Monódia

A balettminiatűr témája a modern Odüsszeia: a mai férfi magányossága és útja nőtől nőig – egyedül maradása és a vágy, amely egyre további „utazásokra” hívja.

Időtartam: 6'51"

Új művek a Pécsi Balett műsorán

A Pécsi Balettet nem igen kell bemutatnunk a Muzsika olvasóinak, hiszen ötéves működésük során minden új bemutatójukról, műsorukról közöltünk híradást. De nem kell bemutatnunk általában véve a nagyközönségnek sem, ez idő alatt a Pécsi Balett neve országosan (sőt országhatárainkon túl is) ismertté vált. Mindenütt úgy tartják számon, mint az új utakat kereső és őj utakat találó modern balettművészet képviselőjét.
Május végén – június elején Budapesten, a Madách Színházban tartott vendégjátékuk alkalmából ezért nem is műsoruk egészéről szeretnénk beszélni, hiszen akkor ismétlésekbe kellene bocsátkoznunk (legfeljebb annyit jegyezünk meg: maga a többnapos szereplés is bizonyítja, hogy az együttes mennyire része már az egész magyar művészeti életnek: ha csak múló divat lett volna, nem vonzana ilyen jelentős közönséget). Részletesen kell azonban szólnunk azokról az új művekről, amelyek, most kerüllek színre először.
Az együttes vezetője, Eck Imre ezúttal csak egy kisebb etűddel jelentkezett, – erejét ugyanebben az időben a budapesti Opera számára készített munkája foglalta el. A másik három mű fiatal koreográfusoknak, Eck Imre tanítványainak, Fodor Antalnak és Tóth Sándornak munkája.
Kezdjük Eck új balettjével, amely időrendi sorrendben is első volt, a Monódiávál. Ez a mű a miniatűrök sorába tartozik, rövid, frappáns , táncjelenet kevés szereplővel. Láng István zenéje ismét meggyőzött szerzőjének kivételes színérzékéről, és egyben művészi érettségéről is: a modern hatások rendkívül gazdaságos, tiszta alkalmazása jellemezte. A koreográfia felvillantotta Eck stílusának legjobb erényeit, a mozdulatok plaszticilását, újszerűségét, s expresszív voltukban is a harmonikus megkomponáltságot. (Magáról a műfajról nem érdemes most vitatkoznunk: a Monódia ugyanis azt mondhatnám az „altudat-balettek” sorába tartozik, amelyek a tánc és a zene eszközeivel lelki élményeket adnak elő. E darab erotikája az „egy férfi – sok nő” komplexus megfogalmazása, egyaránt emlékeztetve. Odisszeusz kalandjára a szirénekkel és Felliniére volt szerelmeivel a Nyolc és félben. Mi ennek a műfajnak a jövője? Ne próbáljak most eldönteni: a Monódia egyszeri alkotásnak mindenesetre elfogadható.)
A sorrendben második új műsorszám Gonda János–Tóth Sándor: Székek című balett-szatírája. A mű a pozíció (a „szék”) utáni hajszát állítja pellengérre, amely a barátot is ellenséggé változtatja. A téma ilyen feldolgozása nem éppen új, de nincs is még elkoptatva. A megoldás jó, bár nem hibátlan. Az egész kicsit hosszadalmas ez sokat tompít éléből, s néhol lankasztja : figyelmet. Találkozunk azonban értékes, frappáns megoldásokkal, jól megkomponált tánckettősökkel, szellemes helyzetekkel is. A csúcspont a tréfás rekviem, amellyel a minden székről a pad alá esett negyedik főszereplőt búcsúztatják. Ez a jelenet színes és koncentrált, érdemes volna a többi részt is ebben a szellemben átdolgozni, helyenkint összevonni. A darabbal a Pécsi balett új zeneszerzői vont be munkájába. Gonda János, akit mint kitűnő jazz-muzsikus, a Qualiton együttes vezetőjét ismerünk (és mint a jazztudomány művelőjét), ez alkalommal nem improvizatív, hanem megkomponált muzsikával lépett a közönség elé. Igényes, választékos munka, modern hangvételű és finoman kidolgozott. Nem tudja azonban még feledtetni a színpad említett üresjáratait, sőt maga sem mindig találja el az igazi színpadi hangot. De itt is épp a rekviem a bizonyítéka, hogy Gondában megvan a képesség erre is.
A soronkövetkező újdonság, a Vivaldi zenéjére készített Ballo Concertante okozta a legnagyobb és legörömteljesebb meglepetést. Hadd kezdjem azzal, amit a kritikákban a végén szoktak emlegetni: a színpadképpel és a kosztümökkel. Vata Emil díszlete és Gombár .Judit jelmezei ugyanis ez alkalommal olyan harmonikusan szépek voltak, az egész mű mondanivalóját annyira kiemelték hogy nem frázis azt mondani, jelentős részük volt a sikerben. Minden fekete-fehér, a díszlet és a jelmezek egyaránt. A díszlet egységes kétközpontú perspektíva-kompozíció, a jelmez pedig többféle változatban mulatta be ugyanazt a fekete fehér témát. Egyszerre volt modern (egyenesen az „op-art” modorában) és klasszikusan archaikus (a renaissance mesterek is gyakran készítettek a színpadképhez hasonló perspektíva-vázlatokat). Most vegyük hozzá Vivaldi zenéjét, amelynek objektív szenvedélyességét az ember mindig is hajlandó nagyon modernnek érezni s amely ebben a színpadképben új fényt kapott, les végül – de természetesen éppen nem utoljára – vegyük hozzá Fodor Antal remekbeszabott, művészi koreográfiáját. Fodornak eddig egy művét láthattuk a Pécsi Balett műsorában, tehetséges, de nem jelentős munka volt. Ez most viszont kiugrás. Fodor tökéletesen megérezte és megértette a „szimfonikus balett” igazi lényegét és szellemét. Koreográfiája tiszta, emelkedett, finom, nincs benne sem felesleges, de mindig magára tudja vonni a figyelmet. Követője Eck Imrének, de nem epigonja –, egyéni és eredeti anélkül, hogy hivalkodna vele. Reméljük, nem volt véletlen ez a kiugrás, és a Ballo Concertante útján messze haladhat előre.
Végül a pesti vendégszereplés alkalmából került színre Karinthy Frigyes – Ránki György – Tóth Sándor Cirkusz című balettje, amelynek műfaját a színlap így jelölte meg: „Fantasztikus álomjelenetek balettszínpadra 5 képben, előjátékkal.”
Karinthy Frigyes Cirkusza a nagy író legnépszerűbb novellái közé tartozik. Egy fiatal-emberről szól, aki el akarja játszani a „szívében zengő és zokogó” dallamot. Bekerül a cirkuszba, ahol azonban az egyszerű produkció nem kell, végül mint egyensúlyozó-művész egy székekből, póznákból, kockákból rakott iszonyatos építmény tetején adhatja csak elő. Úgy vélem, nem kell a cselekmény szimbolikus értelmét magyarázgatnunk, mindenki előtt világos, hogy e néhány oldalas írásban Karinthynak az életről és a művészetről vallott állásfoglalása is megtestesül. Bánki György zenéje épp ezt szólaltatja meg. Két világ áll egymással szemben: a dallam egyszerű, nemes tisztasága és a cirkusz iszonyatos forgataga. Igazi Ránki-muzsika –- tele szellemmel, feszültséggel, dinamikával, egyéniséggel Az ember úgy érzi, Karinthy is ilyen zenét képzelt volna el hozzá. A szövegkönyv néhány egyenetlenségén könnyű lenne javítani. Mindezzel együtt a Cirkusz nagy téma, nagy lehetőség Tóth Sándor, a fiatal koreográfus megérezte ezt a lehetőséget, és elsősorban ott fogta meg a dolgot, ahol kellett: a cirkusz mozgalmas, nyüzsgő s embertelen (a filozófusok azt mondanák: elidegenedett) világánál. Kitűnő, sőt rutinos rendezőnek bizonyult, jól mozgatja a láncosokat, remekül váltja az egymásután következő képeket, tud halmozni és sűríteni. Mindezek rendkívül fontos erények, s itt nélkülözhetetlenek. Bizonyára a gyors előkészítés volt az oka annak, hogy a nagy nyüzsgésben nem jutott elég ereje a koreográfiái nyelv kimunkálására; a rendezés ezúttal erősebb volt táncnál, a mozdulatok poézisénél, s így a lehetőséget még nem tudta teljesen valósággá emelni, így is sikeres, jó alkotás, de elmélyült munkával még jobbá lehetne tenni.
A táncosok sorából ezúttal Aradi Mária nevet érdemes kiemelni. A fiatal táncosnő ebben az évadban kerül a Pécsi Baletthez, s kivételes tudásával máris a legjobbak közé emelkedett. A Ballo Concertanteban és a Cirkuszban egyaránt remekelt. A Székekben, Csifó Ferenc, Bretus Mária, Debreceni István és Galloviis Atilla, a Vivaldi darabban Árva Eszter, Bretus Mária, Csifó Ferenc, Stimácz Gabriella, Uhrik Dóra és Herda János nevét kell kiemelnünk, A Cirkusz főhősét Hetényi János nagy igyekezettel alakította (bár nem kapótt elég táncos lehetőségei). A cirkuszigazgató szerepében Eck Imre lépett fel és nyújtóit remek alakítást.
A vendégjáték első műsorán s MÁV Szimfonikusok működtek közre Nagy Ferenc dirigálásával a második és harmadik program zenéjét hangszalagról sugározták.

Vitányi Iván // Muzsika, 1966. július