Nimfácska

Nimfácska

(Szín)házon kívül tartotta meg az évad voltaképpeni első premierjét a Pécsi Balett. Eck Imre kamara balettjét, a „Nimfácská”-t január 30-án mutatták be a Művészetek Házának nagytermében, igazolva a célt, hogy az új művészeti központ kiállítások, koncertek, előadóestek mellett a táncművészet számára is otthont kínál.
A helyszín ugyanakkor meghatározó: hangulatából, jellegéből adódóan kisebb formátumú, intimebb gondolatiságú és érzelem világú táncművek bemutatására alkalmas. Eck Imre jó harmincperces kamaradarabja illeszkedik az alkalmi színhely szabta körülményekhez. A hátulról kikészített hálóval, elölről a nézők széksorai által határolt térben egy férfi és két nő küzdelme, boldog-boldogtalan gyötrődése zajlik nem kevesebbért, mint egymásért, önmagukért, olykor egymás és önmaguk ellen is. A harc kezdetben szelíd, olykor akár játékosnak is tűnhetne, a három ember „önmagára zárt” világában azonban egyre izzóbbá, egyre véresebbé válik a közös „pokoljárás”. (Eck nem először dolgozta fel a téma különböző árnyalatait és vetületeit.)
Ezúttal a férfi két asszony között őrlődik, két eltérő egyéniségű nő próbálja őt megszerezni, kisajátítani, mindegyik a saját céljainak megfelelően, a saját eszközeivel. Az első (Kovács Zsuzsa) sebezhetőbb, gyengébb, kevésbé bírja erővel és méltósággal. A másik (Paronai Magdolna) keményebb határozottabb és kegyetlenebb, látszólag jobban is taktikázik. Mégis, különbözőségük ellenére is közös sorsuk, kiszolgáltatottságuk saját szenvedélyüknek, közös végzet felé sodorja őket.
A férfi (Váradi M. István) határozatlan, enged is a vonzásoknak, de menekülne is a rácsavarodó, őt egyre jobban körülfonó kötelékekből. Valójában azonban csak akkor kísérli meg a kitörést, amikor megjelenik a Nimfácska. A nyurga, fehér trikós kislány (Rumbach Henriette) ártatlanul esetlen, tisztasága, naivitása szimbolikus érvényű. Léptei nyomán friss levegő árad be a három ember fülledt, zárt világába. Vele csillan fel a menekülés, a boldogság lehetősége, amellyel azonban a férfi mégsem, élhet. Az ő sorsa, akárcsak a hozzá kötődő asszonyoké megpecsételtetett... A két nő már együtt harc a férfi szabadulása ellen, nem engedik kilépni abba a világba, ahol nekik nem juthat hely. Inkább megfojtják a férfit, akinek élettelen teste mindaddig a színen hever, amíg a nézők elhagyjak a termet. Mellette a Nimfácska kuporog, aki a magával hozott kalitka nyitott ajtaján keresztül egy piros kendőt emelt ki és ejtett a padlóra, a halálszabadulás különös, és mégis valamiféle feloldást hordozó jelképeként.
A közvetlenül előttünk, „testközelben” megjelenített mondanivaló általánosítható érvényét nemcsak a látványt közelítő színpadi tér, de az időtlen, korhoz-helyhez nem kötődő díszlet és jelmezek is erősítik. Ugyanakkor a formai és tartalmi expresszivitást együtt hangsúlyozzák a zenei montázsból (délszláv népzene és Carlos Santana indiai népzenei feldolgozása) kicsendülő „élő" énekhangok és az énekesek (a Baranya Táncegyüttes tagjai) mozgással is kiemelt részvétele a cselekményben (akár az antik tragédiák kórusának újkori megfelelői is lehetnek), valamint a jellemzően ecki mozgásvilág, amely a férfi és a két nő tánchármasaiban újszerű megfogalmazásokat is hozott.
A táncosok a nézőközeliségtől fokozott „kiszolgáltatottságban” is odaadóan, átélten tolmácsolták az alkotó gondolatait.