Requiem

Az ember – természetéből eredően – képes önmagát újjászülni. Az ember a világ megismerésére törekszik. Én az ember megismerésére. Keresem az alkotó tettek rugóját, a mindig újrakezdés örömét, az eredmény boldogságát. – Eck Imre feljegyzéseiből. (1973

Pákolitz István: Luceat – Eck Imre Requiemje

Bekerít engem a Sátán királyi Kurtizánja
teljességgel megszégyenít riszáló bűvöletével
Kizsigerel és két bőrt nyúz le rólam
Fondorlatos-eszetlenül erőszakosan-ostoba
kifinomult ravaszsággal hálálkodik
Erényt csiholna önpusztító gesztusomból
Tőrt vet Behálóz Kelepcébe csal
Sokkol a DIES IRAE DIES IRA dörgedelmével
hogy végleg sakkban tartson
Pokolfájdalmaival körülvesz engem a Halál
saját zsíromba fullaszt majd hétszűkesztendő-soványra senyveszt
Megver mindennemű rontó nyavalyákkal
pestissel szárazbajjal trombózissal
Kitágított Lebensraum-ot hazudozik
miközben gázkamrába cipelve fojtogat
és alomfelhő-permetet hullajt kenyeremre
Szemérmetlen vámpírhangon búgja ellentmondást nem tűrő REQUIEM-jét:
JÓT MIVELEK VÉLED NE NYAFOGJ ÉS NE LÁZADJ
NYUGODJ MEG AZ ÖRÖK BÉKESSÉG EGYHANGÚSÁGÁBAN
Vajon belenyugodhatok-e a REQUIESCAT IN PACE
reménytelen sírhűvösségébe?
és megvígasztalhat-e a tehetetlen megsemmisülés?
Süllyedő cintermek dülöngélő fejfái között
harsognak a testet-lelket megreszkettető
ítéletnapi trombiták
QUANDO JUDEX EST VENTURUS
De elnyűhetetlen EMBER-hitemmel
Testamentumot teszek:
Akarom hogy minden beroskadt sírból
minden pusztulásból-halálból
a megújuló ÉLET
a kiapadhatatlan forrású FÉNYESSÉG ragyogjon
LUX AETERNA LUCEAT LUCEAT LUX AETERNA
most és időtlen-végtelenül ámen

Requiem

A tizenhatodik életévében lévő Pécsi Balett bemutatója Eck Imre koreográfiája volt Verdi Requiem-jére. A kétszer ötven perces, nagyívű, súlyos veretű alkotás azonban nem gyászmiséje a fiatal együttesnek, hanem inkább önvizsgálata, mintegy a múlt végiggondolása, a hagyományok összegezése, mozdulati seregszemle, ami mondhatnánk, a továbblépés egyik előfeltétele.
A balettmű azonban nemcsak az együttes fejlődésének vetületét, hanem ennél sokkal általánosabbat is visz színre, nevezetesen azt a művészi-emberit, ami hosszas együttdolgozásokban, vitákban, nézeteltérésekben és találkozásokban kovácsolódik össze, azt az örök változót, amelyből az egyéni és az őt körülvevő társadalom viszonya formálódik. A táncos és az együttes, a koreográfus és a kollektíva, a sejt és a szervezet egymásrahatása alakítja itt ki az atmoszférát, a lét közegét.
A balettben a fenti értelemben vett rész és egész kölcsönhatása alakul-rajzolódik a szürke trikókban személytelenített táncosok hömpölygő csoportosulásain, le-lemerevedő alakzatain, lendületes vonulatain, apró moccanásain. A szólók és a közösségi háttér együtt kapjak jelentést.
Eck mozdulati nyelvezetének lexikája szinte teljes egészében felvonul a műben: beérett kifejezésformái és újabb kis stílusjegyei komplex, egységes, élő kódot alkotnak, a Pécsi Balett táncnyelvét, amelynek egyes jellemző vonósát érdemes külön is elemezni.
Ilyen jelenség például az akrobatikus mozdulatkincsnek a táncos nyelvezetbe való teljes beolvadása. Egyes akrobatikus mozzanatok ma már nem hatnak úgy, mint jövevényszavak, hanem mint szervesen illeszkedő formák. Jellemző a mostani fejlődési stádiumra a kis mozdulatok megjelenése és dekoratív funkciója, nevezetesen a kezek és az ujjuk játéka, a súlytalan láb aprólékos, ismétlő kis mozgásai, vagy a fejek egyes mozdulatai. Mind gyakoribb stílusjegyekké váltak a zenei és táncos megjelenítés ritmikai-dihamikai párhuzamai, amelyek azonban- nem egyszerűen egymás kópiái, hanem inkább időkérdésekre adott térbeli válaszok, zenei ingerek által kiváltott táncos asszociációk. Különösen erős esztétikai hatást ér el a koreográfus a szólistáknak mint vezérszólamoknak és a csoportnak mint háttérnek a mozgatásával, viszonyuk kölcsönös váltakozása révén Ebben a vonatkozásban gyönyörű uniszónó csoportalakulásokat, valamint egyik táncosról a másikra áttevődő mozdulatsorokat lehetett látni.
Nehezen lehetne akár egyetlen táncost vagy táncosnőt is kiemelni a kompozícióból, mint akinek a szerepe vagy teljesítménye különösen kitűnik az összképből. A műsorhoz hasonlóan csupán neveket lehet felsorolni (Hajzer Gábor, Koronczay László, Körmendy László, Kuli Ferenc, Paronai Magdolna, Splymos Pál, Stimácz Gabriella, Szabolics Éva, Uhrik Dóra, Zarnóczai Gizella — a betűrend betartásával), akik itt-ott rövidebb-hosszabb időre magukra vették a dráma bonyolítását (tegyük hozzá ragyogó technikai felkészültséggel), de nem a kórustól elszakadva, hanem inkább mint primus inter pares, majd visszaolvadtak abba a személytelen közegbe, amelyből kibontakoztak.
A személytelenségében társadalmivá emelkedő alkotás igen látványos optikai keretben, igen egyszerű jelmezekben (Eck elképzelései) és a táncot igen plasztikuson kiemelő fényeffektusokkal (Hasznosi Gyűlő munkája) közli mondanivalóját a pécsi iskola táncos anyanyelvének ma már irodalmivá emelkedett stílusában.

Dienes Gedeon // Dunántúli Napló, 1977. január 16.