Éden után

Balettest '81

A júl. 11. és 13-i műsor a Bartók Béla előtti tisztelgés jegyében fogant mégpedig három egyfelvonásos egybefűzésével. Közülük A csodálatos mandarin nem ismeretlen az évad nézőjének, hiszen a darab a télvégi centenáris balettprogramban már szerepelt (vö.: Táncművészet 81/5.). A jogos kíváncsiságra, hogy a szabadtéri adaptáció megállta-e a helyét, most egyértelműen igennel felelhetünk. Annak ellenére, hogy a darab elejéről, illetve epizódjaiból Eck Imre most elhagyta a város nyüzsgését közvetítő, zseblámpás és szürke kabátos tánckari tagokat. Tulajdonképpen jelenlétüket korábban már a darabhoz tartozónak éreztük, távolmaradásuk mégsem keltett zavart, s ez az új rendezés sikerére vall. Inkább az előadói intenzitásban maradt hiányérzetünk, de nem Bretus Mária, vagy az öreg gavallér és az ifjú, tehát Gallovits Attila és Lovas Pál jeleneteiben. A csavargók csoportjában, Koronczay-Hetényi-Tóth hármasának gesztusaiban érződött egy kevés rutin, a címszerepben pedig Eck Imre mintha megkényelmesedett volna. A 13-i előadáson már majdnem joviális beleegyezéssel viselte háromszoros halálát. Hogy félreértés ne legyen: változatlanul nem igényli senki a kifordult szemeket vagy vértócsákat, de hát – csökkent a darab feszültsége.
A fából faragott királyfi, az est nyitó darabja több szót kíván, hiszen egy-két fotót leszámítva az 1964-es szegedi verzió emléke lassan már ködbe vész. A balettet inkább új darabnak minősíthetjük a társulat repertoárján, mintsem felújításnak, s talán azért is igazságos Így látnunk, mert értelmezés dolgában Eck több önfegyelemmel élt, a balett tisztán követhető vonalvezetését alakította ki, s végül – de most igazán nem utolsósorban – feltűnő gondot fordított az alakok és fejlemények táncos megformálására.
Ami „ecki”, azt két momentumban jelölhetjük meg. Először abban, hogy (a szegedi verzió felújításaként) a szövegkönyvbeli tündér alakját „kettéhasította", illetve megkettőzte: Tamás Gyöngyi lágyabb, illetve Zarnóczai Gizella keményebb klasszikus táncával egy „jó” és egy „rossz” tündért léptetett a színpadra. Szerintünk tehette, hiszen a librettó tündére korábban teljesen szeszélye szerint, mondhatni rigólyaszerűen tett egyszer jót vagy rosszat (s ugyan miért?), most pedig a megfelelő akcióknál mindenki következetesen önmagát képviselte (pl. a királyfi próbatételeinek „ügyintézése” nyilvánvalóan Zarnóczai hatásköre lett). - A másik „újítás”, hogy a produkcióba Eck bevonta a pécsi Baranya együttes táncosait mintegy velük személyesítve meg a „természet és társadalom” személytelen erőit a balett nyitó- és záróképében, s a királyfi vigasz-apoteózisában. Hogy pontosak legyünk: csöndes és diszkrét látványhatások, halk vonulások és csoportosulások keletkeztek általuk, érezhetően a hangulati- és látvány-kiegészítés szándékával, miközben az erdőt és a vizet a Pécsi Balett táncosai jelenítették meg, dinamikusabbra hangszerelt mozgásformákkal.
Táncos körökben nyilván heves disputa lesz még arról, hogy a két stílus és csoport összeházasítása megengedhető és szerves-e, vagy sem (a magunk részéről fölöslegesnek véljük bármelyik oldalról a szentségtörés emlegetését), s meglehet, még inkább vita kerekedik majd afölött, hogy a stilisztikai kettőzés a szólószerepekben is megjelent. Mert Eck a fabáb szerepére ugyancsak a Baranya együttesből Bognár Józsefet állította be. Ugorjuk át a perlekedés lehetőségeit („Eck felemelte a néptáncot”, „Eck ezzel a megoldással meggyalázta a balettet vagy a néptáncot”), csupán arra szorítkozva, hogy Bognár kissé aszténiás megjelenése, s merevvé tett legényes-csapásolós mozgása akarva-akaratlan trouvaille lett a darabban. Lehet, hogy egy legényes versenyen nem ő lenne az első, de a báb-helyzetben alakja és mozgása telitalálat. Merevsége, semmibe néző tekintete, leszűkített mozgása önmagában kontrasztot ad az érzéssel telített és szélesebb mozgású királyfival szemben. S mint a látottak igazolták: Kuli Ferenc kissé megkésve, de nem érdemtelenül kapta az utóbbi szerepkört. Táncfeladatait tisztán, mutatósán látta el; ha kellett, szenvedett, de nem szenvelgett; még egy cseppnyi blazírtságot is hozzáadott szerepéhez, teljesen helyénvalóén, reménytelen viselkedésű partnere láttán. S a királykisasszony, Paronai Magdolna? Amolyan prücsök-királylányként gubbaszt, s kiszállva királyi trónusáról korrektül végigjárja klasszikus pipiskedési feladatait; játékos és érdeklődő, emiatt távol áll tőle az üres libaság, s gonosz felhangok sem kísérik megjelenését. Valójában a vétlen királyfira odalegyintett pofonjáért sem tudunk rá megharagudni.
Az est második harmadában a II. hegedűverseny a pécsi repertoárnál már ismerős tusakodást élesztette újjá a szemlélőben, azaz: tiszta tánc kíván-e lenni a darab, vagy pedig olyan konstrukció, amelynek a kulcsát ismét meg kell keresnünk? Igaz, már a helyszínen bátorító tanácsot kaptam, hogy „nézzem csupán táncnak”, de hát e tanács elfogadásához a készség kibontakozása akadályokba ütközik.
Először is a tisztán táncjelenetek mellett (s ilyen tagadhatatlanul bőven volt) ismét feltűntek jelentős, információs szándékú és tartalmú gesztusok, s egymással ütköztetett viszonylatrendszerben elhelyezkedő csoportalakzatok, amelyeket nem lehet nemlévőnek tekinteni. Önkéntelenül feltolul hát a kérdés: akar-e itt Eck mondani valamit, vagy sem? A dilemmát másodjára csak megerősíti a darab felülcímzése: Éden útán. Lemondva lángpallosról és arkangyalról, a néző önkéntelenül is valami elsiratás és boldogságkeresés, netán társadalomszervezkedés (a variációkat folytassák mások) koreográfiái képeire rendezkedik be. S valóban találunk meditációt, tragikumba hanyatlást, kitörő örömöt csak töredékekben, át- meg átszőve, illetve keresztezve „sima” táncfolyamatokkal. Mennyire átgondolt hát a darab koncepciója? – nem tudunk rá válaszolni.
Két mozzanatra azért hadd hívjuk fel még a figyelmet. Az egyik, hogy bizonyos aspektusból végső soron csakugyan nem oktondiság, ha a darabot „csupán táncnak” igyekszünk tekinteni. Tudniillik Ecknek és a társulatnak már elég régen volt olyan darabja, ahol a táncos erők és teljesítmények alaposan kifuthatták magukat. (Talán a Beethoven szimfóniák táján lelhetjük fel az utolsó nagy támpontokat.) Most e tekintetben az együttes nagyon jó formát mutatott, különösen az olyan férfitáncosokkal, mint Körmendy László, Lovas Pál és Bauer József, s szerintünk csak helyénvaló, ha a társulat a tiszta és sodró táncfolyamatokban – horribile dictu: „klasszikázásban” – időnként megerősíti a reputációját. – A másik momentum már ismét kétkedés: a bemutató előtt még egy-két héttel is a Cantata profana előrejelzése szerepelt a középső műsorharmadra. Nos lehet, hogy gratulálni illenék a rugalmasságért. de a váltás gyorsasága kicsit feltűnő, s ez a módosulás ugyancsak erősíti a konstrukciót érintő aggodalmakat.
Semmi okos tanácsot nem adhatunk végül a Szabadtéri Táncszín akusztikájának megjavítására. Marad a tény, hogy a Nagy Ferenc vezényletével játszó, s imponáló létszámú zenekar most nem szólt igazán (mármint az egész estén). Sajnáljuk mind a muzsikusok, mind a táncosok, mind nézőtársaink miatt.

Maácz László // Táncművészet, 1981/10