Hódolat Bartók Bélának
A fából faragott királyfi (Pécsi bemutató) · Concerto · A csodálatos mandarin
Bemutató: 1965. október 22. Pécsi Nemzeti Színház
Sajtó, kritika:
Hódolat Bartók Bélának – A Pécsi Balett új műsora
MInt mindig, most is feszült várakozás előzte meg a Pécsi Balett bemutatóját. A várakozás most annak szólt: vajon Eck Imre és társulata be tudja-e váltani a műsorcím ígéretét, vajon az együttes méltó formában tiszteleg-e a húsz éve elhunyt Bartók Béla emlékének? Az okt. 22-i premier nyomán igennel válaszolhatunk: a koreográfusnak és táncosainak sikerült tánccá költeniük Bartók muzsikáját, s ez az átköltés többnyire meggyőző erővel hatott.
Tudvalevő, hogy A fából faragott királyfi feldolgozásának, mellyel a társulat mostani műsorát indította, a koreográfus és a tánckar művészi múltjában már voltak előzményei. Azok számára, akik az 1964-es Szegedi Ünnepi Játékok eseményeit figyelemmel kísérték, emlékezetes marad a sajtóvisszhang, mely nagy vitákat váltott ki a mű akkori koncepciójáról. A szegedi verzióval szemben a balett mostani felfogása a mértéktartó visszalépést tanúsítja az eredeti szövegkönyv javára; megszűnt-a tündér alakjának oly problematikus kettéválasztása, a természet is méltóbb helyet foglal el a balettben, s ami talán a legfontosabb: a baletthez korábban hozzá-ideologizált elidegenedési gondolatkör helyett a mű mondanivalója érvényesült. – Elismerésre méltó, hogy Eck le tudott mondani a korábbi szenzációkeltesről, s ehelyett – közeledve a bartóki felfogáshoz – inkább a zenemű szolgálatát vállalta.
A megvalósítás – az együttes stílushagyományainak megfelelően – kerüli a naturális színpadi kellékeket, fogasokat. Mint alkotói felfogás, ez teljesen helyénvaló... ... – a természetet megszemélyesítő táncosok a balett elején koronát és palástot öltéinek – célja felől kétségeket hagyott maga után a nézőben.
Az előbbiektől függetlenül azonban a koreográfia híven követte a zene áradását, s legfeljebb szcenikailag egyszerűsödött a balett. Ez viszont egyáltalán nem vált kárára, hiszen éppen itt bizonyosodott be, hogy a darabot kacsalábon forgó várak nélkül is színre lehet vinni. Mindhárom balettnek nemcsak koreográfiáját, hanem díszletét is Eck Imre tervezte, puritán, csupán a lényegre szorítkozó díszletelemekkel.
A koreográfiái megoldásokat és a kivitelt tekintve, a tánckar munkája általában kiegyenlített benyomást adott. A csoporttáncok többnyire megállták a helyüket, s ami pontatlanság akadt az összmunkában, azt még a premier számlájára írhatjuk. A megvalósítás hőfokát vizsgálva egy ponton maradt hiányérzetünk – s ez nem annyira előadói, mint inkább koreográfiái kérdés –, a királyfinak, majd később a királylánynak az erdővel vívott harcában, ahol a küzdelem táncos intenzitása alatta maradt a zeneinek. Emiatt könnyű győzelemmé vált a főszereplőknek a természeten aratott győzelme, s megtisztulásuknak, végső egymásra találásuknak jogossága, erkölcsi hitele is csak halványabban körvonalazódhatott.
A kompozíció alakjai közül a királylány, Árva Eszter nyújtott legtöbbet, játékban, táncban, technikai teljesítményben egyaránt. Természetes egyéni bája többletet is vitt a balettbe: a csupán hiú és egyszerűen üres királykisasszony helyett a balett elején egy még öntudatlan, játékért őszintén rajongó gyermek-lány alakját ismertük meg benne. (A fabábhoz való viszonya is a játékot kereső, s az azt megunó gyermeké.) Partnere, Csifó Ferenc rokonszenvesen és – néhány kisebb zavart, leszámítva – kiegyenlített táncos tudassál jelenítette meg a királyfi alakját. A fabáb figurája – különösen a nagy groteszk kezdőtáncban – több koreográfiái invenciót igényelt volna; az inspiráló zene táncban itt is kamatozatlanul maradt. Így az egyébként precízéül táncoló Tóth Sándor valódi táncos értékei csak később, A csodálatos mandarinban tűntek ki, néhány remek villanású táncepizódban.
A Concerto koreográfiái megformálása – szimfonikus balettről lévén szó – egészen más világba vezet bennünket. A művet értelmező műsorkalauz azt jelzi, hogy „a koreográfia a különböző zenei elemeket es motívumokat felbontja és képekben, a hangszereket és dalIamvonalakat táncosokban jeleníti meg”. Ha a ¡kompozícióban csupán ennyi – „tiszta tánc párosulva a tiszta zenével” – történt volna, élvereznénk a táncot, s feltehetőleg kevesebb: aggályunk lenne. Nem mintha a megjelenítést elmaradt volna... csak éppen a tisztán szimfonikus felfogás helyett, illetve azzal párhuzamosan egy másik, egy értelmező felfogás isi érvényesült. S ebben a koncepcióban ismét testet öltött a régóta kísértő veszély: az érzelem rovásara a spekulatív, belemagyarázó elemek eluralkodtak a műben.
Egy adott zenemű szabad értelmezésének jogát nyilván nem lehet elvitatni a koreográfustól. De ha már a koreográfus él e joggal, nyilvánvaló az is, hogy választania kell: vágy tudatosan csatlakozik a zenéhez, hogy annak „képi kifejezője” legyen, vagy pedig önállói koreográfiái eszmevilágához csupán segédletként használja fel a zenét. A Concerto esetében ezek a módszerek zavaróan keveredtek.
De ha külön nézzük az első lehetőséget, szerintünk Bartók muzsikájának avatott ismerői sem egykönnyen dönthetnék el, hogy a koreográfia a zenének mennyiben megfelelője. Ha viszont az önálló koreográfiái eszmevilág oldaláról próbáljuk megközelíteni a kompozíciót, számos zavaró, a művet gyakorlatilag érthetetlenné levő mozzanattal találkozunk, kezdve a sokatígérő szereposztás legtöbb alakjával (hal, páva, holló, bekötött szemű urak, arcnélküli férfi), kiknek funkciója az egyetlen megdöbbentésen kívül többnyire tisztázatlan marad. Folytathatjuk azonban színpadi belépéseikkel, melyek – miután az alakok önállósult értelmet is kaptak – olykor akarva-akaratlan összeütköznek a zenével. Egyedül a főszereplő Handel Edit alakjának megformálásában érződött konzekvencia (harmonikus táncával Handel egyébként is kiemelkedett), s megközelítően még a kánkánruhás Uhrik Dóra alakjában.
A műsorban ez a kompozíció jelenti elsősorban a táncot. A koreográfia a jellegzetes ecki stílus megtestesülése. Mert van ilyen stílus, nagyonis megfogható stílusjegyekkel. Eck volt az, aki a hazai táncszínpadon a pózt a tánccal egyenértékűvé, a koreográfia hangsúlyozott részévé tette. Koreográfiái gyöngéje is hosszú ideig ebből fakadt: benneragadt a maga teremtette ellenpólusban, s a táncot pózok sorozatával, montázsával kívánta helyettesíteni. Concertója táncosabb eddigi műveinél de még mindig hagy kielégítetlen táncos igényt.
A Concerto egyben arra is kiváló példa, hogy Eck hogyan tud kis csoportokkal, párhuzamosan mozgatott szólókkal bonyolult többszólamúságot kialakítani (olykor már a néző teljes dekoncentrálásának határáig). E szólamok önmagukban többnyire kisívelésűek, szakaszosak, s emiatt legtöbbször összképükben sem tudják teljesértékűen helyettesíteni a szélesebb ívelésű táncfolyamatokat.
A csodálatos mandarin színrevitelében Eck tudatosan vállalta a szövegíró Lengyel Menyhért Bartók által is jóváhagyott jelzését: pantomim. A koreográfia szemmel láthatóan ezzel a vállalással született, a megvalósításban természetesen hozzáértve Eck expresszív mozgás és gesztusvilágát. Nyilván az expresszivitás jegyében született a színpadtér, s véle a szereplők karának kibővítése is: a lány hívogató „munkáját”, valamint a három férfivendég belépését egy-egy karakterizált megjelenésű csoport fellépése vezette be a színpad előterében. (E külső események ugyanakkor – magukra vonva a figyelmet – segítettek leplezni a belső színpadon a „vendégvárás” eseményszegény holtpontjait.)
A pantomin-felfogásnak megfelelően Eck nemcsak az öreg gavallérnál és az ifjú alakjánál tekintett el a táncos megformálástól, hanem a csavargók – Tóth Sándor, Hetényi János és Csifó Ferenc – alakjának kidolgozásában is. A csavargók megjelenését ugyanakkor – igen szerencsésen – differenciáltabbá tette, nem annyira külsőségek szerint, mint inkább jellemek, magatartás- és mozgásformák alapján.
Hogy a mű mégsem lett egészen pantomim, az főleg Bretus Máriának köszönhető, aki talán az egész premier legszélesebb skálájú alakítását nyújtotta. Egyforma biztonsággal és elhihető erővel jelenítette meg az üzleti kacérság és a nihiles közöny különböző árnyalatait, a páni félelem vergődését, s mindezt olyan táncos dinamizmussal, amely messze túlmutat a pantomimok ismert dinamikai világán. Más síkon ez a dinamizmus a jellemzője Eck Imrének is, aki többéves távolmaradás után most ismét elfoglalta helyét a színpadon, a Mandarin szerepében. Fellépése, gesztusai újólag igazolják, hogy a megszokotton túl van jegy belső dinamika is. (Egyik jelenete – két megöletése között viaskodik két csavargóval – szuggesztivitásában sokáig emlékezetes marad: támadói iszonyú emanációjától görcsökben vonaglanak, pedig ujjúval sem érinti őket.)
A bemutató összképéhez hadd említsük még meg, hogy a jelmezek – Gombár Judit tervei – ezúttal a megszokottnál több mértéktartásról, s kevesebb extravagáns hajlamról tanúskodtak, továbbá, hogy a társulat – nyilván kényszerítő körülmények hatására – lemondott az élő zenei kíséretről és hangfelvételre táncolt.
Maácz László // Muzsika, 1965. december
Színlap, műsorfüzet, plakát:
A fából faragott királyfi (Pécsi bemutató)
Táncjáték egy felvonásban
Bemutató: 1965. október 22. Pécsi Nemzeti Színház Nagyszínháza
Előadásszám: 46
Alkotók, szereplők:
koreográfus: Eck Imre
zeneszerző: Bartók Béla
próbavezető balettmester: Végvári Zsuzsa
librettó / szöveg: Balázs Béla
díszlettervező: Eck Imre
jelmeztervező: Gombár Judit
maszkmester: Léka László
szereplők:
Királykisasszony: Árva Eszter
Királykisasszony: Handel Edit
Királyfi: Csifó Ferenc
Fabáb: Tóth Sándor
Fabáb: Molnár Mihály
Jó tündér: Uhrik Dóra
Gonosz tündér: Stimácz Gabriella
Szabolics Éva, Magyar Gizella, Hegedűs Mária, Lakos Ilona, Rónay Márta, Horváth Krisztina, Debreczeni István, Gallovits Attila, Herda János, Majoros István, Koronczay László, Domján Tibor, Bognár MiklósMűleírás:
Bartók Béla korunk egyik legnagyobb hatású muzsikusa, aki táncjátékaival a modern balettművészet terén is új utat nyitott. A táncjáték szüzséje Balász Béla (1884-1949), a kitűnő író és filmesztéta alkotása. A darab bemutató előadása 1917-ben, a budapesti Operaházban volt.
Balázs Béla így írja le a színpadot: „Groteszken primitív kép... És minden egyszerű és rendes. Mert ebben a világban a dolgok már békét és szövetséget kötöttek egymással. Egymással nincs több bajuk. Utolsó szavuk ez: és az ember feleletét várják.” A táncjáték cselekménye tulajdonképp egy végtelenül finomra és egyszerűre csiszolt mesevilágot jelenít meg. Álom és valóság, képzelet és realitás szövődik itt össze egymással, ahol a szereplőknek, a királyfinak, a királykisasszonynak, a tündéreknek, a fáknak és a vizeknek szimbolikus jelentése van.
Eck Imre értelmezése a népmesék világából is ismert két ellentétes erő küzdelmére bontja a táncjátékot. A színpadról hiányzik a hamis csillogás, a fantáziát gerjesztő öncélú mutatvány; itt minden mozdulat és kellék a játék tiszta gondolatiságának érvényesülését szolgálja. Két világ áll egymással szemben, a beteljesülő boldogság, a két szerelmes egymásra találása csak akkor valósulhat meg, ha minden akadályt leküzdenek. A táncjáték Bartók zenéje és Balázs Béla szövege fölé egyetlen hatalmas szivárványosan csillogó mozdulatokban mesélő ívet rajzol.
Időtartam: 38' 18"
Fotók:
Concerto
Szimfonikus balett
Bemutató: 1965. október 22. Pécsi Nemzeti Színház Nagyszínháza
Előadásszám: 54
Alkotók, szereplők:
koreográfus: Eck Imre
zeneszerző: Bartók Béla
próbavezető balettmester: Végvári Zsuzsa
díszlettervező: Eck Imre
jelmeztervező: Gombár Judit
maszkmester: Léka László
szereplők:
A lány: Handel Edit
Az árnyéka: Hetényi János
Egy lány mezítláb: Aradi Mária
Egy lány mezítláb: Bretus Mária
Egy férfi trombitával: Fodor Antal
Egy lány kán-kán ruhában: Uhrik Dóra
Egy férfi arc nélkül: Herda János
A páva: Stimácz Gabriella
A holló: Szekeres József
A hal: Végvári Zsuzsa
Három lány tü-tü-ben: Lakos Ilona
Három lány tü-tü-ben : Hegedűs Mária
Három lány tü-tü-ben: Rónay Márta
Három úr kötéssel a szemén: Gallovits Attila
Három úr kötéssel a szemén: Koronczay László
Három úr kötéssel a szemén: Molnár Mihály
Horváth Krisztina, Bognár Miklós, Debreczeni István, Szabolics Éva, Majoros IstvánMűleírás:
Bartók művészetének végső summázása a hatalmas méretű öt tételes Concerto. A fasizmus elől hazájából idegenbe kényszerült szerző – halála előtt két évvel – amerikai tartózkodása idején írta. Művészetének letisztult eredményei egyik legjelentősebb alkotásává teszik, benne Bartók klasszicizmusát csodálhatjuk. A háborús borzalmak idején az emberbe vetett hittel és bizakodással fordul a jövő felé, s a magányban és emigrációban a nemzeti értékek összetartó erejét mutatja fel.
A koreográfia az öt tételes nagyzenekari mű építkezését megtartva a különféle zenei elemeket és motívumokat felbontja és képekben;: a hangszereket és dallamvonalakat táncsorokban jeleníti meg. A zenei dráma mozdulatokban elevenedik meg a néző előtt. A tánc a tételek szimmetrikus építkezését követi, mindig nyugalmi helyzetből indul el és a mozgás, s a csúcspont elérése után ugyanide tér vissza. A zenében megfogalmazott világos, tiszta harmóniáknak esztétikus, kiegyensúlyozott mozdulatok felelnek meg. A főtéma és a melléktéma ugyanúgy végigbucskázik a táncban, ahogy az a mű zenei szövésén érvényesül. A himnikus szárnyalású zene és a felhőtlen, derűs tisztaság a mozdulatokban ugyanegy gondolatot mond el.
Időtartam: 37' 31"
Fotók:
A csodálatos mandarin
Pantomim 1 felvonásban
Bemutató: 1965. november 22. Pécsi Nemzeti Színház Nagyszínháza
Előadásszám: 74
Alkotók, szereplők:
zeneszerző: Bartók Béla
próbavezető balettmester: Végvári Zsuzsa
librettó / szöveg: Lengyel Menyhért
díszlettervező: Eck Imre
jelmeztervező: Gombár Judit
maszkmester: Léka László
szereplők:
Három csavargó: Tóth Sándor
Három csavargó: Hetényi János
Három csavargó: Csifó Ferenc
A lány: Bretus Mária
Az öreg gavallér: Paál László
Az öreg gavallér: Faludi László
Az öreg gavallér: Gallovits Attila
Az ifjú: Győri Emil
Az ifjú: Bálint András
Az ifjú: Herda János
A mandarin: Eck Imre
Lakos Ilona, Horváth Krisztina, Rónay Márta, Magyar Gizella, Szabolics Éva, Téry Piroska, Hegedűs Mária, Domján Mária, Majoros István, Debreczeni István, Koronczay László, Domján Tibor, Bognár Miklós, Komlóssy Gábor, Váradi M. IstvánMűleírás:
Bartók a Fából faragott királyfi után még egy táncjátékot írt, a Csodálatos Mandarint, melyhez Lengyel Menyhért (1880-1957) pantomim grotesque-jét használta fel szövegkönyvül. A mű első bemutatására 1925-ben, a kölni Operaházban került sor. A nagyvárosi rémtörténet elbeszélő szövegkönyve Bartók zenéje nyomán modern misztérium-játékká alakul, mely a szimbolikus értelmezésre is lehetőséget ad. Utcalányról, nagyvárosi csavargókról, öreg gavallérról, fiatal diákról és kínai mandarinról csak Lengyel Menyhértnél van szó, a modern élet drámájává Bartók zenéje nyomán emelkedik a mű.
Eck Imre koreográfiája megtartja a figurák karakterisztikus jellemzését, ugyanakkor túl is lép a történet, a helyzet és időhöz kötött egyediségén. Nem a szövegre figyel, hanem a zenéhez simul. A mellékszereplők a háttérben maradnak, puszta epizodistáivá válnak a mandarin és a lány drámájának. A táncjáték értelme jelképes, problémája a vágy és a lehetőség, a szenvedély és a beteljesülés ellentétpárjainak konfliktusa. A kegyetlen, embertelen, haszonra leső világban a mandarin jelenti a tisztaságot, az emberi értéket, a művészetet. Az ember időlegesen vereséget szenvedhet, meg lehet ölni, de legyőzni nem lehet. A szenvedély és a tiszta vágy megváltja az embert, mert a hősi pusztulásból is új vágy és akarat születik. A tánc robbanó ereje, dinamikus fordulatai, az állóképekben is ott vibráló feszültség egyetlen felfokozott, sodró iramú fortisszimóvá teszi az előadást.
Bartók Béla egész életében szenvedélyesen vonzódott a színpadhoz. Még szimfonikus és kamarazenei alkotásaiban is élesen vésett, egymással küzdő zenei karakterek sorsának cselekményes, drámai kifejtése ölt alakot. Megmintázásában nélkülözhetetlen eszközei a zenében megőrzött mozdulatok, táncok.
Nem csoda, ha a színpadi táncművészet világszerte mind gyakrabban fordul inspirációért Bartók muzsikájához. Az önálló, mai értelemben vett magyar balett-művészet meg éppen az ő táncjátékán és pantomimjén nőtt fel. Ehhez a magas mértékhez kellett magát újra meg újra hozzámérnie fejlődésének különböző állomásain attól kezdve, hogy 1917-ben először birkózott a Fából faragott királyfi színpadi megvalósításával.
A kettős hagyományból a Pécsi Balett egy maga teremtette harmadikat sarjasztott ki: fennállása első pillanata óta a legifjabb magyar zeneszerző-nemzedékkel lépett tartós szövetségre. Nem más azonban ez a művészi szövetség sem, mint sajátos folytatása Bartók eszmei örökségének, ahol a tőle kapott indításokat a zeneszerző és a balett ifjú alkotó közössége szüntelenül egymásnak adja át, szövetségese tapasztalatain gazdagszik.
A hagyománynak ezekből a forrásaiból táplálkozik az együttes új Bartók-műsora, amellyel most, a zeneszerző halálának huszadik évfordulója alkalmával lép színpadra.
Időtartam: 30' 22"