Hőhalál

Hőhalál – Bemutató az Anna Udvarban

A Pécsi Nyári Színház elindító gondolata az volt, hogy a helybéli táncegyüttesek, elsősorban a balett, új művek bemutatásával tegyék változatossá az ország nagyobb városaiban működő nyári szabadtéri előadásokat. Ebben a szezonban viszont csupán a pécsi balettegyüttes kamaratársulatának egyetlen bemutatója kivételével külföldi táncegyütteseket láthattunk. A Hőhalál címet viselő, a Pastoral zenekar zenéjére készült Eck Imre-balett bemutatója hétfőn volt az Anna Udvarban. A kamarabalettek áthelyezése a Barbakánból ide, az új színhelyre – báirszükséges volt – nem mondható szerencsésnek. Ez egy nyári kerthelyiség, csupán az asztalok helyét padok foglalják el, szemben az előbbivel, amely már építészeténél fogva önmagában díszlet volt, azonkívül a belépés pillanatában már elválasztotta a nézőt a hétköznapi világtól.
A bemutatott Hőhalál műfaját tekintve fantázia balettnek nevezhető, mely – a koreográfus nyilatkozata szerint – az emberiséget a távoli jövőben elérhető hőhalálnak és esetleges túlélőinek érzelmi vetületét mutatja be. Ennek értelmében különböző emberi magatartás-formák jelennek meg a színpadon, így a halálraítélt önmagán a halál stigmáját felismerő és mindenkiben ezt kereső ember utolsó, még az élethez és társaihoz ragaszkodó vonzalmát, majd a halál tudomásulvételét élők különböző reagálását. Ez adott értelmet a kosztümök között főszerepet játszó kesztyűknek, amely akarva-akaratlanul is az atomtámadás elleni védőeszközöket juttatta a néző eszébe. Ezt egyértelműen erősítették meg az utolsó képek, a diadalmas zenére történt örömet kifejező túlélők tánca.
A táncosok – Hetényi János, Bretus Mária, Páronai Magdolna, Uhrik Dóra – különböző embertípusokat jelenítettek meg táncaikban. Hetényi a halált mintegy titokban tartó egyéniségként közeledett társai felé, Parónai lírai, vigasztaló társ volt, Bretus a féltő, Uhrik pedig az értelmetlen halál ellen harcoló, bár ezt időnként hisztérikus, rángatózó mozgásrendszerrel érzékeltette. Csupán mozdulataik árulkodtak érzelmeikről, rezzenéstelen arcuk riadtságot, félelmet tükröző volt.
A díszlet színeiben, kivitelezésében harmonizált a kosztümökével, amelyek amellett, hogy egyes jellemek színbeli kifejezői voltak, esősorban a kivitelezés miatt tűntek bizarrnak. A meleg sárga és barna, a vibráló zöld és lila összeállítások önmagukban érzelemhordozók voltak. Kivitelezésük olyannyira meglepő, hogy sok esetben elvonja a figyelmet magáról a táncról, a mozdulatok sem érvényesülhetnek teljes mértékben.
A Pastoral együttes zenéjében az ütőhangszereken megszólaló minimál-téma makacsul visszatérő feldolgozása jól érzékeltette azt az elképzelt légkört, amelyben állandóan fenyeget a veszély, és amelynek a felismerését a táncosok szinte üres arckifejezése tükrözött.
Majd a különböző fúvós hangszereken folytatódó, embert sirató dallam sikerült kiegészítője volt a jelenetnek, méltó előkészítője a klasszikus zenéből vett Alleluja idézetnek. Ez mint a túlélés örömteli, hálaadó emberiség zenéje volt, melyet a táncosok nagyon szép, egyidejű, pontos tánca még mélyértelműbbé tett.

Fonay Zsuzsa // Dunántúli Napló, 1984. július 14.