Csángó ballada

Csángó ballada

Az est címe önmagáért beszél – gondolhatta a gyanútlan néző, aki ezért táncballadát várt, s talán még a moldvai vagy gyimesi csángók archaikus zenéjét és táncait is felidézte élményeiből. Eck koreográfiái világának ismerője azonban már nem ilyen naiv, tudja, a cím vagy a műfaji meghatározás általában nem kalauz egy-egy Eck műhöz, amely többnyire független az ilyen eligazító apróságoktól. A szerénykedő alcím viszont – balettfantázia – mindjárt közelebb visz Eck szándékaihoz, hiszen a kötetlen fantázia fedezékéből könnyű hátrahagyni a kacattá vált folklórt, a béklyóvá lett balladát, s jöhet a következő szuverén, vagyis mindentől független opusz. Hogy miért kellett Kircsi Lászlónak mindehhez mégiscsak egymás mellé vágni a szebbnél szebb, eredeti vokális és instrumentális dallamokat? Sejtem,hogy Bartók ürügyén. Csak hát Bartók Béla belső alkotói szükségtől sarkallva fordult a népzene felé, s tudóshoz és művészhez méltó módon mélyedt el a gyűjtött anyagban, s nem trambulinnak tekintette, amely a felszínes érintésre is magasba repít. Természetesen Eck Imrétől az eredeti csángó táncok előadását, a balladák „feldolgozását”, meg- vagy eltáncolását nem kérhetjük számon. Az viszont már szót kíván, hogy miközben látszólag a bartóki koncepciót követi, nem tesz egyebet, mint máskor, csak éppen most a népzene szolgáltatja a hangzó kulisszát.
A Tettyei Játékszínre tervezett kamarabalettben Eck ismét a párkapcsolatok kimeríthetetlen témaköréhez fordult. A koreográfia két pár összeérlelődését festi le. A nők közül az egyik tapasztaltabb, idősebb – Bretus Mária –, a másik - Paronai Magdolna – ártatlan, az élet árnyairól mit sem tudó fiatal lány. A két férfi – Hetényi János és Hajzer Gábor – figurája még ennyire sincs meghatározva: az epizodikus szerkezetű műben egyaránt végigjátsszák a félénk szerető, a tekintélyes apa, a megcsalt férj, a hűtlen csábító, a megtalált társ és a kitartó barát szerepét. A koreográfia egésze gondolati egységet sugall, holott a zene és valójában a tánc is önálló részek halmaza.
A fragmentális jelleg miatt a darab befejezése is előkészítetlen, - szinte tetszés szerint zárulhat.
Eck nyelve ezúttal is az a sajátos ecki idióma, melyet többi művében is fellelhetünk: pózok és gesztusok, kihangsúlyozott megállások és „nézések” keverednek a változatos mozdulatkettősökkel. A pas de deux-kben viszont Eck mozgásfantáziája szinte kimeríthetetlen. Testkettősei olyan változatosak és kifejezők, hogy bámulatra késztetnek. Kár, hogy az átmenetek, az összekötő szekvenciák formailag - de érzelmileg és gondolatban is - megoldatlanok. Ahol Eck ténylegesen emberi relációkat fogalmaz meg, koreográfiája szokatlanul költői, vonalvezetése is mutatós.

Fuchs Lívia // Táncművészet, 1981/10