Panegyricus

A három felvonásos táncjáték balettek szvitszerű füzéréből áll, amelyeket Janus Pannonus költői alakja köré rendez az előadás. Minden felvonás négy képből állt az első kettő és az utolsó balett, és minden felvonás harmadik képe prózai jelenet: párbeszéd Janus Pannonius és uralkodója, Mátyás király között. Ez a két szereplő a többi jelenetben is szerepel, körülöttük zajlik a táncos cselekmény, amely Janus Pannonius életének, illetőleg költői gondolatvilágának jellegzetes képeit eleveníti meg.
„Számomra Janus Pannonius egyéniségéből mindenekelőtt a költő a fontos. Aki minden élethelyzetben, ha diák, ha pap, ha az országot képviselő diplomata, ha éppen harcba szálló főúr — hivatása szerint, elsősorban művész. Janus szubjektív világképét keresem, amelyet két, egymáshoz képest aszinkronban levő társadalomnak, Itáliának és Magyarországnak hatásai formáltak; és amelyben alkotó fantázia munkálkodik.
Ezért a színpadi történések menetét a belső összefüggések logikája, és nem a szigorúan vett életrajzi sorrend határozza meg.”
„A darabban nincs központi konfliktus. Minden jelenet egy külön, kiválasztott helyzet külső és belső történéseit bontja ki. Kiteljesedik, és lezárul. így a szerkesztés némileg mozaikszerű. Úgy mondhatnám, hogy az egyes jelenetek szvitszerű rendben követik egymást.”
„A darab női főszerepeit úgy hívom: a Szőke, Fekete és Vörös. Ez a három nő újra és újra felbukkan, majd minden jelenetben. Talán valamikor megénekelt lányok ők, akiknek emléke eleven a költőben. De úgy is fogalmazható, hogy e három jellegzetes típusnak képviselőit Janus mindenhol megtalálja. Vagy hogy különböző nőkben megvalósuló, Janus számára alapvető vonzásformák megjelenítői. Nem kell eldöntenünk, hogy melyik megfogalmazás az igazi: egymást erősítő igazságok ezek Janus belső világában.”
„Azt hiszem, a balett műfaja egyedülálló lehetőséget nyújt arra, hogy együtt mutassuk be a Janus társadalmát jellemző, látványos tényeket, és a belőlük transzponálódott lírai látomásokat. Hogy ugyanaz a képsor érzékeltesse a konkrét élethelyzetet, és a belőle születő költői véleményt. A főszereplő itt az eseményeknek részese, de felidézője és újraköltője is. Mert a darab lényege: Janusnak, a művésznek színpadra kivetített, belső világképe.” – Idézetek Eck Imre cikkéből – Népszava, 1971. október 16.

A Janus Pannonius halálának 500. évfordulójára rendezett ünnepi sorozatban a poéta szőkébb pátriájának neves művészeti együttese, a Pécsi Balett is önálló produkcióval, új balettel jelentkezett A nagy költő életét felidéző 12 képből álló, három felvonásos és majdnem háromórás alkotást az ünnepségsorozat első napján, március 27-én mutatták be a pécsi Nemzeti Színházban.
A Panegyricus színpadra állításában egykönnyen észrevehető a szerzőhármas (Farkas Ferenc zeneszerző, Gyárfás Endre, a dialógusok írója és Eck Imre, rendező-koreográfus) egyik, talán leglényegesebb szándéka: a sokféle elemből, zenéből, táncból, párbeszédből táplálkozó reneszánsz balett megidézése. Mégpedig oly módon, hogy, Janus élettörténetét költeményein keresztül foglalják balettbe-szövegbe-zenébe. Minden kép egy-egy Janus-költeményhez kapcsolódik, egy-egy verses mottó jegyében születik meg, amelyet külön kiemel a zenei megoldás: az idézett verssor mindig elhangzik a soron következő kép előtt a narrátort szerepet betöltő három krónikás énekében; s miképpen erre Farkas Ferenc is utal, régi hagyományokat felelevenítve a tenor magyarul, a kísérő bariton és basszus szólam pedig latinul. A táncokat természetesen szimfonikus zenekar és helyenként énekkar kíséri, utóbbi az idézett Janus-versek latin eredetijének feldolgozásait szólaltatja meg egyúttal bizonyos dramaturgiai szerepet is betöltve. A párbeszédes elemet viszont minden felvonás harmadik jelenete képviseli.
Ezekben a táncok során csak mozgó statisztaszerepet betöltő Janus (Győry Emil) és Mátyás király (Holl István) dialógusai következnek.
A Panegyricus minden szép szándéka ellenére problematikus alkotás.
Jelenlegi tudásunk szerint ugyanis a reneszánsz balett egyik legfontosabb mozgatórugója a dinamizmus, a gyors, helyenként ötletszerűnek tűnő változások voltak. Ezzel szemben a Panegyricus jeleneteinek jó része – az invenciózus balettes megoldások ellenére – hosszadalmas állóképekké merevednek (Andrea Mantegna páduai festő dicsérete; A költő látogatása Coslmo Medicinél stb.). Ezt a reneszánsz balettél ellentétes merevséget még csak fokozzák a mindig csak a felvonások harmadik részébe állított inkább költői, semmint drámai indítékú párbeszédek Gyárfás Endre tollából. Ez a merev helykijelölés szinte önmaga kérdőjelezi meg e dialógusok létjogosultságát.
Persze e szerkezeti problémák ellenére ki kell emelnünk néhány szép pillanatot a balettből. így elemi erővel hatott a Siratóének anyjának, Borbálának halálára című jelenet a második felvonás végén, amelyben a színpadi mozgássá egyszerűsödött balett-megfogalmazások szinte a folklór erejével idézik a korabeli magyar életet, s ugyanígy nagy erejű a mű záróképe, Janus halála, amelyben szinte a modern filmek flash-back technikájára utal a megoldás: ahogyan a haldokló előtt felvillannak élete viselt dolgai, a gyermek- és férfikor szomorú és szép eseményei.
Külön szót érdemel Farkas Ferenc muzsikája, amely talán a balett legsikerültebb része, jóllehet a míves igénnyel megkomponált zenei tételek is magukon viselik a színpadi feldolgozás következményeit: a szellemesen elhangolt kora-barokkos zenei részletek, magyar táncok, vagy például a vadászjelenet lendületes zenei anyaga – amelyben Farkas Ferenc nagyszerűen ötvözi össze a kürtszót a punktuális (pontszerűen minden hangot egy-egy hangszerre felíró) technikával –, vagy a két sirató jelenet meg-megszakadó dallamai, tehát a dinamikusabb pillanatok minduntalan hosszadalmas, kevésbé jellegzetes, ritmikus arculat nélküli elégikus megfogalmazásokba torkollnak.
A színpadkép, a díszletek és jelmezek általában betöltse azt, amire hivatottak, a történelmi kor levegőjének felidézését (bordélyház, vadászjelenet, Medici udvara), viszont annál inkább meglepő a párbeszédek fakó színpada, s ugyanígy érthetetlen, hogy miért éppen valamilyen ősi népet idéző vadprémbe öltözve táncol Mantegna és három múzsája, mégha pásztorból is lett nagy festővé Janus és Galeotto e nagy barátja.
Végeredményben elmondhatjuk, hogy a Pécsi Balett e legújabb produkciója szerkezetileg nem teljesen megoldott, az össze nem illő elemek egymásra halmozódása következtében eklektikus. Ha be is tölti az ünnepi megemlékezés szerepét e mű, és ha látványos megoldásai által számíthat is, közönség érdeklődésére, semmiképp sem állítható a pécsi művészegyüttes korábbi kiváló alkotásainak sorába.