Danaidák

A pécsi Barbakán bástyát nem sorolom a legideálisabb előadási helyszínek közé. Nem a tökéletes formájú építészeti emléknek szól berzenkedésem, hanem a kényelmetlen nézőtérnek, a miniatűr színpadnak és az előadási körülményeknek. Most, a július 16-i estén mégis úgy éreztem, hogy Eck Imre megtalálta a legmegfelelőbb játékteret a Danaidák c. kamarabalett előadásához. A néző érzelmileg és fizikailag is közelebb került a mű egészéhez, belső világához. A játékteret körülölelő, egyúttal a nézőtértől elválasztó halászháló szinte azt sugallta: „Te is vergődsz valamilyen hálóban, valaha te is elkövettél valamit, amiért nem ihatsz a feledés vizéből".
Eck Imrének a mitológiai király, Danaiosz lányainak története ezúttal nem csak ürügyül szolgált egy kamaraműhöz. Artisztikus, drámai töltésű koreográfiát készített Szakcsi Lakatos Béla dallamos dzsesszzongora improvizációjára. Az est hangulatát Babits: A Danaidák c. halhatatlan szépségű klasszikus verse intonálta: „...ötven kárhozott bús asszony felvilágból lehozott és lelkiekbe visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel...”
A prológusként felhangzó vers utolsó harmadára három nőalak vonul fel a bástya hídjára. Klasszicizáló vízhordó mozgásuk már az első pillanatokban különböző jellemeket sejtet. Uhrik Dóra irányító, másnak és önmagának egyaránt parancsolni tudó asszonyalakot formál, Bretus Mária a lélek belső rezdüléseit figyelő, tragikus sorsú nőt, Parónai Magdolna pedig Jót-rosszat befogadó, ám mindig jó szándékú, alig nővé serdült figurát. Kánonszerű „korsós táncuk” lassú hömpölygése közben a zongora vibráló ritmusa és a klasszikus metrumú vers szinte a kifeszített hálóba tereli a nézőt, a színpadi történés középpontjába. A táncmonológokat így már-már személyes vallomásként fogadhattuk.
A vallomások nem a gyilkosságról, menekülésről szóltak, hanem a hősnők lelkében dúló vágyakról, indulatokról és emlékekről. Ahogy az asszonyok szólóik előtt levetették dekoratív felsőruháikat, azt is szimbolizálták, hogy szinte a lelkűket teszik mezítelenné. A táncfolyamatból váratlanul kimerevedő pózokban, gesztusokban a test és a lélek sikoltott. Uhrik Dóra lassú mozgássorokból építkező meditatív táncát Bretus Mária indulatoktól fűtött, expresszív erejű szólója ellenpontozta. Kettejük „párbeszédéből” pedig – ahogy az érzelmi és tudati ellentétek összecsaptak – a kompozíció egyik legfeszültebb jelenetsora született. Paronai Magdolna monológját a koreográfus halványabbra fogalmazta, szűkösebb jellemábrázolással, s táncának dinamikája is elmaradt a zongorajáték tempójától. – A szólók és kettősök végül dramaturgiailag árnyalt és mozdulat gazdag pas de trois-hoz vezettek el, melyben az önvád és vádaskodás, a kapcsolatteremtés igénye és elutasítása egyaránt megjelent. Mielőtt a hármas ismét monológokra töredezett volna, a férfi, Körmendy László tűnt fel a színen.
Kettősei az eltérő jellemű nőkkel – különösen megkapó formában Paronaival – valódi drámai találkozásokat alkottak. A szép, biztos emelésekkel, plasztikus pózokkal tarkított táncok a táncos közhelyeket éppúgy elkerülték, mint az üres és lélektelen dekorativitást. Ahogy pedig a darab kezdetén az asszonyok levetették felsőruháikat, most, a kettősökben úgy vetkőztették le az egyre kiszolgáltatottabb férfit, felemésztve személyiségét a párkapcsolatokban. Nem követeltek tőle mást, csak teljes életét, szívét. Mindegyik kettős azonos gesztussal zárult: a kitépett szív ott lüktetett a nők ritmikusan összehúzódó és szétnyíló ujjal között.
A három „bús asszony” – látva, hogy az életét körülölelő hálót nem szakíthatja el – a befejező jelenetsorban visszaveszi jelmezét, ismét hordani kezdi terhét, folytatja pokoljárását, amelytől már senki és semmi nem szabadíthatja meg. Az emlék – a férfi ruhája egy korláton, bálványszerűen elhelyezve – most már tárgyiasult formában is mindörökre velük marad súlyosan és figyelmeztetőn.
A koreográfia átértelmezte és általánosította az eredeti mítoszt, amikor a szerelemből fakadó abszolút birtoklásvágy lehetetlenségét és végzetességét ábrázolta. Sikeréhez az átélt előadásmód mellett Gombár Judit méltóságot sugalló, artisztikus jelmezei is hozzájárultak. A hatásos, és a záróképben drámaértelmező díszlet, továbbá a világítási effektusok ugyancsak jól szolgálták a koreográfus elképzelését. Végül is a Danaidák az idei Pécsi Nyár maradandó értékű produkciója lett.

Kővágó Zsuzsa // Táncművészet, 1983/10