Bartók-est Pécsett

A Kékszakállú herceg vára
Ily mohón valaha a francia nagyopera szült igényt a balettre. Eszem ágában sincs persze egy kalap alá venni a kettőt. Annál kevésbé, minthogy ott hozzárendelték az opera faktúrájához, vagyis a balett belészervült. Pécsett meg inkább fordítva. A kész, ismert operai anyagból (ha van benne balettzene, ha nincs) keresik elő a balett eszközeivel – többek között, bár egyre hangsúlyosabban – a kifejezés, a megjelenítés sajátos lehetőségeit. Talán mondanom sem kell – a mai operajátszás egyedi, izgalmas csapásait nyomozva, ámbátor olyasfajta kockázattal – hogy már-már szétfeszülnék a műfaj konvencionális határai: zenekar és színpad viszonyában más minőség kontúrjai sejtenek föl. Ilyen volt Konter László rendezésében a Faust – ilyen Sik Ferenc „olvasatában” A kékszakállú herceg vára is. Érdekes módon éppen a francia nagyoperai stilben fogant Gounod-mű fejtett ki erősebb ellenállást a „túlbalettesítés-sel” szemben, Mert a látottak alapján Bartók oratorikus foglalatú misztérium operája engedékenyebbnek tűnik a fantázia mozgásközpontú szárnypróbáinak. Alig hinném, hogy véletlenül.
A kékszakállú herceg vára ugyanis, a maga filozofikus mélységeivel, egyetemesen emberi mondandójával nagyobb szabadságot, kötetlenebb ingerenciát engedélyez a kivitelezésnek. Aszketikus eszköztelenségtől az asszociációk láthatóvá tételének bátorságáig. Hiszen a mondai ősalak, Gilles de Rais báró figurája is ellentmondásos, vakmerő harcos, a haza marsallja, művészetpártoló; ugyanakkor alkimista, perverz, gyermekgyilkos, akit fölakasztottak, elégettek. Már Balázs Béla misztériumjátéka túllépett ezen a modellen. Kékszakállújának ereibe a mindent akaró emberi teljesség vérköreit csorgatta, az iszonyat nehéz páncélingében a magányos, a meg nem értett, a megváltást szomjazó férfi szívhangjait dobogtatta. A herceg és Judit sorsát a beteljesületlen, ezért örökké tragikus szerelem jelképes szférájába költöztette, s a bartóki zene is a férfi és nő kapcsolatának analízise, mint Kroó György alapvető tanulmánya jelzi, a modern polgári szerelem válságának kifejezője.
Breitner Tamás zenei vezetése és Sík Ferenc rendezése érzékenyen rajzolja ki a mű belső építményét, Bartók zseniális logikával komponált piramisvonalát. A borongós, moll-jellegű zene, mely folytonos töltődéssel emelkedik a kínzókamra, a fegyvertár, a kincses terem és a virágoskert láttán, hogy aztán az ötödik ajtóból fenségesen pompázzék Kékszakállú birodalmára. A könnyek tavától ismét aláereszkedik, s a glóriás régi asszonyokkal elvonuló Judittal visszahull a sötétbe, beteljesül a végzet, nincs többé remény. Sík Ferenc két összetartó lépcsősorral eleve kősziklába zárta hőseit. Az ajtókból föltáruló látványt a fennsíkon mozgatott balettre bízza (finom jelkép, ahogyan Kékszakállú átadja a kulcsokat, Judit tenyerébe lehelve csókot udvariasan), s a herceg csak birodalmát megmutatni hág föl a magasra, midőn a C-dúr akkordok „zúgnak harsognak, a nézőt pedig elvakítják a felé fordított színpadi reflektor fénysugarai. (Erdős János puritán díszletei a nyitó- és záróképben, Győry Emil visszafogottan elregölt prológjánál, illetve a végzet beteljesüléséhez aláeresztett jégcsapimitációknál, a csöndben sercegő fáklyák sejtelmességében dermesztő hangulatot árasztanak.)
Imigyen, hogy az Eck Imre koreográfiájára lélegző balett lényegi tartozékává nőtt az előadásnak, a két énekes szereplőnek nemcsak a mozgástere szűkült le, színészi eszközei is módosultak. Mégsem ettől hagyott ambivalens benyomásokat a premier. Marcis Demeter egy tömbből formált, a parlando stílust is természetesen beszélő, sugárzóan nagyvonalú címszerepe mellett ugyanis Kővári Anikónak hasonló erényeket nélkülöző Juditja a balett árnyékában, még sápadtabbá válik, a deklamóciókban eltünedezik, vérszegény, inkább csak felvillanásokra képes. És túlságoson a zenekar sem lehet tekintettel rá. Breitner Tamás nagyon jói tudja, hogy Bartók dinamikában sem igen rendeli alá orchesterét a színpadnak: a kettő együtt hat. Éppúgy, mint fény és sötétség, mely a Kékszakállúban elválaszthatatlan, s amely fölismerés Schäller Judit jelmezeiben is Sík rendezői erényét dicséri.

Nikolényi István // Dunántúli Napló, 1981. március 15.

Két balett

A világ minden tóján az opera és balettegyüttesek Bartók három színpadi művének bemutatásával tisztelegnek születésének századik évfordulója alkalmával. A három színpadi mű egy gondolatkörbe tartozik. A bartóki koncepció él bennük és fogalmazódik meg a magányos emberi lélekről (Kékszakállú), a művésztragédiáról, amikor is a mű értékesebb lesz, mint az alkotó ember (Fából faragott királyfi), majd a XX. századi problémáról, az emberről és az embertelenségről; a meggyalázott érzelemről és a szembenálló életerő diadaláról (Mandarin). E hármas egységből a pécsi Bartók-esten hiányzott a Fából faragott királyfi, helyette Bartók Négy zenekari darab c. kompozíciójára készült koreográfiát láthattunk.
A Négy zenekari darab balettfeldolgozása – ki kell mondani – nem sikerült. Maga a zene, amint azt a címe is jelzi, négy különböző karaktert képvisel A koreográfia pedig – úgy tűnt – valamiféle történettel összekapcsolta a négy darabot, de a különböző korokból együttesen megjelenő szereplők népes köre nem adott lehetőséget a közös kapcsolat felfedezésére. Nem lehetett tudni, hogy például az első képben megjelenő, mindenkivel jót cselekvő Baucis és Philemon köré miként kerül a néptáncot lejtő (katona ruhára emlékeztető jelmezben) Janus Pannonius, avagy XVI. Lajos francia király korának nagy szélhámosa Cagliostro a továbbiakban Tankréd, Niké vagy Niobe? ... A balett tartalma, illetve figuráinak egymáshoz való viszonya a néző számára felismerhetetlen.
Bartók színpadi művei közül A csodálatos mandarin – a szerzővel együtt – keserves kálváriát járt meg a bemutatóig, A budapesti Operaház csak 26 év várakozási idő utón mutatta be a táncjátékot 1945 decemberében. Bartók ugyanez év szeptemberében halt meg New Yorkban. A hazai bemutatót megelőzte Köln (1926), Prága (1927), majd Milánó. San Paolo és Rio de Janeiro Mandarin-bemutatója. Pécsett Eck Imre koreográfiájával 1965-ben került bemutatásra, majd, mint felújítást láthattuk 1972-ben és most ismét, a centenárium évében.
Eck Imre koreográfiájában híven követi a partitúrában jelzetteket – a cselekmény sorrendjét –, kifejezésmódjában pedig a Pécsi Balett, pontosabbon Eck Imre jellegzetes korai táncstílusát alkalmazza. A régi táncjáték felújítása a fiatalabb nézők számára előnyös, hiszen megismerhetik Bartók remekművét. – De hátrány is. Az 1965-ös bemutató óta nemcsak a táncegyüttes kifejező képessége bővült, erősödött, vált többszínűvé, hanem ezzel együtt a nézők tánckultúrája, ízlése, igényessége is. Így ami akkor a meglepetés, az újszerűség, tehát újdonság erejével hatott –, a szűkszavú, lényegretörő, szünetekkel megtört gesztusok alkalmazása –, az ma már jobbára hatástalan marad, törést okoz a cselekmény folyamatosságában. A lány táncával – Bretus Mária kitűnő alakításával – ellentétben a Mandarin (Eck Imre) szelíd tánca csak tétova mozgásnak tűnt, ami által a mandarin átalakítható, emberformáló ereje, képessége hitelét vesztette. Csak a történés szintjén érzékeltette a tánc a lány és a csavargók közti belső ellentétet is, amit Bartók kiemelten kezel és éles zenei gesztussal ábrázol. A lány kiszolgáltatottsága az egyik oka annak, hogy minden félelme ellenére szakit az apacstanya világával, és a mandarin tiszta szerelmét, az ebben rejlő erőt felismerve az igazi emberi érzelem képviselője mellé áll. Itt pedig úgy tűni, hogy a lány számára elfogadott életmód az, amit él, hisz a csavargó ölében ülve nézi a mandarin küzdelmét.
A táncosok közül az egyik csavargó szerepében Tóth Sándor tánca tűnt ki kifejező mozgáskultúrájával, és Gallovits Attila csetlő-botló öregúr figurája.
Igazi tiszteletadás volt a karmesterek, Breitner Tamás és Hirsch Bence által vezetett zenekar produkciója; nagyon szép zenei tolmácsolás részesei lehettünk.
A csodálatos mandarin Bartók Béla vallomása volt az 1920-as esztendőkben a nagyvárosról, az emberi sorsról. Felmutatta a Mandarinban az ősi, természetes, igazi ember példáját – a maga példáját – mint „a szembeszállás merészségének, a legyőzhetetlen vágynak és akaratnak, az Ember diadalmaskodásának mementóját”. (Kroó György)

Fonay Zsuzsa // Dunántúli Napló, 1981. március 15.

Közreműködik: a Pécsi Szimfonikus Zenekar és a Pécsi Nemzeti Színház énekkara, karigazgató: Witterle Gábor.

Két balett

A világ minden táján az opera és balettegyüttesek Bartók három színpadi művének bemutatásával tisztelegnek születésének századik évfordulója alkalmával. A három színpadi mű egy gondolatkörbe tartozik. A bartóki koncepció él bennük és fogalmazódik meg a magányos emberi lélekről (Kékszakállú), a művésztragédiáról, amikor is a mű értékesebb lesz, mint az alkotó ember (Fából faragott királyfi), majd a XX. századi problémáról, az emberről és az embertelenségről; a meggyalázott érzelemről és a szembenálló életerő diadaláról (Mandarin). E hármas egységből a pécsi Bartók-esten hiányzott a Fából faragott királyfi, helyette Bartók Négy zenekari darab c. kompozíciójára készült koreográfiát láthattunk.
A Négy zenekari darab balettfeldolgozása – ki kell mondani – nem sikerült. Maga a zene, amint azt a címe is jelzi, négy különböző karaktert képvisel A koreográfia pedig – úgy tűnt – valamiféle történettel összekapcsolta a négy darabot, de a különböző korokból együttesen megjelenő szereplők népes köre nem adott lehetőséget a közös kapcsolat felfedezésére. Nem lehetett tudni, hogy például az első képben megjelenő, mindenkivel jót cselekvő Baucis és Philemon köré miként kerül a néptáncot lejtő (katona ruhára emlékeztető jelmezben) Janus Pannonius, avagy XVI. Lajos francia király korának nagy szélhámosa Cagliostro a továbbiakban Tankréd, Niké vagy Niobe? ... A balett tartalma, illetve figuráinak egymáshoz való viszonya a néző számára felismerhetetlen.
Bartók színpadi művei közül A csodálatos mandarin – a szerzővel együtt – keserves kálváriát járt meg a bemutatóig, A budapesti Operaház csak 26 év várakozási idő utón mutatta be a táncjátékot 1945 decemberében. Bartók ugyanez év szeptemberében halt meg New Yorkban. A hazai bemutatót megelőzte Köln (1926), Prága (1927), majd Milánó. San Paolo és Rio de Janeiro Mandarin-bemutatója. Pécsett Eck Imre koreográfiájával 1965-ben került bemutatásra, majd, mint felújítást láthattuk 1972-ben és most ismét, a centenárium évében.
Eck Imre koreográfiájában híven követi a partitúrában jelzetteket – a cselekmény sorrendjét –, kifejezésmódjában pedig a Pécsi Balett, pontosabbon Eck Imre jellegzetes korai táncstílusát alkalmazza. A régi táncjáték felújítása a fiatalabb nézők számára előnyös, hiszen megismerhetik Bartók remekművét. – De hátrány is. Az 1965-ös bemutató óta nemcsak a táncegyüttes kifejező képessége bővült, erősödött, vált többszínűvé, hanem ezzel együtt a nézők tánckultúrája, ízlése, igényessége is. Így ami akkor a meglepetés, az újszerűség, tehát újdonság erejével hatott –, a szűkszavú, lényegretörő, szünetekkel megtört gesztusok alkalmazása –, az ma már jobbára hatástalan marad, törést okoz a cselekmény folyamatosságában. A lány táncával – Bretus Mária kitűnő alakításával – ellentétben a Mandarin (Eck Imre) szelíd tánca csak tétova mozgásnak tűnt, ami által a mandarin átalakítható, emberformáló ereje, képessége hitelét vesztette. Csak a történés szintjén érzékeltette a tánc a lány és a csavargók közti belső ellentétet is, amit Bartók kiemelten kezel és éles zenei gesztussal ábrázol. A lány kiszolgáltatottsága az egyik oka annak, hogy minden félelme ellenére szakit az apacstanya világával, és a mandarin tiszta szerelmét, az ebben rejlő erőt felismerve az igazi emberi érzelem képviselője mellé áll. Itt pedig úgy tűni, hogy a lány számára elfogadott életmód az, amit él, hisz a csavargó ölében ülve nézi a mandarin küzdelmét.
A táncosok közül az egyik csavargó szerepében Tóth Sándor tánca tűnt ki kifejező mozgáskultúrájával, és Gallovits Attila csetlő-botló öregúr figurája.
Igazi tiszteletadás volt a karmesterek, Breitner Tamás és Hirsch Bence által vezetett zenekar produkciója; nagyon szép zenei tolmácsolás részesei lehettünk.
A csodálatos mandarin Bartók Béla vallomása volt az 1920-as esztendőkben a nagyvárosról, az emberi sorsról. Felmutatta a Mandarinban az ősi, természetes, igazi ember példáját – a maga példáját – mint „a szembeszállás merészségének, a legyőzhetetlen vágynak és akaratnak, az Ember diadalmaskodásának mementóját”. (Kroó György)

Fonay Zsuzsa // Dunántúli Napló, 1981. március 15.