A tízéves és új pécsi balett

Megvolt az ünnepi hét, megvoltak a bemutatók. A Pécsi Balettről igazán elmondhatjuk, hogy munkával ünnepelte a tízéves évfordulót, arra vállalkozott, hogy néhány nap alatt egész tízéves fejlődésének keresztmetszetét bemutassa. Ez a hősies (és rendkívül fáradságos) produkció azonban nem volt hiábavaló: akik végignézték a gazdag programot, feleleveníthették az út egyes állomásait. s mintegy felkészülhettek a „záróakkordként” színre kerülő ősbemutatóra.
A végén csattan az ostor – a szakma és a közönség egyaránt erre a bemutatóra „spórolt” leginkább. Hiszen már hónapok óta (vagy még régebben) folyik a vita: válságban van-e vagy nincs, járható úton jár-e vagy sem, tovább tud-e lépni vagy nem a Pécsi Balett, és különösen koreográfusa, Eck Imre.
Eddig is az volt a véleményem, hogy túlzottak a válsághangok. Az elmúlt tíz év alatt összesen 47 új mű került színpadra a Pécsi Balett előadásában, olyan tempó ez, amit soha senki és semmilyen együttes sem produkált eddig Magyarországon. Miért várnánk el tehát tőle, hogy most még ezt az iramot is fokozza, vagy hogy minden évben radikálisan új utakra lépjen? Miért kellene a művészi válságnak nevezni azt, ha néhány évig csak tartanák a már elért szintet, amikor ha más együttesek teszik ugyanezt (vagy ennél is kevesebbet), senki sem emleget sötét jóslatokat.
Az április 28-án tartott bemutató azt bizonyította, hogy az együttes nem csupán megőrizni képes az elért eredményeket, hanem tovább is tud lépni, méghozzá jelentősen.
Nem mintha az új műsor egyes mű sorszámainak nem találnánk meg előzményeit az eddigi darabokban. Nem ugrásról van szó tehát hanem lépésről, nem váratlan fordulatról, hanem logikus fejlődésről. S ennek lényege éppen a kiteljesedés, a biztonság és az érettség. Ha sok korábbi Eck-baletten ott éreztük a kísérletezés izgalmát, ezekben a művekben már a kísérletek leszűrt eredményét kapjuk. Eck nem keres többé új formanyelvet, hanem „anyanyelvi szinten” beszéli a magáét, amit maga alakított ki, maga teremtett meg magának. Magától értetődő természetességgel szólal meg ebben a kifejezési rendszerben, mintha nem volnának többé fogalmazási problémái.
S az „érettség” azt is jelenti, hogy az eszköztár is kibővült és harmonikusan igazodik a koreográfus akaratához. A régebbi balettek formanyelvéről sokszor mondtuk, hogy szegényes, vagy – finomabban fogalmazva – hogy túlságosan ökonomikus. Most az ökonómia megmaradt, túlság nélkül. A megoldások táncosabbak lettek. Kisebb lett, sőt azt mondhatjuk, eltűnt a tánctalan gesztus – noha itt nem egy hagyományos, hanem egy új, Eck által kitalált táncnyelvről van szó. Póz váltakozik most is mozdulattal, de a mozdulat mindig táncos jellegű, és többnyire motivikus szerkezetű. Eck a mester szintjén alkalmazza azt a koreográfiái technikát, amelynek lényege a színpadi akciók változatossága és sokszólamúsága. A színpadkép pillanatról pillanatra változik, most itt történik egy jelentőség-teljes akció, most ott, a „dallamot” nem egy hangszer játssza végig, hanem mindig a hangszerek – a táncosok – együttesére kell figyelnünk.
Amivel azt is érzékeltettük, hogy ez a koreográfiái stílus milyen szervesen illeszkedik a mai magyar zenéhez. Az eddigi 47 bemutatóból 20 készült élő magyar zeneszerző művére – ez az adat önmagában is bizonyítja, hogy milyen szoros a kapcsolat Eck és a modem magyar zene között. Kevés erre azt mondanunk, hogy zeneművészetünk tolmácsává szegődött, mert nem puszta tolmácsolásról van szó; Eck azért választja ki következetesen ma élő legjobb zeneszerzőink műveit, mert művészi koncepciójuk egyezik vagy hasonlít az övéhez.
Ez a zene természetesen nem tartozik a szokványos értelemben könnyen érthetők közé. Nem is lép fel ezzel az igénnyel. Mondani akar valamit, s ezért az érthetőséget a mondanivaló súlyához méri (csak akkora egyszerűség engedhető meg, amennyi nem megy a mondanivaló rovására, annyi azonban okvetlenül szükséges is). A koreográfiái feldolgozás közelebb visz a zene lényegéhez, mégsem jelent különlegesen könnyű „királyi utat”. Mondjuk ki nyíltan: e művészet megértéséhez, sőt érzelmi felfogásához komoly szellemi munka, átélés, érzelmi erőfeszítés szükséges. Nem élvezhető tehát ugyanazzal a könnyedséggel, mint a slágerfesztiválhoz, de még azzal sem, ami a Hattyúk tavához elégséges. Elsajátítása mégis megéri a fáradságot, mert értékeket ad, értékekkel gazdagít.
Érdekes módon ez vonatkozik a bemutató első két darabjára is, amely nem legújabb zenénkre, hanem a magyar zeneművészet nagy hagyományaira. Bakfark Bálint és Kodály Zoltán műveire épült.
A bemutató előadás három „felvonása” három stílust is képviselt, pontosabban részstílust az adott, nagyobb egységen belül. Az első darab (Fantázia) Bakfark Bálintnak és kortársainak zenéjére készült (Székely András kitűnően válogatta és hangszerelte őket). A koreográfia itt tudatosan és jól használt fel archaikus elemeket, egy finoman kidolgozott pszichológiai cselekmény menetébe ágyazva. Ezután Kodály Zoltán fiatalkori darabja, a Nyári este csendült fel, a címlap szerint „szimfonikus balett” feldolgozásban. A műfaji megjelölés azonban itt sem értendő mereven. Eck egy jól kiválasztott kis cselekmény-vázra építette fel azt a darabot is. Legnagyobb értéke a koreográfia rendkívüli mértéktartása. Eck itt remekül alkalmazkodott a fiatalkori Kodály-mű lírai hangvételéhez, visszafogottságához, s ugyanakkor biztos kézzel adott népies, sőt paraszti ízt táncainak és szereplőinek, anélkül, hogy bármiféle külsőséges népieskedésbe esett volna. Szünet után következtek a mai magyar zeneszerzők műveire írt darabok. Maros Rudolf: Aranyborjú, Mihály András: Bábel és Szokolay Sándor: Extázis című balettjei. Ha módunk lenne zenei méltatásra, természetesen mindhármat külön kellene elemeznünk, hiszen mindegyik zeneszerző mást és mást képvisel a mai magyar zene palettáján. Eck feldolgozásában azonban fokozott hangsúlyt kaptak a közöttük lévő egyezések is. Nemcsak Eck színpadi fantáziája, hanem elsősorban maga a zene tette lehetővé, hogy mindhárom darab a mai élet és a mai ember kérdéseivel foglalkozzék. Hol találhatók az igazi emberi értékek? Hogyan rejtőzködnek el az álértékek mögött? Kik, hogyan és mikor veszik és kik nem veszik észre? Hogyan érthetjük meg egymás szavát, vágyait, gondolatait, tetteit? Hogyan találhatjuk meg egymást a modern világ Bábelében? Hogyan találhatjuk meg az alkotáshoz szükséges érzelmi feszültséget? – Ilyen kérdésekkel foglalkoznak az egyes balettek, amelyek tehát – e szempontból nézve is – egymás „testvéreinek” bizonyultak.
Meglehet nem mindenki érti azonnal e művek mondanivalóját (ha azon szavakban is megfogalmazható tartalmat értünk). Úgy vélem, hogy kellő figyelemmel mindenki megértheti, hogy itt emberi kérdésekről, társadalometikai feszültségekről van szó. S ha ezt megértettük, nagy lépést tettünk a művek lényegének megragadása felé.
Mindezzel korántsem azt akarom mondani, hogy a Pécsi Balett új bemutatóját „csak hódolat illeti, nem bírálat”. A bírálat azonban akkor lehet jó, ha először is igyekszik megérteni a művész szándékát. S így tekintve első hangunk mindenképpen az örömé, hogy kétévi szünet után Eck Imre ismét új művekkel jelentkezett a Pécsi Balettnél (utolsó saját bemutatója – a Pokoljárás – éppen két évvel ezelőtt zajlott le), s hogy ez a jelentkezés művészi fejlődésről, érésről, teljesedésről tanúskodik. Hosszabb idő, szélesebb keret volna szükséges ahhoz, hogy részletesebben térjek le olyan momentumokra, amelyek nekem személy szerint nem tetszettek. A Fantázia jellemei például véleményem szerint nincsenek egyformán jól kidolgozva, márpedig az arány megtartása érdekében ez okvetlenül szükséges lenne; a Nyári este átható fehérségéhez nem mindig társult a kidolgozás hasonlóan fehér pontossága; a Bábel befejezése pedig úgy érzem, túlságosan szentimentális, s ezzel kiüt az egész műsor szemléleti egységéből.
Az előadás méltó volt az ünnepi alkalomhoz. A táncosok fáradtsága csak alig mutatkozott ki, az est túlnyomó részében jól össze tudták magukat szedni és érett művészi teljesítményt nyújtottak. Nemcsak Eck Imre művészi útját követhettük végig a bemutatósorban, hanem azt is újra megtapasztalhattuk, hogy milyen komoly művésszé váltak egykori „kezdő” táncosai. Néhányan – mint Bretus Máriát, Hetényi János – a tőlük megszokott magas művészi színvonalat nyújtották, Bretus három jelentős szerepben is meggyőző alakítást nyújtott Mások – mint Csifó Ferenc, és (különösen nehéz szerepében) Uhrik Dóra – újabb jelentős pluszt adtak a róluk eddig kialakult képhez. Ismét mások – mint Molnár Mihály – felül is múlták eddigi önmagukat vagy – mint Hegedűs Mária és Bognár Miklós – főszerepekben is helyt álltak. De ugyanígy dicsérhetjük a bemutató többi szereplőjét is. A Pécsi Nemzeti Színház zenekara – Nagy Ferenc vezetésével – a modem darabok nehéz partitúráit is hitelesen szólaltatta meg. Eck Imre ezúttal is maga tervezte a díszleteket – nyíl színi tapsot kapott érte. Gombár Judit néhány egészen kitűnő jelmezével tűnt ki, például a Nyári este tiszta fehér és mégis változatos kosztümjeivel, vagy a Fantázia karakterisztikus öltözékeivel.
Hová, merre Pécsi Balett? Úgy érzem művészileg nem keresni kell az utat, hanem járni rajta. A problémát nem az irány jelenti, hanem a járás, a szükséges lépések biztosítása. Az út nem egyetlen, de járható.

Vitányi Iván // Dunántúli Napló, 1970. május 10.

Bakfark Bálintnak, a XVI. századbeli nagy magyar lantvirtuóz műveinek ez az első színpadi feldolgozása. A koreográfus modern szellemű, szimfonikus balettet alkotott erre a zenére. Az egyszerű, játékos történés egy lány, öt fiú és hét zárt ajtó között játszódik le – és váratlan fordulattal végződik.

Időtartam: 23'

Kodály Zoltán „Nyári este” című fiatalkori zenekari költeménye a mesternek a természethez való bensőséges viszonyáról tesz tanúságot.
A táncjátékban ez a természetpoézis olyan emberek sorsán fejeződik kl, akik még maguk is közel élnek a természethez. Szerelmük, érzelmi világuk a zenéhez hasonló elvonatkoztatott képekben jelenik meg előttünk. A népi ihletésű tánc, a fehér színek mozgásából komponált színpadkép, az egyszerű és stilizáltan emelkedett történet hatása elsősorban költői.

Időtartam: 20'50"

Három férfi és három nő békés egyensúlyban éldegél. Minden rendben lenne közöttük, ha nem lenne a színen – egy páncélszekrény. A páncélszekrényben egy furcsa nő rejtőzik – és később megjelenik egy különös szabadító lovag is...

Időtartam 6' 54"

A modern világ akkor emlékeztet a legendás Bábelre, ha nem értjük meg egymás szavát, ha elmegyünk egymás gondolatai, vágyai, céljai mellett.
A játék ilyen helyzetben indul. Az emberek ebben a közegben magányosak, és úgy sebzik meg a másikat, hogy észre sem veszik. Azonban vannak olyan emberek, akik egymás megtalálására törekszenek. Törekvésük jelenti a reményt ebben a világban.

Időtartam: 12' 53"

A szimfonikus balett az érzelmi feszültség és kimerülés, az odaadás és közömbösség ellentétes elemeitől építi fel konkrét cselekményhez, időhöz, vagy helyszínhez nem kötött gondolatmenetét. A táncjelenet bemutatja az extázisig eljutó emberi feszültséget, és kifejezi, hogy a teljes odaadás nélkülözhetetlen eleme az emberi alkotásnak

Időtartam 11'