Balett 964 – A pécsi együttes új műsora

Az immár európai hírű pécsi balettegyüttes bemutatóit komoly, országos figyelem fogadja mindig, a társulat munkája már régen kinőtt a csak helyi érdeklődés köréből. Ha e kibontakozás okait, körülményeit vizsgálgatjuk, elsősorban néhány alapvető mozzanatra kell figyelnünk. Az első bizonyos fokig pszichológiai természetű és a kezdeti nehézségekben lelhető: Esk Imre, az együttes megteremtője és vezetője, előzmények és a hagyomány megnyugtatóan biztosi támogatása nélkül kezdte társaival a munkát. Ez bizonyos termékeny „csapatszellem” kialakulásához vezetett, ami a kezdeteknél még természetese létfenntartó elemnek számít. De az együttesnek és vezetőjének egyik fő érdemét éppen abban látom, hogy a kezdeti idők fegyelmét mindig az együttes közösségében való gondolkozását később, a sikerek idején is megőrizte – mégpedig nem a maguk hőskorának merev és meddő hagyománytisztelete miatt, hanem a művészi kifejezőerő tökéletesítése, fokozása érdekében. Sikerük másik okát abban keresném, hogy Eck Imre megteremteni törekedett a klasszikus balett „örökérvényű” (de nem egyetlen) kifejezésvilágának és a bonyolultabb pszichológiai tartalmakat közvetlenebbül és dinamikusabban megjelenítő modern kifejezőtáncnak szintézisét. Ez a művészi program már önmagában számíthat a korunkban nemcsak vegetáló, hanem a kort tudatosan érzékelő és átélő közönség megértésére – s még inkább számíthat akkor, ha ez a szintézis néhány kiemelkedő produkcióban sikerül is.
Számadás az eredményekről a Balett 964 négy darabja tehát, ugyanakkor azonban választ keres a „merre tovább?” kérdésére is. Az első szám: Etődök kékben. A régebbi Etűdök No. 1. és az Etűdök No. 2. után immár hagyománynak számít, hogy z együttes ilyenformán mutassa be, mintegy a balettműhely termékeny kísérletező munkájába vezetve a közönséget: milyen új kifejezőeszközök születtek, mennyire gazdagodott a tormanyelv a legutóbbi bemutató óta? E koncentrált és feszes műhelytanulmányok éppen azzal bizonyítanak – legalábbis ezen a bemutatón így történt –, hogy magasabbra nőnek, mint amit funkciójuk és címűk jelez. A három Vivaldi-concertóra komponált etűd vallomás, ars poetica és a kifejezés művészi tisztaságának lenyűgözően puritán ötvözete. E preklasszikus zene kristály-hangzása s a világos és sötétkék táncosok térbe kivetített polifóniája valami égészen újszerű, mégis nagyon-ősinek és magától értetődőnek érzett egységet alkot, elsősorban a g-moll concertóban. Nincs itt egyetlen fölösleges mozdulat, sallang, műfajellenes kommentár, ha szabad így mondanom: a balettművészet kamarazenéje ez. Anélkül, hogy a három darab részletesebb elemzésébe merülnék, a koreográfus-rendező Eck Imre néhány különösen megragadó invencióját hadd említsem, mint például a D-dúr concerto lassú tételének furcsa, groteszk szomorúságát egy valóban új formanyelv közvetítésében, vagy az F-dúr concerto egyik egyszerű és mégis lélegzetelállító művészi telitalálatát, amikor a színpadi emelésre úgy „rímel”, hogy a kulisszák mögül a másik pár is ilyen emeléssel úszik be s ezzel a légiességnek könnyű boldogságérzését kelti bennünk, vagy a mozdulatlanság tudatos és szintén nagy kifejezőerejű alkalmazását, mintegy a színpad drámai csöndjének megfelelőjét a balettben.
Láng István Hiperbola-című balettje is tulajdonképpen az együttes egy régebben felvett eszme-körének folytatása és egyúttal talán lezárása is. Ifjúság, szerelem, erkölcs – ez az eszmei konstelláció jelenik meg itt is, akárcsak a régebbi Találkozások-ban és a Pókháló-ban. A magány és az üres, tartalmatlan társas-együttélés ellentétei között a termékeny emberi kapcsolatok igazságát hirdeti. Némi elvontságában is gazdag és jól hasznosítható zenei anyag ez: az ellentétes pólusok közt feszülő, a drámai kontrasztok küzdelméből kibontakozó zenei építkezés Láng István alapvető zeneszerzői hajlamainak tökéletesen megfelel. Ebből a „zenei-irodalmi” találkozásból izgalmas, nagy feszültségű és mint balettzene rendkívül „anyagszerű” mű született. Eck Imre ötletesen oldotta meg a történetnek alig nevezhető elvont és nehéz tartalom megjelenítését a kitűnő „telefon-montázs”-zsal, a táncstílusok kontrasztjával, a magányos lány tétova, elveszett táncaival. Erő és líra áradt ebből a koreográfiából. Egyetlen ellenérzésem volt csupán, ez is inkább általános jellegű: ismét egy bizonyos „diabolikus ifjúság” meggyőződésem szerint legalábbis eltúlzott képéhez rajzol újabb vonásokat ez a balett-darab.
Szabó László balettje, A pulóveres Daphnis és Chloé bevallom, már túl irodalmiaskodó címével némi ellenszenvet keltett bennem. A darab sajnos, mindezt meg is erősítette. Zenéje tisztázatlan, eklektikus – sőt, egyik részletében kissé furcsa módon „alkalmazta” Bartók „Zené”-jéből az első tétel fúgáját – az erőt és az invenciót üres fortissimók és sokk-hatások pótolják. A koreográfia és a rendezés – Fodor Antalnak, a pécsi együttes egyébként kitűnő táncosának első munkája – szintén nem sikerült: a mondanivaló nélküli történetet és zenét neki sem sikerült feltöltenie s hiányérzetét olykor nem-műfajszerű, „irodalmi” eszközökkel, kommentárokkal is igyekezett csökkenteni.
Az utolsó szám, Kincses József Mit takar a kalapod? című balettje új, vagy legalábbis ritka és nagy lehetőségeket nyitó műfajt képviselt: társadalmi balett-szatíra. A kalap, a kispolgári vágyak, társadalmi fétisek szimbóluma e darab jelképrendszerében, a szereplők életének legfőbb célja és tartalma. Itt mindenki a maga kalapjáért küzd, nyüzsög, tolakszik, ugrál és táncol. Pompás; hangos nyíltszíni kacagásokat kiváltó, őszintén és harsányan bolondozó játék ez, kitűnő, ötletes, balettet, pantomimet és akrobatikát egyesítő koreográfiával – a rendező-koreográfus ezúttal szintén az együttes egyik legkitűnőbb táncművésze, Tóth Sándor. Kincses József zenéje kellemes és szórakoztató, különböző divatok sláger-stílusában, s ezzel bizonyos részleteknél kitűnő parodizáló hatást ér e. Hibája azonban, hogy nem több szellemes kísérőzenénél, pedig ha karakterizálna, ha ironikusan is, de kifejezné mindazt, ami a színpadon történik, még nagyobb hatást érne el, s egy ily módon felfogott zenei anyagban a konvencionális sláger-paródiák is jobban „robbannának”.
Legvégére maradt a táncművészek munkájának méltatása, miután egy-egy táncos többször szerepelt, nehéz lett volna minden egyes darab után beszélni róluk. Gombkötő Erzsébet immár nemcsak tehetséges, hanem érett, minden mozdulatán uralkodó balett-táncosnő: számára a tánc gondolatközvetítő és elemi természet-megnyilvánulás egyszerre.. Különösen szépek sohasem megtörő, mindig következetesen végigvitt, lágyságot s egyszersmind erőt sugárzó mozdulat-építményei. Bretus Mária, a pécsiek legelementárisabb egyénisége ezúttal csak egyetlen számban jelentkezett: ismét megcsodálhattuk tökéletes technikáját, kifejezőerejét, a tudás és az invenció káprázatos egységéi Árva Eszter sokoldalúságát csodáltuk még, az elomló lírától a drámai robbanékonyságig, az elveszett magány megindító kifejezésétől a pajkos humorig terjed széles színskálája, természetesen mindig a műfaj törvényein belül, sohasem idegen eszközök alkalmazásával. Uhrik Dóra különösen a D-dúr concerto lassú tételében nyújtott magasrendű művészi élményt, s nagyon tehetséges, de még nem egészen kiforrott táncművésznek mutatkozott Handel Edit. A férfiak közül a legszuggesztívabb, legérdekesebb egyéniség Tóth Sándor: technikai felkészültsége mellett, ahogy mondani szokás: levegője van amikor megjelenik a színpadon. Csifó Ferencet szintén egyéni arcú, jó karaktetizáló képességű, dinamikus és formai szempontból is kitűnő táncosnak érzem. A férfiak táborából még feltétlenül meg kell említeni Hetényi János tehetséges alakításait.
Lux Adorján díszleteit elsősorban az áhítat jellemezte a produkciók egésze előtt: e kötelező áhítat azonban nem zárta ki, hogy invencióját érvényesíthesse, hol puritán, vissza fogott (Vivaldi), hol lírai szuggesztivitású (a Hiperbola kötélívei), vagy izgalmas fűtöttségű (a Hiperbola interieur-sora), hol pedig robbanóan ötletes (Mit takar a kalapod?) díszleteiben. Az egyszerű, kifejező jelmezek Gombár Judit, a zenekar pontossága, jóhangzása és árnyalt kezelése pedig Sándor János karnagy munkáját dicséri.

Görgey Gábor // Magyar Nemzet, 1964. március 27.

A pécsi balett eszmei gazdagodásának is egyik feltétele, hogy gazdagítsa formanyelvét, művészetének eszközvilágát. Ezért vált szinte szokássá, hogy az évi bemutatók első számaként formatanulmányokat visznek a nézők elé. Az Etűdök kékben természetesen nem az egy éves munka összegezése, de talán alkalmas arra, hogy az együttes formakutatásainak irányáról mondjon valamit, és mint elődei, az Etűdök No. 1. és az Etűdök No. 2., a nézőt bevezesse a balett-terem kísérletező, izgalmas világába. A zene megválasztása a preklasszikusok és korunk sokat vitatott zenei szellem-kapcsolatára utal.
A balett zenei alapja három Vivaldi-mű: a g-moll, a D-dur és az F-dur concerto. A hangulatilag, műfajilag összeillő, de külön-külön is helytálló zenedarabok egyetlen balett kompozíció mintegy három tételét alkotják. A koreográfia nem vállalkozik műfajilag többre, mint a concerto a zenében: versenymű, be ahogy az igazi etűdök a zenében nem pusztán virtuóz ujjgyakorlatok, ez a szimfonikus balett is több, mint öncélú mozdulat-tanulmány.
A balett Vivaldi zenéjének képi kibontására, egy más, önálló, eredeti művészet – a modern balett – nyelvén történő tolmácsolására vállalkozik. Az Etűdök kékben a derű, a könnyedség, a harmónia érzelmi állapotának vizuális és mozdulatokban megfogalmazott megjelenítése. A tánc úgy „fordítja le” Vivaldi zenéjét a mai balett-mozdulat nyelvére, hogy egy új, önálló művészetet teremt. Az erőteljes fogások és a nehéz emelések, a könnyed forgatások és az őzpuha lépések újszerű és a tér mélységét is kihasználó mozgáselemei a harmóniának oly tiszta formáit teremtik meg a színpadon, mintha szél írna víz hátára jeleket, vagy ha madarakat látnánk kék égbolton, különös ábrákban repülni.

Időtartam: 25' 39"

Ifjúság, szerelem, erkölcs — a pécsi balett-együttes már nem egy alkalommal közelített ehhez a kérdés-körhöz más-más nézőpontból. Azonban a Találkozások és a Pókháló drámai ellentét-párja sem elégítette ki érdeklődésüket. Láng István zenéje alkalmat adott a kérdések új megközelítésére. A magány és az üres, lélektelen társas-kapcsolat ugyanannak a hibás emberi magatartásnak két szélső pontja, és a gazdag, termékeny emberi kapcsolatoknak, az igazi szerelemnek a buktatója. A Hiperbola ezt a kissé pedagógiai ízű igazságot akarja élővé, hatékonnyá tenni a balett-színpadon.
A főként ütőkre és fúvókra komponált zene bátran veszi igénybe a modern zene eszközeit, de mindig a helyükön és mértéktartóan alkalmazza őket. Láng István zenéje célszerű és mégis önálló értéke van. A játék hangulatát pontosan meghatározza, fegyelmezett és fegyelmező. A hiperbola: két, egymással szembenéző, száraival a végtelenbe futó görbevonal. A balett tárgya az ifjúság, a szerelem,az erkölcs. Egy fiúról és egy leányról szól, akiket rosszul értelmezett magány, az egyedüllét, valamint a rosszul értelmezett, hamis társasági kapcsolatok tartanak fogva. Nem tudják egymást megtalálni. Találkozásuk az igazi emberi kapcsolatok kialakulásának a lehetősége helyett mindkét fél részéről az eddigi hibás emberi magatartásra való rádöbbenőssel végződik. A magány és az üres, lélektelen társas-kapcsolat ugyanannak a hibás emberi magatartásnak két szélső pontja s a termékeny, gazdag emberi társ-találás akadálya. Az elembertelenedett szerelem tragédiája ez a balett. Eck Imre morális tematikájú alkotásai közt a kifejező és következetes táncos megoldások, valamint a mozdulatok sokoldalúsága és változatossága miatt kiemelkedő hely illeti meg.

Időtartam: 19' 15"

E balett-dráma új zeneszerzőt és új koreográfust avat. Daphnisz és Chloé szép történetének egy kiragadott és módosított epizódja elevenedik meg a mai környezetben. A pulóveres Daphnisz és Chloé éppúgy, mint görög ősei: két, egymás iránt szerelemre gyulladt fiatal. Úgy vélik, mindent tudnak már egymásról, de keveset, tragikusan keveset magáról a szerelemről. A „harmadik”, Dorcon – mint a görög mese mondja: – „bizony nemcsak a nevét, hanem az eszközét is ismeri a szerelemnek”. Mint a pásztori környezetben, éppúgy a mai beton-világban, kissé megszomorítva ugyan a tapasztalástól, Daphnisz és Chloé szerelme bizonyul maradandónak.

Társadalmi balett-szatíra: tánc a kalap körül. – De mit szimbolizál ezúttal a kalap? Nemcsak általában a kispolgári vágyakat, nemcsak a rangban megmaradt érdemtelenséget, hanem mindenféle társadalmi fétist. Akinek a fején nincs kalap, úgy érzi, hogy mindent elvesztett, és akinek ott van a fején, azt hiszi, hogy mindent megnyert. Végül a balett-szatíra szereplőire ráborul erőfeszítéseik egyetlen célja, a Nagy Kalap. A szatíra címe az egész bolondos körtánc hiábavalóságára utal. Fölteszi a kérdést: mit takar kalapod, mi van a fejedben, mi húzódik meg a fétisek mögött? A koreográfiát készítő Tóth Sándor a pécsi balett-együttesben kezdte működését.