Kék balett

Táncjáték a birtokló szeretetről és annak nyomorúságairól

A Férfi és a Nő felhőtlen szerelmének jeleneteivel kezdődik a játék. Ámbár furcsa figurák keringenek körülöttük, az embersorsok szövői, a Párkák és a görög mondavilág bosszúálló lényei, az Erinniszek. Valami készül. Mert a Férfi szerelme birtokló, a Nőt tulajdonának tekinti, szinte bezárva tartja, távol a külvilágtól. Ez kezdetben még élvezetes játék, de lassan rabsággá válik, őrjöngő lázadássá a magány ellen. Gyötrelmei közben a Nő egyszercsak észreveszi magát a tükörben. Varázstáncba kezd és a tükörből kilépnek alakmásai. Mit kezdjenek egymással? Másnap a Nő férfiruhába öltözik, férfinak maszkírozza magát, s amikor a tükörből elővarázsolta saját férfi-változatát, ledobja az álöltözetet. Elkezdődik egy furcsa, szenvedélyes szerelem, amikor valaki saját magának ellenkező nemű változatát imádhatja. A Férfi rajtakapja őket, nem ismeri fel, hogy alakmásról van szó, és megöli a Nőt.
A második részben a Férfi kínlódik a rázúdult magány és a gyilkosság súlya alatt. Képzeletében életre kel a megölt asszony, és újraéli szerelmük történetét, küzdelmük folytatódik. A bosszúálló hatalmak varázslatára megelevenednek a Férfi személyiségének, jellemének titkolt torz lehetőségei. Ezek a torz alakok újra meg újra megmutatják ót önmagának. Ez a szembesítés elviselhetetlenné válik, a Férfit végül is öngyilkosságba kergeti saját lelki lemeztelenedése.
A balett azt sugározza, hogy a szeretem beteljesüléséhez szabadság kell, az emberi méltóság tiszteletben tartása és megőrzése. Arról szól, hogy veszélyes felidézni az emberi létek alvilági tehetőségeit. A színpadon a birtoklás és a szabadság örök pere játszódik te a zene és a tánc drámai kifejezésében. – Popper Péter

Lélektan kékben, „ködfoltokkal”

Látszatra egy szerelmespár a főhőse a Pécsi Balett legutóbb bemutatott produkciójának, a „Kék Balett”-nek, amelyet november 13-án láthatott először a közönség a kamaraszínház nagytermében. Aki azonban kék-tiszta szerelmi románcot, vagy egyáltalán valamilyen körvonalazható történetet várt, annak csalódnia kellett. Eck Imre ugyanis Popper Péter pszichológus-író szövegkönyvére szürrealista ihletésű lélekelemzést készített, amelyben – akárcsak némely előző művében (Don Juan bolondjai, szeretői voltunk, A szerelem), mindegyikben más szemszögből nézve – szerelem, bűn és bűnhődés kérdéseit, összefüggéseit boncolgatja. Ezúttal azonban egyenesen a patológia oldaláról közelített és a kórkép megfogalmazása legalább is bizarr eredményt szült.
Az első részben még felfedezhető és kibogozható az egyben az alaphangot is megadó cselekményszál: egy különös alakokkal telezsúfolt, szürrealista hangulatú környezetben (a vendégként meghívott Jan Zavorsky díszlete Magritte vagy De Chirico képeit idézi) jelenik meg a szerelmespár (Uhrik Dóra és Hajzer Gábor). Kissé nehézkesnek tűnő kettősükből alig tudunk meg valamit róluk, ha csak azt nem, hogy a körülöttük sürgölődők tudatalatti világuk szereplői, akik első perctől kezdve jelen vannak életükben. Azután a Nő magára marad szorongásaival (ezeknek okát a színpadon látottakból nemigen lehet kihámozni) és a tükörben először női alakmását, majd férfi-alteregóját hívja életre. Az utóbbival erotikus szerelmi kettősbe kezd. A visszatérő Férfi rajtakapja őket, pisztolyt ránt és lelövi a Nőt, azután már-már bohózatba illően, kétségbeesetten siratni kezdi. Valóság vagy csak a féltékeny szerelem fantáziaképei? Dráma vagy komédia? Lehet ez is, az is. Sok és tömény pszichológiai jelentésű utalás zúdul a nézőre, de annál kevesebb a dramaturgiai fogódzó azok számára, akik kevésbé járatosak a lélektanban.
A második rész már egyenesen a tudatalatti birodalmába vezet. Mintha a Férfi lelkiismeret furdalásának látleletét illusztráló, furcsa, panoptikumi figurákból összeállított tablót látnánk. Torz fantazmagóriák, egy szimbolikus elmegyógyintézet lakói. A Nagycipős Kisfiút, az Impotens Don Juant, a Mammont, az Alázatos Papucsot, a Vámpírt, a Kétségbeesett Clownt és az öregedő Majmot sajátos logikai és kronológiai sorrendben, a sorsot képviselő Párkák és a bosszú, a büntetés istennői, az Erinniszek űzik, hajszolják erotikus kavalkádban. A lélektani értelmű szimbólumok szürrealista képekben olvadnak fel, amelyek újabb és újabb asszociáció-hullámot indítanak meg. A lázálom szereplői – a meghalt Nő Szürke Árnya is közöttük van – végül a halálba kergetik a Férfit, akit ünnepélyes, megnyugvást hozó zene hangjai mellett beborít a hóesés... A nézőben pedig maradnak a kérdőjelek. Mit akartak a szerzők közölni valójában? Szembesíteni kívántak sáját belső világunkkal? Vagy az „amit megfogalmaztunk, az már nem is olyan fenyegető” elvét szándékozták bizonyítani? Érezzük az alkotó célját, de a mondanivalót beborítják a mélylélektani ködfoltok, amelyek még a szó szerint vett táncot sem hagyják igazán kibontakozni. Néhány részlettől eltekintve, így inkább némajáték született és a táncosok igazi táncfeladatok híján csak színészi képességeiket tehették próbára. A kollektív teljesítményből Uhrik Dórát, Hajzer Gábort, Paronai Magdolnát és a hangfelvételről szóló Handel-zenéhez Vidovszky László hangzatait élőben interpretáló hegedűst, Gy. Vass Ágnest kell külön kiemelni. (Örömmel fedeztem fel a szereplők között a régen nem látott Solymos Pált.)
Eck Imre új „pszicho-balettje” – akárcsak előző művei – kamarajellegű alkotás, amelyet témája és megvalósítása miatt is szerencsésebb lett volna kamarakeretek között bemutatni.

Major Rita // Dunántúli Napló, 1987. november 28.