Balettbemutatók a Budapesti Művészeti Heteken

A Pécsi Balett fővárosi premierjét úgy tekinthetjük, mint a társulat korábbi törekvéseinek folytatását. Az együttes korábban is kötelességének éreste, hogy táncszínpadra plántálja s újraértelmezze a zeneirodalom jeles alkotásait. Most e tradíció jegyében a bemutató két koreográfusa, Eck Imre és Tóth Sándor Liszt- és Batók-műveket választott az új szimfonikus balettek alapjául.
A Faust-szimfónia színpadi adaptációját figyelve, helyeselni kell Eck Imrének azt a döntését, hogy eleve lemondott a goethei költemény eseményvázlatának reprodukálásáról. Ez az értelmezés nemcsak nagy nehézséget és színpadi nehézséget okozott volna, hanem Liszt költői - talán drámai, de semmiképpen sem dramatikus – hangvételével, felfogásával is teljesen szembefordította volna a balettművet. Úgy látszik, egyetlen alap kínálkozott az új mű felépítéséhez: maga a fausti idea, az örökkön, jobbra vágyó ember nyughatatlansága, s a kutató alkat táncbeli áttétele. Nagyon is kínálkozott, hogy A nyughatatlan ember lett a darab főalakja, még a színlap szerint is. Az ő vívódásait, kezdéseit és megtorpanásait Eck következetesen kíséri végig a három zenei tételen, őt veszi körül jellegzetes, szimbolikus figuráival, A Lelkes és A gúnyos alakjával, a különböző típusú nőkkel, a Jelentéktelenek és a Céltalanok olykor groteszkül mozgó csoportjával. Valószínű, hogy az új balett problematikussága is épp az említett, túlzottan konzekvens ábrázolásmódból fakad: a színpadon látottak végül is leszűkülnek a kezdés és megtalálás, – az elszakadás és az újrakezdés ritmusára. A majdnem másfél órás darabnál egyszerre vezet ez a motiválatlanság a vizuális, gondolati és érzelmi monotóniához, s félő, hogy a koreográfia éppen emiatt nem lehet teljes értékű partnere Goethe vagy Liszt vibráló művének, gazdag eszmekörének.
A monoton hatás kialakulását gyakran az adott táncnyelv is elősegítette: a néző sűrűn találkozott statikus pózok, gesztusok montázsával, a zenei inspirációnak inkább megfelelő, nagyívű mozgásfolyamatok helyett. Éppen emiatt kell kiemelni Bretus Mária Hetényi Jánossal előadott tánckettőseit, vagy Paronai Magdolna és Gallovits Attila szólóit – a balett e részleteiben árnyaltabb koreográfiai formáláshoz kapcsolódott a plasztikus előadóművészi munka.
A bartóki Két arckép (Egy ideális és Egy torz) táncváltozatában a koreográfus némileg spekulatívon értelmezte a két tételben kifejezett bartóki eszmét: az ideális és a torz női portré szembeállítása éles koreográfiái kontrasztja helyett inkább A szeretni vágyó férfi alakját, magatartásformáját kettőzte meg. E vitatható átíráshoz ugyanakkor Tóth Sándor – ez is hozzátartozik a darab összképéhez - gördülékeny, mesterségbelileg megoldott koreográfiát társított. Így, ha a mű egésze nem válhatott is mélyen meggyőzővé, Stimácz Gabriella és Solymos Pál, illetve Gallovits Attila kettősei színvonalas táncélményt nyújtottak az est nézőinek.
A két új balett – ismét a pozitív pécsi hagyományok továbbviteléként - puritán, egyszersmind szimbolikus hatásértékű szcenikai kivitellel egészült ki, ezúttal Fülöp Zoltán és Gombár Judit díszleteivel, illetve jelmezeivel.

Maácz László // Magyar Nemzet, 1973. október 19.

A Faust-szimfónia keletkezése után majdnem 120 évvel mutatjuk be ezt a balettet, amely Liszt zenéjének romantikusan nagyszerű látomásaihoz egy mai koreográfus képzettársításait rendeli.

Szimfonikus balett. A zene rendszerét a tánc elemeinek, valamint a szereplők kapcsolatainak tematikus rendszerével állítja párhuzamba.

A mű három tétele, a zenéhez hasonlóan, a táncban is három, érzelmileg-hangulatilag elkülönülő rész, amelyekben ugyanazok a szereplők más-más relációkban mutatkoznak be.

Az első tétel a főhősnek és világának bemutatása. „A nyugtalan ember” a fausti töprengés mai örököse, akit a keresés, a megismerés vágya visz előre. Az ő számára a megismerés titkos mélységeit az emberi tulajdonságok jelentik. A második tétel, „Gretchen" tétele már Lisztnél sem egy polgárleánykáról szól, hanem általában a női ideálról. ,,A nyugtalan ember” több konkrét nő alakjából formálja meg a maga számára a nő eszményképét. A harmadik tétel – a gúnyos tisztánlátás keserűsége. Ennek árán teljesedik ki a megismerés: ,,A nyugtalan ember” minden emberi viszonylatban önmagára ismer – és saját személyisége megismerésével érti meg a többieket.

A darabot záró epilógus gondolata: a megismerés teljességéhez hozzátartozik a halál is.

A Lisztnél megfogalmazott gondolat zenei továbbélését pedig számunkra legerőteljesebben Bartók Béla munkássága példázza. E folyamatosságnak jele Bartók „Két arckép" (Op. 5.) című műve is. A „Két arckép kéttételes kompozíció, amely „Egy ideális" és „Egy torz jellemképet formál meg — azonos zenei anyagból, tehát ugyanarra a személyre utalva.
Balett-estünk zenei összeállítása Liszt Faust-szimfóniájának és Bartók „Két arckép”-ének gondolati rokonságán alapul. A két mű közös zenei alapgondolata határozta meg a koncepciót: balettszínpadon megfogalmazni az emberi személyiség kettősségét, az az emberben meglévő nemesnek és torznak ellentétességét és mély azonosságát.
A ,,Két arckép” – ugyanannak a személyiségnek kettős képe A balett megfogalmazásában: női portré, azaz egy férfi gondolatai, ellentmondásos véleménye a nőről. Ennek a nőnek alakváltozása: az Ideál kiteljesedése, majd a Torz létrejötte a darab történése.
Első rész: Az arctalan tömegből, fenyegető kezek szorításából elmenekül ,,A szeretni vágyó férfi”. Megteremti magának az Ideált, azt a nőt, akivel elérheti a harmóniát.
Második rész: Az Ideál találkozik a tömeggel. A tömeg vonzása magával ragadja a nőt, aki a többiekhez hasonlóvá válik: Torzzá változik. A nő eltűnik a tömegben – megszűnik ,,A szeretni vágyó férfi” számára.