Balettpremierek a villányi szoborparkban és a Pécsi Nyári Színházban

A Pécsi Nyári Színház rendkívül szerteágazó táncos rendezvénysorozatában a legfőbb újdonságot a háromrészes Balettest '79 műsor nyújtotta, két hét alatt négy előadásban, a Szabadtári Táncszín fehér paravánjai között. Nyitányként Eck Imre Giovanni Battista Pergolesi: Stabat Materének koreografálására vállalkozott. Maga tervezte a díszletet is – egyetlen óriásira nagyított ikonrészlet: Rubljov híres Istenanya-portréja a hófehér háttéren –, valamint a jelmezeket, részben az egyenes vonalú, puritán fehér lepleket részben pedig a testhezálló és testszínű trikókat A színpadképhez tartozik még kétoldalt két előreugró emelvény lépcsőkkel, a baloldalin egy magas támlájú barokk székkel, a jobboldalin egy lepellel takart majd „leleplezett” ló szoborral, a később szárnyakkal felszerelt Pegazussal.
A cselekmény ily módon egyszerre bárom színtéren folyik párhuzamosan. Nem állítom, hogy első látásra mindent maradéktalanul könnyű végigkövetni, sem azt, hogy a szintén három rétegű szimbólumrendszert mindjárt az első percekben sikerült megérteni. De ha eleinte csupán azt konstatálja a néző, hogy a színpadi látvány nem zavarja, sőt, hozzásegíti a zenekíséret élvezetéhez, az atmoszféra megteremtéséhez, a koreográfusnak már nyert ügye van. S merem állítani, hogy Pergolesi életének, valamint Eck Imre oeuvre-jének ismeretében is sikerül – némi bevérzéssel – megfejteni a kortárs koreográfusi üzenet kódrendszerét.
Pergolesi, a „nápolyi iskola” kiváló, XVIII. század eleji képviselője még a „krisztusi kort” sem érhette meg. Egy római kudarctól megtépázva vonult vissza huszonöt évesen egy ferences kolostorba, ahol egy év múlva meghalt Talán korai elmúlásának előérzetével írta itt a Stabat Matert rövidre szabott pályafutásának hattyúdalát Kézenfekvő tehát a lehetőség, hogy a koreográfus ne ragaszkodjék mereven az eredeti forgatókönyvhöz, mármint a latin nyelvű, biblikus szöveghez, hanem a művészi elhivatottság, a tömeg és az egyén, valamint a művészfiakat nevelő édesanyák mindenkori problémakörét helyezze az érdeklődés előterébe. Ez a motívum különben is mindegyre visszatér Eck munkásságában.
Ami Uhrik Dóra rendkívüli stílusérzékenységgel, gyönyörű vonalakkal megjelenített kettős figuráját az Anya-Istenanya alakját illeti: már a Parasztkantátával kapcsolatban is megírtuk, hogy Eck szeret egy zeneszerző-korabeli szereplőt is felvonultatni a színpadon, teljes ornátusban. Akkor ott a művészettörténetben név szerint is ismert földesúr jelent meg. Itt most a nápolyi-sárga árnyalatokból varrt krinolinban, s az ókon görög színészek magasított koturnusában járó Uhrik bizonyára Pergolesi Mária-sorsú édesanyjának szép szimbóluma. Ezeket a kellékeket levetve válik – a hetedik részben – testszínű trikós, örök emberi érzelmeire vetkezett anyasors-jelképpé, aki fájdalmasan szépséges elégtételként éppúgy megkapja „Veronika kendőjét”, mint művészsorsot vállaló fia.
Ezek után – feltehetően – eléggé világos a tehetsége csikóját nevelő, kezéből etető, annak rúgásait megszenvedő, olykor keservesen magányos, vagy csupán anyjától biztatott, majd a tömeget egy emberként maga mögé állító, lovából szárnyas Pegazust varázsló Fiú-Isten fiú szerepköre Bauer József technikailag rendkívül precíz és ezért arca merevségét is feledtető megjelenítésében. A további főbb – és szinte névtelen – szerepeket a test-színű trikós Kuli Ferenc, Bretus Mária, Hetényi János, Körmendy László, Paronai Magdolna, valamint Hajzer Gábor táncolta egy emberként, átéléssel. A meglehetősen statikus, fehér ruhás kórus ezúttal talán épp ökonomikus mozgáskészlete révén volt hatásos, és jó néhány rendkívül frappáns beállítással írhatta be magát a nézőközönség emlékezetébe. Az összélményt csak tovább fokozták a puha fények. a színpad visszafogott megvilágítása, a sok-sok tiszta fehérség és a testszín meztelen, megható őszintesége. És nem utolsósorban a gyönyörű muzsika, a Pécsi Filharmonikus zenekar és a KISZ Központi Művészegyüttes női karának átélt érzékeny tolmácsolásában. Takács Tamara és Németh Alice ihletett szólójával, Jancsovics Antal vezényletével.
Gustav Mahlernek Friedrich Rückert verseire írott ötrészes ciklusát a Gyermekgyászdalokat Takács Tamara énekelte német nyelven, az említett zene- és énekkari kísérettel. Mindezt kár volt kiegészíteni hangszóróból felhangzó prózai szöveggel, zene nélküli pantomimikával, majd a dalciklus során tovább terhelni Beney Zsuzsa magyar nyelvű verseivel (bármilyen mértéktartó természetességgel mondta is a kissé érzelgős szövegeket Győry Emil). A koreográfus Tóth Sándor ilyen felesleges kölöncök nélkül is tolmácsolni tudta volna Mahler üzenetét. A díszlet- és jelmeztervező Erdős János is feleslegesen zsúfolta tele a színpadot két pléhfejfával, két kovácsoltvas temetőajtóval, egy kopjafával, egy népiesen modern bálvánnyal és gyermekjáték-kockavárral, meg széliében-hosszában feszülő szalag rendszerrel. A Madarak fekete csoportját is csak akadályozta mozgásában és nevetségesen bőregér-szerűvé tette a tüllfodros denevérszárny. A Szülők tetőtől talpig fekete civil ruhába öltözött csoportját még elfogadhatnánk olyan, kort és környezetet festő háttérként mint Seregi Cédrusában a szürke emberek járás-kelése, de ehhez visszafogottabb gesztusrendszer kellene, mert így a teátrális gesztusok a nézőtéren méltán keltettek visszafojtott de érezhetően morajló humort A testszínű trikós Gyermekek jó érzékkel kidolgozott és megjelenített koreográfiájában Paronai Magdolna, Zarnóczai Gizella, Körmendy László, Kuli Ferenc, valamint Lovas Pál oldotta meg maradéktalanul feladatát.
Az est záróakkordja Händel: Tűzijáték-szvit-je volt Hetényi János koreográfiájával. Az egész cselekmény egy próbatermi balettgyakorlat körül forog – nem először a kortárs koreográfiák történetében –, s az ominózus spicc-cipő körül, amelyet Duncan végleg levetett (bizonyára ezért idézi őt három azonos, de más-más méretű tusrajz, mint egyetlen díszletelem). A „főszerepben” Uhrik Dóra előbb énekelni akar, majd piros csizmában néptáncot ropni, aztán spiccelni, végül mezítláb táncolni, de sehogy sem engedik „évényesülni”. Annál nagyobb sikert arat a közönség körében a rutinos és közismerten jó humorérzékű táncosnő, aki természetesen mindent latba vet szerepe sikerre viteléért.
Körülötte fokozatosan kibontakozik a tarka-ruhás együttes mozgása: klasszikus magánszámok, kettősök, és ensemble-jelenetek váltogatják egymást hol iróniával, hol lírával. És ahogy az a valóságban is előfordul, a tűzijáték sziporkázása olykor alábbhagy, a petárdák üresebben pukkannak. A fenséges szárnyalást fúvósmuzsika egyébként elejétől végig messze fölötte ível a szándékosan „földre rántott” modem koreográfiának. Ám Így is örvendetes próbálkozás, mert humoros koreográfiák országos viszonylatban sem teremnek „minden bokorban”, s az egész est kissé túl tragikusra sikerült hangulatának helyreállításához feltétlenül szükség volt legalább ennyi ellenpontozásra. Mivel úgy tűnik, hogy Hetényi János koreográfusként is őszintén adta önmagát bizalommal várjuk tőle is a folytatást

Wagner István // Táncművészet, 1979/10

közreműködik: Pécsi Filharmonikus Zenekar, KISZ Központi Művészegyüttes női kara, szólót énekel: Takács Tamara, Németh Alice.