Morfondírozások – Stúdióbalettek a Pécsi Nemzeti Színházban

Minden művésznek van vázlatkönyve, amelyben töprengéseit, hangulatait, látomásait, az ihlet hevületében rögzíti és amely – mint első és legközvetlenebb kifejezéskeret – különös őszintéteséggel hordja magán a művész egyéni stílusjegyeit. És mi más lehet egy koreográfus vázlatkönyve, mint a színpad, és mi más lehet az ihlet rögzítésének eszköze, mint a képlékeny emberi test!
Zene szól a pécsi Kamaraszínház előcsarnokában és nézőterén: nem tolakodó vagy kihívó, de elvárásokat ébresztő, közönség-kondicionáló zene, amely szinte csak tudatunk alatt hallatszik és csak akkor tör a tudatküszöb fölé, amikor elhallgat.
A függöny felgördültével a közvetlen auditív múlt átcsap egy tisztán vizuális jelenbe – és megkezdődik az előadás. A tánc itt hangnegatívra exponált látvány, mozdulatnyelven fogalmazott érzelemvonalak, hangulatrajzok, gondolatformák egymásutánja a meg-meg újuló csendben, amelynek most mozdulatkísérő szerepe van. Ahogy elillan a látvány, ismét felhangzik a zene a maga műsortagoló funkciójának megfelelően. És az ilyen, zenei időkeretben sajátos hatású lesz a hangkíséret nélküli tánc, ahol minden letisztultan a szemnek szól és csak itt-ott csendül fel egy kiáltás, egy nevetés, egy dobbantás – mind a táncos produktuma.
Eck Imre a csendháttérre igen sokféleképpen vázolta fel új koreográfiáit, amelyeknek legtöbbje valamilyen szögből közös témára világít közvetlenül vagy áttételesen, nevezetesen a szerelemre, vagy legalábbis a tetszeni akarásra. Némán trillázó ujjak, ingó-hívogató karok és térdek ellenállhatatlan sziránes csábítása: a félszegül szerelmes Dphnisnak az ingerkedő Chloéval való játszadozása, az inas-izmos bika gyöngéd kezdeményezései nyomán egy sudár termetű őzike-pisze lányka mosolygós ébredése és igenlő felkacagósa olyan művészi vázlatlapokról kerültek-szerveződtek színpadra, amelyek Eck impresszionisztikusan könnyed ecsetkezeléséről tanúskodnak. – Konkrétabb területeken jár Eck a még nem egészen kiforrott Bohócokban és a Sötétben emberpárjának a szokványostól eltérő megfogalmazósával, a nem egészen nyilvánvaló értelmű pantomimikus, de teljesen egyértelmű és ragyogóan karakterizáló telefon-pletykálkodásának feldolgozásával és végül a Nyárutó könnyed szakításának lassú kibontásával.
A Pécsi Balett állandóan megifjuló gárdája őszinte odaadással és mély művészi átéléssel jelenítette meg a pécsi mester koreográfiái „morfondírozásait”.
A műsorral Eck ismét bepillantást engedett állandóan forrongó, tisztuló és újuló műhelyébe, amikor ezeket a meditatívan megszűrt gondolatfoszlányokat lendületes kézzel mintázott stúdióbalettekbe foglalta olyanok számára, akiknek szívesen mutatja meg önmagát

Dienes Gedeon // Dunántúli Napló, 1976. február 22.