Európa elrablása

Az író vallomása

Az „Európa elrablása” – tulajdonképpen egy párizsi élményem feldolgozása. Feldolgozás, ez annyit tesz, hogy igaz történetről van szó, bár nem minden történt pontosan úgy, ahogy a színpadra kerül. A valóság néha szürkébb, néha meg valószínűtlenebb annál, amit a színpad elbír.
Láttam azon a párizsi nyáron az aukciókon gazdát cserélő értékeket, remekműveket, amiket a dollár elragadott. Láttam és tapasztaltam: mi minden adható és vehető ott. Tárgyak és emberek.
Mikor mindezek gondolkoztattak és elszomorítottak, még fogalmam sem volt , hogy ezt valaha rögzíteni fogom. Aztán múlt az idő és az élmény csak nem akart elmúlni. Sőt. Elém tolakodott. „Látod milyen eleven vagyok még benned? Jelentősebb, mint a történés pillanataiban. Rögzíts!”
De amikor  aztán hozzáfogna az ember, kiderül, hogy nem is olyan egyszerű a dolog. Hogy váljék a szubjektív ügy mások számára is érdekessé? Mi benne az általános? Milyen legyen az alaphangja, a lélegzete, a formája – egyszóval: a műfaja?!
Ezen az utóbbi kérdésen különösen sokat töprengtünk a pécsi Nemzeti Színház vezetőivel. A most színpadra kerülő forma: balettmusical-színdarab,  amelyben zene, tánc, próza – szinte egyforma súllyal esik latija.
Azt hiszem mindnyájunkat különös várakozással tölt el ez a bemutató, már csak azért is, mert nem szokványos színpadi kísérletről van szó. A pécsi Nemzeti Színházzal való együttműködésünk már szinte hagyomány s tudomásom szerint egyedülálló az országban. Három színdarab után, már megillet a „háziszerző” elnevezés s én ezt örömmel vállalom. S azzal a megjegyzéssel: az idők folyamán színház és szerző Ilyesféle kapcsolat bizonyult mindig legeredményesebbnek. Azt hiszem azért: mert hit van benne, kiállás, közös célok, ízlés, munka és megértés — minden erős színházi korszak jellemzői.

Európa elrablása – A pécsi Nemzeti Színház zenés játéka

Akár egy bájos kis francia sanzon. Olyan francia sanzon, amelyet Pesten írtak. Tele van sajgó vágyakozással, érzelmeit leplező ál-gunyorossággal. Őszintén érzelmes és érzelmesen őszinte. Kiszámítottan kecses és meghatóan naiv.
Két szereplője van a játéknak: János, a pesti színészül és Jacqueline, a párizsi balerinalány. János Párizsban turistáskodik s ott-tartózkodásának utolsó napján eszébe jut, hogy meglátogatta ugyan a Louvre-t, vásárolt apró-cseprő ajándéktárgyakat, mindent megnézett és mindent megélt már, ami egy Párizs-járó turistát megillet, csak a kalandban, a Nagy Kalandban nem volt még része. S természetesen összeakad Jacqueline-nel, aki kedves, szellemes, jószívű, kacér és érzelmes. Egyszóval: párizsi. Annyira tőrőlmetszetten párizsi kislány, amilyen tőrőlmetszett csak egy pesti ál-francia sanzon Margot-ja, vagy Jacqueline-je lehet. A lány is elutazik másnap a szeretett városból. Férjhez megy egy narancsvörös Cadillac-tulajdonos amerikai szépfiúhoz. Capetownba utazik vele. Jelképes utazás ez. Hiszen az amerikaiak sorra vásárolják Párizs műtárgyait s viszik a tengeren túlra. Vesznek szobrot, képet, zeneművet s vesznek dollárért szerelmet is. Megvásárolják Jacqueline-t is a maga tömény franciásságával és bekebelezik amerikai életformájukba.
És Jacqueline – amikor ideér a darab – már nem is Jacqueline, inkább Marianne ő, a frígiai sapkás gall nemzeti jelkép. S miután Franciaország ugyan a franciáké, de Párizs, a Párizs-járó János szemében mindenkié, hát vérző szívvel úgy érzi, hogy a férjhezmenő francia kislánnyal egész Európát elrabolják tőle. Mert ez a darabbeli János kamaszosan érzelgős és intellektuálisain szenvelgő. Nagypátoszú akkor is, amikor erre semmifajta alapja sincs. Huszonhat évesre megnőtt kamasz, aki a gimnáziumban titokban drámákat irt a történelem nagyjairól: Kolumbus Kristófról, Rembrandtról, József Attiláiról. Kozmikus sóvárgás van ebben a Jánosban: kinyújtja karjait, hogy magához szorítsa az egész világegyetemet és aztán csak zokogva megöleli az ócska pamlagot.
Gosztonyi Jánosnak ez negyedük bemutatója s mindegyik művében tagadhatatlan színpadi készségről, verbális színességről és gondolatiságra való törekvésről tett bizonyságot. Az Európa elrablása című – eredetileg egyfelvonásosnak készült – darabja Katona Ferenc színpadraállításban színvonalas alapanyagként szolgált. Társszerzőül csatlakozott Kincses József zeneszerző és Eck Imre koreográfus, akik egyenrangú alkotó társaknak bizonyultak. S létrejött egy könnyedén okos, lengén kellemes, érzelmekben is gazdag színpadi játék, amelyben zene és próza, tánc és szcenikai játékok egyforma szerepet kaptak.
A falragaszon ez áll: zenés játék, de tulajdonképpen musical comedyt láttunk a pécsi Nemzeti Színházban. Musical comedyt, amelyben muzsika, dráma, balettpantomim testvéri ölelkezésben, természetes simulékonysággal találkozik össze. A zene vagy a tánc közegébe zökkenő nélkül suhan át a dráma, nem zavar műfaji váltás, szükségszerű a másfajta eszközök jelentkezése. Az előadás első részében több a tánc, a másodikban tetemesen nagyobb részt kap a próza. Mondhatnánk, hogy így felbillen a darab statikai egyensúlya, de ez nem igaz, mert a merev arányok mindenáron való megtartásánál fontosabb az, hogy csak akkor szólaljon meg a zenekar, csak akkor jelenjen meg a színpadon a tánckar, mikor drámailag szükségszerű és reálisan természetes.
Kincses József dallambő zenei anyaga nemcsak érzelmi hatásokra törekszik, hanem néhol gondolatébresztő ereje is van. Kifogást talán a túlságosan „rezes” hangszerelésben találhatnánk. Eck Imre koreográfiája magán viseli mindazt a kiváló erényt, amelyet ez a mind kiválóbb művésszé érlelődő táncköltő eddigi balettjeiben is megcsillogtatott már. Eredetiség és intellektualitás, formai szépség és koreográfiái képzelet vetekszik nála a színpad rafinált és bravúros ismeretével. A tánckarról csak a legteljesebb elismerés hangján szólhatunk: premierről premierre magasabb szintű művészetet nyújt; szinte minden táncosa tudatos művész, aki saját érzéseit és gondolatait tudja kifejezni a koreográfiái képletekben. Bretus Mária második felvonásbeli szólóját külön kell méltatni, s nemcsak táncos szempontból, hanem azért is, mert a fiatal táncosnő nagyerejű táncos-színészi tehetség is. Margittay Ági (Jacqueline) pikáns kedvessége mögül átsütöttek a rejtett szomorúság mélyebb színei. A titkolt fájdalom adott plaszticitást a kissé elvontra mintázott leányszerepnek. Fülöp Zsigmond (János) hajlékony és sokszínű alakítása finom részletek sorozatából állott. A második részben szerepe kissé deklamatívvá változik s e passzivitáson a rendezés sem segített.

Molnár Gál Péter // Népszabadság, 1961. november 18.