A Pécsi Balett bemutatója

A pécsi Nemzeti Színház balettegyüttesét nem kell már bemutatnunk, kétéves munkája joggal szerzett a fiatal együttesnek országos, sőt nemzetközi hírnevet. E hírnév tartalmát kezdettől fogva az adta, hogy a pécsiek új utakat keresnek, s érdekes, merész, sokak számára talán szokatlan, de mindenkit állásfoglalásra késztető alkotásaikkal előre is haladnak ezen az úton.
Most új műsorral jelentkeztek. Két év alatt ez a hatodik bemutatójuk (a négy önálló estet egy balett-musical és a balettre épített Hoffmann meséi egészíti ki.) Ez a szám önmagában is tiszteletre méltó, mert arról tanúskodik, hogy Eck Imre, a Pécsi Balett vezetője nemcsak a fantázia és a kezdeményezés embere, de ereje és szolgalma is van ahhoz, hogy elképzelését valóra váltsa.
Négy új balett szerepelt ezen az estén. Mindegyük más és más arcát mutatta az együttesnek, s mindegyik folytatást korábba művek stílusának, jeléül annak, hogy többről van itt már szó, mint tapogatózásról.
Az első szám az Etűdök No. 2. címet viseli, s Eck szimfonikus balettjeinek sorába tartozik.
Itt rögtön álljunk meg egy pillanatra. A nyugati szakirodalomban ezt a műfajt gyakran inkább „absztrakt balettnek” nevezik. Ez az elnevezés azonban félrevezető, mert a balettben szó sincs olyan absztrakcióról, mint a képzőművészetben. A absztrakt balett kifejezés nem jelent többet olyan táncjelenetnél, amelyben egyvonalban felépített cselekmény nélkül maga a tánc a kifejezés legfőbb eszköze.
Szimfonikus balettnek viszont azért nevezhetjük ezt a műfajt, mert benne a tánc felépítése, összeállítása, a mozdulatok egymásmellettisége és egymásutánja a tudatos szerkesztésnek azt az elvét követi, ahogy a szimfonikus zenében a hangok egymásra épülnek. Ez az elv a láncban sem a XX. század találmánya. Jurij Szlorimszkij, a neves szovjet táncesztéta Jules Perrot-t, a Giselle koreográfusát és Lev Ivanovot, a Hattyúk tava II. és IV. felvonásának megalkotóját nevezi a tánc-szimfonizmus úttörőinek. Nyomukban a mai szovjet és nyugati balettnek egyaránt egyik legjelentősebb törekvése ennek a szimfonizmusnak a kiteljesítése.
Eck Imre éppen ezen az úton indult el. Ha összehasonlítjuk a most bemutatott Etűdöket pl. az e műfajba tartozó első műved, a Bartók Divertimentójára készített tánccal, lemerhetjük a fejlődést.
Számomra az Etűdök nyújtotta az est legnagyobb élményét. Ez a mű nem vállalja magára semmilyen külső értelemben vett tematika vagy cselekmény kötöttségét, hanem egyedül a mozdulatok költészetével akar hatni, vállalva viszont a mozdulatok nyelvének izgalmasan újszerű megújítását.
Ebhez az ízig-vérig modem balettképhez a koreográfus XVIII. századi zenét használt fel: Couperin muzsikáját, amelyet Székely András kitűnő ízléssel válogatott össze és hangszerelt meg. A hangszerelés megtartotta a zene eredeti stílusát, de mégis alkalmat adótt arra, hogy a ráépülő, a zenével szorosan egybesimuló tánc eredetisége és újszerűsége is kidomborodjék. Mintha a koreográfus ezzel is hangsúlyozta volna, hogy a balettnek ez az útja nem a hagyományok megtagadását jelenti, hanem szerves továbbépítését.
Ha egy szóval akarjuk jellemezni az Etűdök hatásának lényegét, azt kell mondanunk: költészet. A mértéktartóan és rendkívül gazdaságosan használt mozdulatuk hatása első sorban költői. Minden kis mozdulat a helyén van, s ha sok balettben (és operában) azt kellett megszoknunk, hogy az izgalom csúcspontján a szereplők tőröket döfnek egymás szívébe, most igazi izgalommal tudtunk figyelni a legkisebb kézmozdulatra. A technika is (pedig ez a balett technikailag igen igényes) teljesen feloldódott a költőiségben. Bármennyire újszerűek a mozdulatok, bármilyen meglepőek a pózok, bármennyire modern vonalú a táncrajz, bármennyire korszerű a kompozíció, mindebben mégis van valami a szó legmélyebb értelemben vett klasszikumból. A klasszikus művészt: igazi szelleméhez tér vissza, elfordulva a romantikának attól a túlburjánzásától, amely a balettművészetet nemegyszer elborítással fenyegeti.
A második balett, melynek címe A parancs (Hirosima 1945), műfaji szempontból éppen ellentétes világba vezet. A téma itt drámai, sőt tragikus, a műfaj cselekményes, s a megoldás filozofikus. Arról az amerikai pilótáról van szó, aki Hirosimára ledobta az atombombát. Ez az Eatherly nevezetű pilóta azóta súlyos erkölcsi válságba került. Felelősnek érezte magát a hirosimai milliók haláláért, s úgy érezte, hogy felelősségét nem csökkenti az, hogy parancsra cselekedett. Eatherly levelei nyilvánosságra kerültek, s a pilótát, akit a bombák ledobásáért kitüntettek, erkölcsi állásfoglalásáért elnémították és a bolondok házába csukták.
Ezt a témát dolgozta fel Pavel Vasut szövegkönyve alapján Wiliam Bukovy, szlovák zeneszerző. Műve úgynevezett „konkrét zene”, tehát a zenei hangok mellett zörejeket, repülőgépzúgást, szirénázást, szaggatott felkiáltásokat stb. is használ. Többször bebizonyosodott már, hogy ez a fajta zene igen alkalmas film és táncjáték kíséretére. Itt is ez történt. Wiliam Bukovy alkotása sok élményt jelentő pillanatot szerzett. A zenével egybehangzóan Eck is a legmodernebb kifejezőeszközökhöz nyúlt. Megrendítő volt pl. az Ünneplés című jelenet, amelynek remekül szatirikus, tánczenei reminiszcenciákat ébresztő kíséretéhez pregnáns és szenvedélyesen-szögletes mozgás társult, egyre fokozódó intenzitással mutatva be, hogy a hős éppen az ünneplés közepette döbben rá egyedüllétére, míg végül összeomlik éppen az ünneplők előtt. Nagyon jó volt a Bevetés megfogalmazása is, a mozgás és a mozdulatlanság kitűnően megkomponált ellentéte igazi feszültséget eredményezett. Más részek viszont talán kicsit hosszadalmasak voltak és túl kevéssé táncosak (a zene is ilyenkor kezdett az izgalmasból az unalmasba hajolni). Általában véve azonban a koreográfiai, nyelvnek itt is ugyanazt a tudatos megkomponáltságát éreztük, mint az előbbi darabban.
A következő balett, Maros Rudolf Hétköznapi requiemje nem halott ennyire meggyőzőén, A téma érdekes lenne, ahogy a műsorfüzei mondja: „szimbolikus formában akarja kifejezésre juttatni az emberi kapcsolatokat. A két hal sorsa azt látszik mondani, hogy ami egyeseknek zsákmány, az talán másoknak életük tragédiája”. Ez a mű azonban nem éri el azt a színvonalat, amit Eck és Maros nagyszerűen sikerűit korábbi közös alkotása, a Bányászballada képviselt – nem tud „érdekeltté tenni” a halak sorsában. Így is látunk és hallunk azonban egészen kitűnő részletmegoldásokat.
Befejezésül Rossini Semiramis nyitányára készített Eck Imre szellemes, színes, kitűnően perszifláló táncjelenetet. Ez a kis balett mintegy ellenpárja a műsorkezdő Etűdöknek, ugyanaz a műfaj, csak a komoly mondanivaló most túláradó vidámságba, ötletességbe, lendületbe fordul. Valóban új színt jelent a Pécsi Balett és Eck Imre „palettáján”, de olyan színt, amelyre nagyon is szükség van. Kigúnyolja ez a jelenet nemcsak a konvencionális balett ürességét, de annak tükrében kicsit azt a társadalmat is, amely azt létrehozta. Ellenállhatatlan komédiázás, anélkül, hogy valamilyen szervesen felépített cselekménye volna, örömmel várjuk ennek a műfajnak a folytatását.
A táncosok most is kitűnő alakítást nyújtottak, akár az előző balettesteken. Különösen kiemelkedett A parancs két főszereplője, Stimácz Gabriella és Weőreös Boldizsár, valamint a Hétköznapi requiem két „hala”: Bretus Mária és Tóth Sándor. Kitűnő teljesítményt nyújtottak az Etűdök szereplői (Árva Eszter, Esztergályos Cecília, Bretus Mária, Stimácz Gabriella, Végvári Zsuzsa, Csifó Ferenc, Hetényi János, Fodor Antal), valamint a Nyitány táncosai, akik közöl ez alkalommal a humorával új oldaláról bemutatkozót Esztergályos Cecíliát emelhetjük ki. De dicséret illeti valamennyinket. Eck Imre ezúttal mint díszlettervező is szerepelt, s méltó volt saját koreográfusi színvonalához. A zenekar néhol bizonytalankodott, de Sándor János lendületes, energikus, színekben gazdag vezénylése végül is biztosította a megfelelő kíséretet.

Vitányi Iván // Muzsika, 1962. március

A táncjelenet az együttes által színpadra állított szimfonikus balettek sorába tartozik. A 18. századi francia zeneszerző muzsikájából Székely András kitűnő érzékkel válogatta össze és hangszerelte meg a balett kísérő zenéjét. A barokk zene modern hangzást kapott, s a ráépülő, a zenével szorosan összesimuló tánc eredetisége és újszerűsége így még nyilvánvalóbbá vált. A mű nem vállalja magára semmilyen külső értelemben vett tematika vagy cselekmény kötöttségét, hanem egyedül a mozdulatok nyelvével akar hatni.
A tánc azonban nem illusztrálja Couperin zenéjét, hanem a mozdulatoknak egészen újszerű, izgalmasan modern nyelvével, új mozgásformák és táncelemek felhasználásával egy egészen eredeti jelentést ad a zenének. A megújított táncnyelv, a mértéktartóan és gazdaságosan használt újszerű mozdulatok hatása elsősorban költői. A nyugalom és a mozgás ellentétére épített balettben a legkisebb kézmozdulatnak helye és jelentése van. Ám bármennyire meglepőek a pózok, bármennyire modern vonallá a táncrajz, mindebben mégis van valami a szó legnemesebb értelmében vett klasszicizmusból, a tánc-jelenet hagyomány és újítás szintézisét valósítja meg a balett-színpadon.
„Néhány lépés, hanyag fej-, és kézmozdulatok, amelyekből egy klasszikus balett rituáléja bontakozik ki... Megvan benne Couperin gráciája és a mai fiatalság józan nemtörődömsége" – írta egy osztrák kritikus.
A korszerű tartalom új mozgásformákat, új táncelemeket kíván, ezeknek alkotóműhelye a balett-terem. Az Etűdök N° 2. a balett-termek próbahangulatát, magát a tudni vágyó kísérletezést sűríti színpadi formába. A metronóm ketyegése emlékezteti a nézőt: a balett-terem izgalmát a ritmus szigorú fegyelme tartja féken. A ritmus, a mozgásplasztika tiszta harmóniája, ugyanakkor modern megnyilatkozása. Az ősi mozgásvágy az avatatlan szemlélővel is megérteti, hogy miért a tánc a legősibb művészet.

Időtartam: 19' 41"

Megdöbbentő a témaválasztás (amely ismét Eck szinte beláthatatlan érdeklődési körét bizonyítja) az „ember”, aki tette következményeként szembekerült lelkiismeretével és haláláig küzd vele. Az „ember'’, az a bizonyos pilóta, aki Hirosimára az első atombombát dobta. Ha bátran akarnánk kifejezni magunkat „lélektani balett” ugyanakkor – ha a szavak mögött az igazi jelentőségét keressük, – világot megrázó mondanivaló és feltétlenül új állomás – talán nemcsak az együttes munkájában, de a modern táncművészetben is.
A balett-dráma minden szereplője kékszínű trikóban táncol a parancs kiadói, az ot ünneplők, sőt az áldozatok is: egy végsőkig militarizált társadalom rémképe ez! Csak a lelkiismeret narancs-színe világít.
Willian Bukovy fiatal csehszlovák zeneszerző konkrét zenéjére épül ez a szuggesztív erejű balett. Amennyire meghökkentő és újszerű hanghatásokban, fémes zörejekben, szirénabugásban, repülőgépberregésben gazdag a zenei mű, épp annyira megdöbbentő és újszerű a koreográfia, a színpadi mozgás is. A balett: a Lelkiismeret drámája. Tulajdonképpen egyetlen ember, az atombombát ledobó pilóta lélektani drámáját bontja ki, de ezt oly erővel teszi, hogy egy sokkal egyetemesebb igazságot is kifejez. A parancsra elkövetett tett a lelkiismeret ítélőszéke előtt, nem kaphat felmentést csak azért, mert a tettet parancsra követték el. Egyén és hatalom, humanizmus és elembertelenedő világdrámája ez a balett, s az egyén, az egyes ember lelkiismereti felelősségét hangsúlyozza. Az elmúlt háború fölötti ítélet, a mai emberért való aggódás, s egy bekövetkezhető pusztulástól való félelem: ezek az érzések határozzák meg a balett hangulatát. A színpadon megjelenített mozgás, a feszültség fokozásának és ejtésének egymást váltó hangulati görbéje olyan, mint egy nagyon mélyről fakadó, hosszan tartó, fájdalmas sikoly...

Időtartam: 24' 40"

Itt Eck kedvenc feldolgozásmódjával találkozunk: szimbolikus formában kifejezésre juttatni az emberi kapcsolatokat, a kölcsönös függőség és a relatív viszonylatok bonyolult rendszerét. A két hal sorsa azt látszik mutatni, hogy ami egyeseknek „zsákmány”, az talán másoknak életük tragédiája. A kristálytiszta mondanivaló szinte ennek felismerésére int s ugyanakkor mesteri, újszerű láncprodukció.

Időtartam: 30'

Az együttes és a koreográfus új arca: a mély, megrázó gondolatok és a mély humor valahol mindig elválaszthatatlan a művészetben. Ezt bizonyítja a Rossini-muzsikára készült tánckompozíció. Fricskát ad a „sznob társaság"-nak, de egyben a hagyományokba merevedett pózoknak is. Forma és tartalom szerencsés találkozása teszi felszabadultan mulatságossá a táncjátékot.

Rossini Semiramis nyitányára készült ez a szellemes, színes, kitűnően perszifláló táncjelenet. A zenei alap egy klasszikus zeneszerző alkotása, a koreográfia azonban napjainkból fakadó, túláradó vidámságot, ötletességet, lendületet varázsol a színpadra. A tánckompozíció új szint jelent az együttes műsorában. Nincs szervesen felépülő cselekménye, a táncjelenet nyílt vonalvezetése, a mozdulatok őszintesége mégsem hagy a nézőben semmi kétségét. Ez a balett-szatíra nemcsak a konvencionális balett modorosságát, ürességét gúnyolja ki szellemesen, hanem a konvenciók előtt hajbókoló embereknek is fricskát mutat. A tánc leleplezi a sznobizmust, a hagyományom tiszteletébe merevedett pózokat, a korszerűtlenséget, a tartalmatlanságot. Az ellenállhatatlan komédiázás, a hol kedvesen mulatságos, hol csípősen ironikus előadásmód őszinte, felszabadult örömet vált ki az emberben.

Időtartam: 12' 14"