Jutalomjáték

Műsoron: Kötelékek, Sikoltások, A csodálatos mandarin

Jutalomjáték – Búcsú a színpadtól

Nem tudom, hogy február 5-én, a Pécsi Nemzeti Színház nézőterén hányon is gondoltunk arra – Bretus Mária, Uhrik Dóra és Hetényi János hármas jutalomjátékának tapsolva –, hogy tánctörténeti perceket élünk át Mert bizony, ez a balettéletünkben szokatlan – a színházakból azonban oly ismerős jubiláris forma, a – jutalomjáték nem volt se több, se kevesebb, mint első hosszú életű vidéki balettegyüttesünk, a Pécsi Balett negyedszázadának ünnepi záróakkordja. Látszólag „csak” három nagyszerű táncművész búcsúzott a színpadtól, felidézve egyet-egyet számtalan szerepe közül. Ám félő, hogy Bretus Mária, Uhrik Dóra és Hetényi János távozása a sok-sok általuk életre keltett figura visszavonhatatlan elveszítését is jelenti, hiszen az ő technikájukra és személyiségükre építve született az együttes repertoárjának nagyobbik hányada, Eck Imre, majd Tóth Sándor – lassan a kétszázadik felé közeledő – kisebb-nagyobb kompozíciója. A két és fél évtized alatt ily hatalmassá terebélyesedett koreográfiai-előadói életműből valószínűleg csak igazságtalanul és elfogultan lehet néhány különösen emlékezeteset kiemelni, hiszen ahogy ki-ki egyet is felidéz, azonnal másik öt-hat tolul az emlékezetébe.
A gazdagon kibomló előadói pályáknak – egyelőre nem szólva a jutalomjáték alkalmából felújított három egyfelvonásosról –, legalább a töredékét mégis elevenítsük fel. Elsőként Bretus Mária fanyar egyéniségű „szertartásvezetőjét” idézzük meq a Carmina Burana forgatagából: bölcs és gyengéd Bohócát a Nyári Színház Otello-verziójából: gonoszkodó-kaján kis Puckját a Szentivánéji álomból; jóval régebbről sértően egoista Carmenjét; a majdnem animális tömegből emberi létre ébredő lányt a Tavaszünnepből, s végül azt a számtalan nőalakot, aki örök társával-ellenfelével – Hetényi Jánossal – vívta harcát a boldogságért, a harmóniáért.
Eck Imre e pas de deux-sorozata – amely Bretus Mária és Hetényi János nélkül nyilván soha nem vált volna olyan sokarcúvá, mint amilyenné az évek során lett –, a Nő és Férfi között lehetséges majd minden érzelmi árnyalatot megfogalmazott hol groteszken, hol tragikusan, hol meg a líra közel sem érzelmes hangján. A Szonáta, a Kékszakáll és a Molière úr említése már éppúgy Hetényi János pályájához is tartozik tehát mint Bretus Máriáéhoz. Hetényi azonban nemcsak ezekben a páros-variációkban őrződik meg emlékezetünkben: ő volt a Faust-szimfónia nyugtalan férfihőse, a cinikus Jágó a már említett Otellóban, s az egyetlen tiszta és hittel teli figura a Salome kavargó szennyében.
Salomé! Bretus, Hetényi és persze, Eck mellett Uhrik Dóra volt a negyedik, aki ebben a teljes estét betöltő komplex játékban szerelemféltést és politikát egyszerre tudott eltáncolni azon a sajátos, még a Pécsi Balettet jellemző tipikus mozdulatvilágon belül is egyéni testnyelven, amelyben a mozdulat, a gesztus egyenrangú a színészi erővel, az egyszerre beleélő és távolságtartó alakítással. Épp ezért Uhrik Dóra nemcsak azokban a koreográfiákban tűnt utolérhetetlennek, amelyeknek főszerepét táncolta. Érzelmi tébolyába zárt Médeája mellett így rögtön a kisebbekből, de nem kevésbé jelentősekből bumfordi, suta Dudásként rémlik fel a Szentivánéji álomból; majd a szimbolikus sorsú embert világra vajúdó Anya féltő szeretetére emlékezhetünk a Megdicsőült éjből, pimaszul önálló „szobrára” a tenyeres-talpas és kissé mániákus Pygmalion mellett, s a Pécsi Balett és Eck Imre pályáján is összefoglalásnak tekinthető gyönyörű Requiem névtelenjei közül elmúltában is jelenvaló Uhrik Dóra életet s halált egybemarkoló végső gesztusa.
A Jutalomjáték egyetlen estje persze mindössze annyit tett lehetővé, hogy a három művész egy-egy egyfelvonásosban búcsúzzék: Hetényi János a Kötelékek, Uhrik Dóra a Sikoltások, Bretus Mária pedig A csodálatos mandarin főszerepében lépett fel – utoljára. Köszöntse őket a megérdemelt taps, a virág és a pezsgő után e néhány sor is, amely szívesen folytatódna egyszer azzal, hogy új szerepkörben, sokéves színpadi tapasztalataikat átadva mutathatná meg őket.

Fuchs Lívia // Dunántúli Napló, 1985. február 14.