Balettest Pécsett

Jubilál a Pécsi Balett. Nem virággal, nem köszöntővel, hanem ami ennél is többet ér: kellemes táncélménnyel. Február 13-ra elkészült ugyanis a 148., a 149. és a százötvenedik táncmű, önmagában is jelezve a bemutatók rendszerességét és gyakoriságát az alig húszéves együttes történetében. Ha retrospektív előadást tartanának csupán a legjobb művekből, hetek kellenének, mire a társulat a sor végére jutna.
Az új balettest első darabja Tóth Sándor Concertója (Vivaldi A-dúr és A-moll concertójára). A balettszerző ezúttal a mozdulatművészet mezítlábas, könnyed lejtésű elemeit a klasszikus balett mozdulataival ötvöző neoklasszikus művet alkotott. Szerkesztési elveiben valódi szimfonikus balettet, amely azonban a műfaj hazai „etalonját”, Fodor Antal E-dúr hegedűversenyét sem a látvány zeneiségében, sem a táncmű hangulati hőfokában nem érte el. A kosztümök tarka színösszeállítása majdnem szereplőkké változtatja az eredetileg személytelen stílusúnak szánt figurákat s ezáltal még feltűnőbb lesz, hogy a mű egésze mennyi röpke szóló és csoporttáncra esik szét, mialatt – hatásában – maga a zene is felaprózódik. A „rózsaszín” lányokat vezető „fehér” Éliás Zsuzsanna tánca rendkívül korrekt, egészében harmonikus benyomást kelt; megtisztelően hosszú szólóit azonban elfogódottan adta elő, s a felszabadultság érzete helyett szinte visszafogta a zenét. Szabadon szárnyalt viszont a „szürke, fehér, kék” férfitrió - Solymos Pál, Lovas Pál és Kuli Ferenc - tetszett a két „türkiz” táncosnővel. Tamás Gyöngyivel és Zarnóczai Gizellával kiegészülő táncötös görögös ornamentikája, és a vegyes triók szép összmunkája.
A zene örömét és a tánc örömét a táncos magatartásának is hordoznia kell. Most e követelmény teljesítésével a vékonyka civil mosolyok közül csak Solymos Pál, Zarnóczai Gizella és Tamás Gyöngyi tűnt ki, illetve a tánckari feladataiban is figyelemre méltó, tehetséges Lőrinc Katalin. Az ő mozgásritmusuk és tekintetük adott olyan többletet amitől akár fekete trikóban is megszíneződött volna Tóth koreográfiája; ami nélkül azonban a legszebb szimfonikus balett is csak egyszerű iskolagyakorlatok sora...
A Concerto legvitathatatlanabb erénye Tóth részéről a sok igényes technikai feladat az együttest tekintve pedig az az általános fejlődés, mely a neoklasszikus táncok technikai kivitelében mutatkozott meg. (A teljesítmény mögött jó együttesi hangulatot növekvő munkakedvet és a szovjet mesternő hatását is ott sejtjük.) A balett-technikai felerősödés az olyan modern kompozícióra is hatott, mint a Medeia. melyben minden szereplő színpadi mozgását perfektnek és plasztikusnak láttuk.
Már az értékelés elején érdemes leszögeznünk, hogy a Medeia Tóth Sándor legérdekesebb, legkövetkezetesebb, legösszefogottabb művei közé tartozik. A tudatosan vegyes választású mozgásvilág (modern tánc, expresszív-pantomimikus gesztusok, klasszikus balett) jól egyénit; a mitológiai történet egyes fázisai érthetők és követhetők. Persze nem árt egy kis mitológiai felkészültség vagy előzetes tájékozódás. Ám a dramatikus feldolgozású táncművet az is élvezni tudja, aki csak a műsorfüzet rövid tartalmi kivonatából tájékozódott.
Problémáink a tizenkét tételes darab ötödik tételétől kezdődnek, miután Jason megszerezte az aranygyapjút (az összesodort „karácsonyfaboákat”, a tervezők egyetlen tévedését). A történések rohanó mechanizmusában ugyanis Medeia fiatalító varázslata, Pelias leányainak igyekezete, apjuk halála, Glauké felbukkanása, Jason hűtlensége, Glauke-Jason boldogsága, Medeia gyötrődése, Jasonnal való vitája, bosszúja a köpennyel, Glauke halála, Creon halála, a gyermekek halála, Jason összeomlása – mind-mind úgy pereg le szemünk előtt mint egy némafilm, melynek feliratait magunk fogalmazzuk, ahelyett hogy a színpadon fogalmazódnának meg. Másként szólva ezek a képek magát a mitológiai eseménytörténetet adják, melynek egymásutánjából és közeiből azonban hiányzik a részletes koreográfiái indoklás. Csak a dolgok menetét látjuk, a fordulatok okát nem értjük, és ha a szerző felfogása szerint ez azért van így, mert mindez Medeia víziója, emléksora, akkor a hősnő alakját misztikus egyéniségét kellett volna dramaturgiailag még jobban kidolgoznia, a meglévőnél még többször és még szembetűnőbben elválasztania a többi szereplőtől.
A címszerepet táncoló Uhrik Dóra elhalványítja az említett hiányosságokat. Varázslatos alakítása a táncos előadóművészet magaslatait is eléri, miközben testén kifejező mozdulatbeszéddé válnak Tóth modern, megtört vonalú, olykor már a groteszk-torz mezsgyéjén járó izgalmas mozdulatsorai. Hajzer Gábor robusztus, erőteljes, férfias Jasont formál; már több, mint biztos partner: technikailag-színészileg is sokat fejlődött. Meggyőzők voltak Medeia gyermekei (Bauer József, Gombosi László), Pelias leányai (Baráth Ildikó és Éliás Zsuzsanna), valamint a négy fúria (Prepeliczay Annamária, Tóth Mariann, Kiss Stefánia, Kovács Eszter). A lengyel Julius Luciuk elektronikus effektusokat és emberi hangot egyaránt felhasználó, Penderecki hangzásvilágával rokon kortárs zenéje nagyszerű választásnak bizonyult. A mutatós jelmez (Húros Annamária) és a már színritmikájában is izgalmat, feszültséget teremtő díszlet (Menzel Róbert) szintén hozzájárult ahhoz, hogy a színpadon modern balettdráma szülessen.
A balettest utolsó darabja, a százötvenedik táncmű Eck Imre koreográfiája: A szentivánéji álom bő humorú, bővérű táncszínpadi feldolgozása. Eck Mendelssohn muzsikáját, s hozzá a teljes Olasz-szimfóniát is felhasználta. A zenés részleteket zene nélküli frappáns jelenetek szakítják meg, melyeket az ornitológiái hanglemezről választott szebbnél szebb madárcsicsergések kísérnek. Élvezetes, naiv-naturalista játék folyik a színpadon, s bár mindez nyolcvan percig tart, nem lesz unalmas, önmagában is remek, hangulatos időtöltés lehetne a Pécsi Nyár egyik szabadtéri színpadán...
A darab keretjátéka nagyszerű rendezői ötlet: Shakespeare szerelmespárjainak viszontagságai és Puck tréfás üzelmei egy múltbéli, vidám, bumfordi paraszti közösség szentivánéji szerelemvarázsló népi játékaként elevenednek meg, úgy, hogy Eck a darabon belül maradéktalanul megvalósítja dramaturgiai és koreográfiái elképzeléseit. Ami – emlékezetünk szerint – a Carmina Burana-ban még eklektikus volt, az itt teljesen egységessé vált. A mozgásnyelv társadalmi réteget és karaktereket fest. A szerelmesek szólói és kettősei egyenként is kedves balettparódiák, míg a mesteremberek megformálása csak a legkitűnőbb gyermekrajzfilmek szeretetre méltó betyárjainak, rablóinak esetlenségéhez, oktondiságához hasonlítható. A szamárrá szerelmesedé Zuboly (Eck Imre), az esetlen, félszeg Gyalu (Hetényi János), a hórihorgas, nőimitátornak is tökéletes Dudás (Uhrik Dóra), a tudálékos Vackor (Tóth Sándor) és a bóklászó Orrondi (Kuli Ferenc) a darab legszellemesebb figurái, nyíltan ön-ironikus felhangokkal. S a hetyke Puck, Bretus Mária? Nem kulcsfigura, de fontos: mint a szentivánéji mulatság udvarmestere, még inkább "táncmestere" a szemnek-szívnek jóleső természetességgel és frissességgel rendezkedik.
És a szépséghibák? A madárfüttytől hangos-idillikus árnyas erdő fémállványzatai (?), a mesteremberek szenzációs pantomimjátékát feleslegesen továbbmagyarázó papirtapéta-fal (!), és végül a nem minden táncos(nő) számára előnyös kosztümök.

Kaán Zsuzsa // Táncművészet, 1982/5

I. tétel / Médeia, a hold leánya megszületik, „megteremtődik". Heliostól ajándékba kapja a titokzatos erejű arany ruhát.
II. tétel / Médeia találkozik Jasonnal, a görög hőssel, aki az aranygyapjú megszerzéséért indult útra.
Médeia és Jason szerelmének kibontakozása.
IlI—IV. tétel / Jason leszáll a szörny belsejébe az aranygyapjúért, s harcba száll a fúriákkal, akik régen nők voltak, de már elkorcsosultak. A fúriák, a Jason elleni harcban – tetszve nekik a földi férfi – egymásra támadnak. így meg tudja szerezni Jason – Médeia segítségével – az aranygyapjút...
Eközben Pelias megöli Aisont (Jason apját), hogy megszerezze a koronát. Médeia mindezt tudja, bosszúra készül Pelias ellen, ezért kíséri Jasont Pelias palotájába, aki az új király elé teszi az arany-gyapjút.
V—VI. tétel / Médeia, Pelias palotájában, földöntúli hatalmának bizonyítékául megfiatalítja a sarokban gubbasztó Öreget. Pelias leányai ezt látva, apjukat akarják megfiatalítani. Médeia azonban nem segít, így a lányok ügyetlenségükben megölik apjukat. Jason megijed Meéeiától, látva: szerelmének erkölcsi rendje más, mint a hétköznapi emberek etikája.
VII—VIII. tétel / Térben és időben nagyot ugorva; Médeiát látjuk gyermekeivel, majd Jasont, aki meglátja Glaukét, Kreon lányát. Egy új szerelem bontakozik ki kettőjük között.
IX. tétel / Médeia észreveszi Jason megváltozását, féltékeny lesz. Megkísérli visszahódítani a férfit, Jason azonban elhagyja öt. Médeiát a férfi elvesztése meggondolatlan cselekedetbe hajszolja.
X. tétel / Médeia bosszút akar állni Glaukén, ezért elküldi neki a mérgezett, Heliostól kapott arany ruhát. Glauke és Kreon halála.
XI. tétel / Médeia Jasont, annak hűtlenségéért, közös gyermekeik megölésével bünteti.
XII. tétel / Médeia úgy érzi, hogy földi élete kudarcot vallott. Víziójában felvonulnak a halottak: Pelias, az Öreg, akit ifjúvá változtatott, Pelias leányai, Kreon, Glauke, Medeia két gyermeke.
Medeia úgy távozik, hogy e halottak sora egy pillanatra megállásra készteti, de valójában lelkiismeretet nem ébresztette fel.
Az igazi: Jason szenvedése gyermekei elvesztéséért. Jason összeroppanása és meghasonlása