel az új, összefoglaló elnevezéssel – három kamarabalett – lépjen a közönség elé, és tartsa új bemutató előadását?
Bármely művészéti együttest és alkotóműhelyt, mely tizenkét éves múltra tekint vissza, fenyegeti a megcsontosodásnak, a régi formák megmerevedésének a veszélye. Bármily újszerűnek hat is egy művészi törekvés megszületése idején, egy évtized múltán szükségképpen új utakat, új kifejezési eszközöket és lehetőségeket kell keresnie.
Alighanem ez a felismerés indította a Pécsi Balett vezetőit és táncosait, s mindenekelőtt Eck Imrét, a három kamarabalett koreográfusát és az előadás rendezőjét, amikor korábbi formavilágukhoz képest valami újat es mást akartak adni. Tehát a belső megújulás, az útkeresés, a kifejezési formák felfrissítésének az igénye. A tartalmi és formai előrelépés együttes igénye.
Milyen rokon vonások, közös törekvések figyelhetők meg a három kamarabalettben? A műsorfüzetben azt olvasom: a balettek „a különböző emberi kapcsolatokat” vizsgálják, „az emberi kapcsolatok fordulópontjaival” foglalkoznak, „az alapvető emberi kapcsolatok modern értelmezését” kísérlik meg. Hát ettől nemigen lesz okosabb a néző, még akkor sem, ha háromszor mondják neki ugyanazt. Amióta a világ világ, amióta a tánc tánc, a művészet mindig „a különböző emberi kapcsolatokat" vizsgálja, „az alapvető emberi kapcsolatok fordulópontjaival” foglalkozik, és így tovább.
Az együttes korábbi formanyelvéhez képest az újdonságot, a gazdagodást egy oldottabb mozgásstílus kialakításában, a nemcsak táncos, hanem mimikus és akrobatikus elemek előtérbe állításában, a fény és színélmények, tehát a képzőművészeti hatás hangsúlyozásában látom. És mindenekelőtt a néző értelmi munkájának, asszociációs képességének nagyobb igénybevételében.
Eck Imre koreográfus stílusától, mozdulatteremtő fantáziájától korábban sem esett távol a szürrealisztikus elemek alkalmazása. Az új tánckompozíciókban szinte fő törekvéséve vált, hogy megcélozza a néző képzeletét, megindítsa benne a gondolattársítás folyamatát, formálja és fejlessze képalkotó erejét. Helyeselhető törekvés ez? Alighanem igaza van Kolozsvári Grandpierre Emilnek, aki azt írja egyik tanulmányában: „A szellem emberének rangját, legyen író vagy tudós, mindig az adja meg, hogy miről mi jut eszébe.” Hozzátehetjük: Bármiféle művészi alkotás befogadásának a feltétele, tehát a közönség rangjának is a mértéke, hogy megvan-e benne a gondolattársítás képessége, a szimbólumokra, a költői képekre és metaforákra, a költői asszociációkra reagálás igénye.
Persze a művészi asszociáció – ezúttal a táncos mozgásformákkal elindított képzettársítás – nagyon ravasz dolog. A képnek, a mozdulatnak nemcsak képzeletindítónak kell lenni, hanem olyannak is, ami a különféle lelki alkatú, fölkészültségű stb. néző képzeletét és gondolatvilágát lehetőség szerint azonos irányba lendítse, ami egyértelmű, ami megfejthető. Hiába „szép” a mozdulat, a nyelvi kép ha nem szólít meg, ha nem teremtődik újjá a nézőben az alkotó látomása, ha nem nyit meg gondolatpályákat, ha nem jut róla eszébe semmi, ha szertefutó, ellenőrizhetetlen és ellentmondó képzeteket vált ki.
Mit mondhatunk e tekintetben a három kamarabalettről? Az új törekvések a legmaradékta-lanabbul a Petrovics Emil vonósnégyesére komponált s a Megölt ölelések címet viselő balettben érvényesültek. Két hőse a férfi és a nő. A balett egy szerelem – mondhatnánk: A szerelem története, a „féltékenység drámája”. A lány varázsló-bűvölő mozdulatokkal idézi meg kedvesét. A fiú háromszor szakad el tőle. és indul el a maga külön útjára. Handel Edit – a lány poétikus szépségű megformálója – Tagore, József Attila, Anakreon, Medeia, Othello sorait idézi a műsorfüzetben. Neki ezekre kellett szerepéből gondolnia. Ha viszont nekem Arany Jánost és az Ágnes asszonyt juttatta eszembe a tánc, alighanem ez is őt – meg persze a koreográfust – dicséri. Persze nem arról van szó, mintha Handel Edit – aki úgy lép a színpadon, mintha virágok közi járna – és a tehetséges Kuli Ferenc az Ágnes asszony „történetét” táncolta volna el. Nem. A Megölt ölelések gazdag mozgásnyelvében, hangulatában van valami, ami a balladák ősi világát, a bűn és bűnhődés motívumát, a görög sorstragédiák atmoszféráját juttatja a néző eszébe. S ha a mozgás esztétikus szépségén túl ezt a világot is felidézi a tánc, alighanem „elérte célját”.
Liszt Ferenc Ad nos, ad salutarem undam című orgonaművére komponált kamarabalett az Erővonalak. Három darab – két sötétebb és egy halványabb piros színű – szobafestő létrát, valamint három – két zöldruhás és egy püspöklila színű – táncost látunk a színen. Persze ezek mégsem közönséges, kétágú szobafestő létrák Akkor talán meszesvödör is kellene hozzájuk. Hanem jelképek. S ez még nem is volna baj. De itt másról is szó van. Megindul a játék a létrákkal, s egy különféle gondolati célzásokkal átszőtt, egyre kuszább parabola elevenedik meg előttünk. „Tanulsága” valami Ilyesmi lehet: a magányból föl kell jutni a „magasba”, meg kell tanulni „szállni". De miért kellenek ennek fölismertetéséhez a létrák? Nem túl „direk” ez így és szájbarágós? Másfelől a létra miért éppen a magány, az ember „szűk kis világának” a jelképe? Asszociálhatná valakiben éppenséggel Jákob-létráját, azaz a mennybe jutás lehetőségét is. A néző azonosulása a látvánnyal meg-megtörik.
A gondolatilag talán kissé problematikus balett mozgásanyaga igen gazdag, változatos. A mű ellentétes mozgásritmusokat ütköztet össze, drámai felépítésű, és jól kiszámított fordulópontok viszik előre a történést A két remek táncos, Paronai Magdolna és Körmendy László mellett mindenekelőtt Uhrik Dóra érdeme, hogy a balett varázslatos hatásától nehezen tudunk szabadulni és csak utóbb jutnak eszünkbe a lehetséges gondolati ellenvetések.
Eck Imre remek leleménye, hogy a balett számára fölfedezte Kodály Zoltán gordonkaszólóra írt Szonátáját (Op. 8.). A népzenei motívumokkal átszőtt zenére egy különös, furcsa, groteszk felhangokkal kísért táncjátékot komponált. A zenei nyelv és a táncos mondandó talán nem is födi mindig egymást, illetve a tánc mozgásnyelve mintha helyenként idézőjelbe tenné a zenei mondandót. A Szonátának is mindössze két szereplője van, a férfi és a nő, és sok-sok – ezúttal talán kissé túl sok – díszlet és kellék. A találkozás és elválás, az ismétlődés és az eredetiség mozgásformáiból, a pátosz és az irónia hangulatváltásából épül a balett. Bretus Mária és Hetényi János, az együttes talán két legérettebb, legdinamikusabb művésze végig biztosan és hitelesen kelti életre a két figurát. Táncos formanyelvük gazdagságát mutatja, hogy a lágyabb, líraibb színekre is fogékonyak, a groteszk hangban is otthon vannak.
Ha alkotói annak szánták a három kamara balettet, ami – azaz híradásnak egy alkotóműhely útkereséséről, üzenetnek a Pécsi Balett formanyelvi kultúrája összefoglalásáról és tágításáról, vizsgálódásnak a néző asszociációs képessége fölméréséről –, akkor megérte a vállalkozásra fordított gond és művészi törődés. Eredményei bizonyára beépülnek az együttes munkájának jövendő szépségei és értékei közé.

Tüskés Tibor // Dunántúli Napló, 1972. március 5.

Színlap, műsorfüzet, plakát:

Kamarabalettek '72
Kamarabalettek '72
Kamarabalettek '72
Kamarabalettek '72
Kamarabalettek '72
Kamarabalettek '72
Kamarabalettek '72
Kamarabalettek '72
Kamarabalettek '72

Erővonalak

,,Ad nos, ad salutarem undam

Bemutató: 1972. február 19.   Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza
Előadásszám: 20

Alkotók, szereplők:

koreográfus: Eck Imre

zeneszerző: Liszt Ferenc

dramaturg: Kutas Mária

díszlettervező: Eck Imre

jelmeztervező: Gombár Judit

Műleírás:

A darab hétköznapi mozgásanyagból és klasszikus értelemben vett tánclépésekből ötvöz egy sajátos rendszerű mozgásvilágot. Modern módon szűkszavú és kissé ironikus jelzésrendszere az emberi kapcsolatteremtés kérdéseit vázolja felt hogyan hat egyik ember a másikra, lehet-e, kell-e, érdemes-e beleavatkoznunk mások életébe; hogyan teljesedik ki, vagy hogyan válik szükségtelenné az emberek közötti kontaktus.

Fotók:

Erővonalak

Megölt ölelések

kamarabalett egy felvonásban

Bemutató: 1972. február 19.   Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza
Előadásszám: 27

Alkotók, szereplők:

koreográfus: Eck Imre

zeneszerző: Petrovics Emil

dramaturg: Kutas Mária

díszlettervező: Eck Imre

jelmeztervező: Gombár Judit

Műleírás:

A balett egy szerelem története, a féltékenység drámája. De több Is annál. Megmutat valami általánosan érvényeset? tanító és tanítvány kapcsolatáról, az emberi összetartozás szépségéről, lehetséges tévútjairól.
A darab elején a nő életre kelti és élni tanítja a fiút. Aztán a fiú „felnő” a szerelemben megismeri önmagát, és egyenrangú társsá alakul. A felnőtt férfi aktivitása, a világ megismerésének vágya hajtja, amikor túllép kettőjük kapcsolatán. A nő hiába akar gátat vetni ennek a megállíthatatlan folyamatnak. Kétségbeesése bűnre készteti a nőt – és bűne a görög sorstragédiákra emlékeztető büntetést vonz.

Időtartam: 23' 15'

Fotók:

Megölt ölelések
Megölt ölelések
Megölt ölelések
Megölt ölelések
Megölt ölelések
Megölt ölelések
Megölt ölelések
Megölt ölelések
Megölt ölelések
Megölt ölelések
Megölt ölelések
Megölt ölelések
Megölt ölelések

Szonáta

Op. 8. szóló gordonkára, kamarabalett egy felvonásban

Bemutató: 1972. február 19.   Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza
Előadásszám: 54

Alkotók, szereplők:

koreográfus: Eck Imre

zeneszerző: Kodály Zoltán

dramaturg: Kutas Mária

díszlettervező: Eck Imre

jelmeztervező: Gombár Judit

Műleírás:

A táncban szavakkal szinte elmondhatatlan belső tartalmak drámája feszül. Egy férfi és egy nő szerelmének elpusztíthatatlansága és örök válsága – kapcsolatuk szépsége és mély ellentmondásossága tárul föl a néző előtt. A darab a pátosz és az irónia hangulatváltásaiból épül, formanyelvében a tánc és a színészi gesztus elválaszthatatlanul fonódik össze.

Időtartam: 29' 5'

Fotók:

Szonáta
Szonáta
Szonáta
Szonáta
Szonáta
Szonáta
Szonáta
Szonáta
Szonáta
Szonáta
Szonáta
Szonáta
Szonáta
Szonáta