Pokoljárás

Glória Bellanzoni, a híres táncosnő, magánéletét és hivatását illetően egyaránt konfliktusba kerül: terhes lesz, szeretné megszülni gyermekét, de férje is, munkatársai is minden eszközzel el akarják tántorítani ettől.
A kétségbeesett Glóriát nyomasztó fiatalkori emlékek és egzotikus világokba vivő látomások gyötrik. Mindennapi életének banális szinten megvalósuló konfliktusa a tudatalatti látomásokban vad, primitív, elemi erejű összecsapásokká transzponálódik. Végül e hétköznapok brutális rendje győz: Glória elveszti gyermekét. A látomások zűrzavarát a mindenét elvesztett lélek csendje követi.

Glória Bellanzoni naplójából
...Azon a délelőttön berobbantak a balett-terembe a fotóriporterek. Én, a prímabalerina voltam a téma. Megvakítottak a vakuk villámlásával, azután ott hagytak és az új darabról nyilatkozó direktor, a partnerem és a férjem, a professzor körül tiporták egymást. Magányos voltam. Embertelen, hogy mindenki rólam beszel, de velem senki. Akkor észrevettem, hogy egy fiatal riporter engem nézett. Szólt hozzám.
Este megjelent nálam. Ellenállhatatlanul kamaszos volt. Megnyíltam neki, mint még soha senkinek. Váratlanul hazaérkezett a férjem.
Akkor egy régi emlék éledt fel bennem. Senki csitri voltam és elmentem a direktor party-jára. Ittam, ittam és felkínáltam magam. Egy ismeretlen férfi arra kényszerített, hogy lássak. A professzor volt és láttam, hogy rajtam kívül csak férfiak vannak a szobában. Hamarosan a professzor felesége lettem.
És most gyűlölködve kerülgetjük egymást itthon, mikor nyílik az ajtó és belep az Anyaszívgárda főnökasszonya, persellyel a kezében. Pénzt szórok eléje, hogy négykézláb szedje, mint az éhes kutya és kidobom. Hogy miért?
Amikor anyámmal, mezítlábas gyerekként ebbe a városba érkeztünk, az Anyaszívgárda menhelyére mentünk koldulni. Ők az iratokat kérték. Amikor látták, hogy törvénytelen gyerek vagyok, megátkoztak és kidobtak minket. Hát ezért.
Akkor a város szélén egy nyomortanyára vetődtünk. Anyám nemsokára meghalt. Engem egy néger pap anyám ravatala mellől küldött ki a világba.
Közeledik a bemutató. Ma délelőtt gyakorlat helyett is próbáltunk a balett-teremben. Én elszédültem, aztán rosszul lettem. A direktor és a partnerem nem értette mi van velem...
...Ringatózom a hintaszéken és boldog vagyok. Gyerekem lesz. A direktor, a partnerem és a férjem néznek rám, mint a tébolyodottra. Mint három bálvány, az eddig hűséges papnőre, aki váratlanul ember akar lenni. Azt követelik, hogy vétessem el a gyerekemet.
Látomásomban egy hindu templomban vagyok. Papok és papnők végzik szertartásaikat. Az istenek életre kelnek és kegyetlenül meg akarnak ölni. Engem és bennem az embert, aki lázadni mer a sorsa ellen.
Magamhoz térek és otthon újra csak a három férfit látom.
Látomásomban a sámán és a vajákosok járják köröttem kultikus táncukat. Nagy kínnal megszülöm a fiamat és érzem, hogy elhagy az élet. Újra meg újra átélem a szülést és már nem értek semmit, csak azt, hogy meghalok.
Föleszmélek és otthon a direktor, a partnerem és a férjem üldöz. Olyan férfi gyűlölettel rángatnak, mint egy örömlányt, aki nem adja magát nekik.Látomásomban egy afrikai rendőrségi fogdában vagyok. A zárka tele örömlányokkal, mint színes madarakkal teli kalitka. Orvosi vizsgálatra várnak. Egyiket az őr kiereszti. Megérkezik az orvos. A lányok rémülten hátrálnak. Ő unottan int hol jobbra, hol balra. Az egyik szabadul, a másik megy az óváros zárt negyedébe.
Rémületemben magamhoz térek. Otthon döntöttek a sorsomról. Férjem, a professzor injekciós tűvel közeledik hozzám, hogy megölje bennem a gyereket. Aki nekik fölösleges. Végsőkig hajszoltan sikerül elmenekülnöm hazulról...
...A balett-terembe mentem, második otthonomba. Partnerem próbált. Az utódommal. Az én egyik kettősömet tanulta. Segíteni akartam, igazítottam a tartásán. A direktor rám ripakodott, hogy ne zavarjam a munkát.
Ők csinálják az előadást, nem én. Kétségbeesett voltam. A világ, mely balerinaként kényeztetett, most, terhesen kizár magából.
A parkban sétáltunk Marcellával. És akkor fehér ruhában vak pár közeledett. Világtalanul is széttéphetetlen boldogságban ölelkeztek össze.
Egy képkiállítást kellett megnyitnom. Sok üres, semmitmondó kép után jött egy, amitől iszonyúan megrémültem.
Kirohantam az utcára. Őrjöngve menekültem az emberek elől, akik a jövendő élet reményét is megölik bennem. Hirtelen fékek sikoltoztak és távoli szirénázással minden elfeketedett.
Két hónap után először jöttem be a balett-terembe. Gyakorolni kezdtem. Akkor megláttam a fehér ruhás vak párt, akik egy mózeskosárban a kicsinyüket vitték. Lehajtott fejjel álltam, amíg teljes lett a csend.

Glória és a szellemek – A Pécsi Balett bemutatójáról

Az Eck Imre vezette tehetséges pécsi társulat ezideig főként kisebb, jobbára egyfelvonásos balett-kompozíciókkal lépett a közönség elé. Újdonságot jelent, hogy most Pokoljárás címmel egy teljes estét betöltő, háromfelvonásos balett-kompozíciót tűztek műsorukra. A irodalmi alapötletet hozzá Dallos Attila novellája nyújtotta, romantikus előképek hatása alatt fogant, modern mélylélektannal kacérkodó contemporain történet egy olasz prímabalerináról, akit a férj, a színigazgató és a partner hármas férficsoportja vesz körül, az üzleti érdek és a pervertált nemiség hideg, embertelen, terrorisztikus légkörével. Glória, a balerina megpróbál szembeszegülni velük: világra akarja hozni élete egyetlen igaz szerelmi együttlétéből fogant gyermekét és már-már győzne, ha szétroncsolt idegrendszerének szörnyű szellemképei nem kergetnék a nagyvárosi utca forgatagába, csikorgó autókerekek alá. Életben marad, de gyermek helyért most már csak a táncban kereshet vigasztalást.
Ennyi volna a szüzsé, nem túl eredeti és nem túl mély, a balettszínpad számára azonban, melynek Coppelia, Gisele és Hattyúk, tava nyújtja a „klasszikusait”, jó alapanyag. Különösen egy olyan művész kezében, mint Eck Imre, akiben – immár jóegynéhány éve látjuk – elfojthatatlanul él a törekvés, hogy a szkémákba merevedett. és múltszázadi gyermeteg naivságból táplálkozó balettművészetet korunk igazi és valóságba hatoló problematikájához alakítsa, átplántálva bele az irodalom gondolatiságát, a film térkompozícióit és vágástechnikáját, a zene fel-fokozottan emocionális hatásait és belső szerkesztettségét.
Az első pillanatban meglepő, hogy a cselekmény ilyen nyíltan saját műhelyéből, a balett-próbateremből indul. Ez a túl közeli, túlzottan műhelyszerű indítás azonban csak arra szolgál, hogy annál nagyobb és merészebb ívben bontakozhassék ki belőle Eck teremtő fantáziája. A cselekmény kettős síkon játszódik: egyrészt reális időben és térben – fekete, fehér, szürke színekben vázolva –, másrészt az emlékek- és víziók irreális világában – meseszerű élénk színekkel festve. A két síknak két különböző zenei réteg felel meg, s ez világossá és gondolatilag tágassá tesz a mű dramaturgiai koncepcióját: a realitás képeit Schubert különböző zongoradarabjai, a víziókat viszont eredeti afrikai, ázsiai, amerikai népzenefelvételek kísérik. Székely Andrásnak, a zene összeállítójának ez az ötlete – a zongorahang és a naturális hangfelvétel kontrasztjával – nem pusztán újszerű, de belső összefüggéseket is megláttat, sőt egyenesen a darab gondolati problematikájának sűrűjébe vezet.
Glória egy hideg, elembertelenedett világ szolgálatában fejti ki művészetét, minden szabadulási kísérlete, minden meleg emberi vágyódása kérlelhetetlen ellenállásba, kemény, áthatolhatatlan falakba ütközik. Jelenlegi életmódjának gazdag polgári miliőjéhez képest nyomorgó gyermekkorának emlékképei gyökeresen más, valósággal egzotikus világot képviselnék számára.; De vajon a perifériák nincstelenjei, a modern nagyváros melletti „bidonvillek” kitaszítottjai nem ugyanolyan „ember-alatti” szinten élnek, mint Afrika őserdeinek lakói? Vajon a mai nagyvárosok, a kábítószert szívó, szexuális perverziókban tobzódó party-jai nem hasonlítanak valahol megdöbbentően a primitív népek embertelen rítusaihoz? Glória végsőkig csigázott lelkének rémes víziói tehát egyben az értés, a megvilágosodás képei: rajtuk keresztül tisztábban látja az ijesztő valóságot, a túlérett polgári világ elembertelenedésének a primitív embertelenségbe való rákopírozódását. Más szavakkal: az emberiség még humanizálatlan rétegét mily sok közös vonás, kapcsolja a már antihumánushoz.
Glória törékeny, szívünkhöz közel álló alakja a művészt szimbolizálja, útja a művész önmagára találását. Míg ösztöneiben kínzó módon vágyik az élet továbbvitelére, a gyermekre – és ebben a vágyában mindig megerősíti őt egy fiatal, szőkehajú vak pár Ingmar Bergman-i alakja –, a megismerés és kifejezés képessége kötelező erővel hajtja őt a művészet felé. Művészet és élet alternatívája? Az is, de nemcsak az. Mert ezt az alternatívát át, meg átjárja az embertelenség erőivel való küzdelem. A három férfialak úgy veszi körül Glóriát, miként Bartók Csodálatos mandarinjának három csavargója az eszközzé torzult utcalányt. Itt azonban nincs Mandarin, aki roppant energiájával segítségére lehetne, Glóriának jegyedül kell megküzdenie antihumánus erőkkel. Mégsem áldozat ő, annyi védtelen és kiszolgáltatott romantikus nőalak utóda, hanem aktív lény, aki bár megalázva és összetiporva, de a vigasztaló művészet segítségével győztesen kerül ki a harcból.
Ilyenféle gondolatsort indított el bennem a pécsi balettelőadás. A Pokoljárás összetett élményt kínál és ezért igen dicséretre méltó, hogy az előadás minden eleme: mozgás, zene, jelmez, színpadkép együtt fejti ki hatását, tudatos, megtervezett harmóniában – és disszonációban. Eck Imre (bravúrosan kombinálja a klasszikus balett, a tánc és a legnaturálisabb pantomim mozgáselemeit, és, ugyanilyen virtuóz módon keveri az „intonációs” rétegeket – a fanyar iróniától, a karikatúrán keresztül az egzotikus eksztázisig. A zene hasonlóképpen széles skálán mozog Schubert Asz-dur Ecossaisé-étiek mimikus alapállásától, az a-moll szonáta heroizmusán és az Asz-dur impromptu líraiságán át Bali szigeti gamélán-zenéig, afrikai tam-tam effektusokig és eksztázisig-fokozódó berber táncritmusokig. Kissé kirí a koncepció kettős, egységéből a zárókép katartikus funkciót betöltő miserészlete, kétségtelep azonban, hogy erre a fokozásra itt szükség van. Gombár Judit pompás jelmezei és Urbán György hatásos színpadképei nagy mértékben járulnak hozzá a mű sajátos jelentésrendszerének megértetéséhez:
Színészileg árnyalt kifejezőkészség jellemzi az együttes balett-produkcióját. Bretus Mária a főszerepben, Tóth Sándor, Fodor Antal és Hetétyi János hármasával körülvéve igen jelentős alakítást nyújt. A szép és virtuóz, epizódszerepek alakítói közül Uhrik Dórát, Handel Editet, Lakos Ilonát, Stimácz Gabriellát valamint Komlóssy Gábort, Koronczay Lászlót és Molnár Mihályt kell megemlíteni.  Az együttes technikai színvonala Végvári Zsuzsa balettmestert dicséri.

Kárpáti János // Élet és Irodalom, 1968. április 27.