Táncfantáziák – A Pécsi Balett bemutatója

Az idei Gyulai Nyári Színház kiemelkedő művészeti eseményét, a Pécsi Balett és a Gyulai Várszínház együttműködése során született balettestet, a Fővárosi Operettszínházban a budapesti közönségnek is bemutatták.
Köztudomású, hogy a „pécsi műhely” a kezdetektől fogva egyik legfontosabb művészi feladatának tekintette a kortárs magyar zeneművészettel való állandó és közvetlen kapcsolat fenntartását. Legújabb produkciójuk ugyancsak ezen értékes cél jegyében született, hiszen a koreográfus, Eck Imre három új kompozíciójának zenei anyagául Petrovics Emil, a külföldön élő és alkotó Veress Sándor, valamint Bartók Béla egy-egy művét használta fel.
S hogy ezek után a bemutató mégis csalódást okozott, az nem is a zenei választásból, hanem azok táncszínpadi felhasználásának mikéntjéből fakadt.
Elsősorban abból a gondolati egysíkúságból, a férfi-nő közt feszülő szexuális motivációk egyeduralmából, amely az egész estet jellemezte.
Az első darab: Petrovics Emil 1957-es fuvolaversenyére készített Eck-koreográfia. A törött küzdelem szerelmi játékok és szexuális kalandok mozaikjaiból felépített táncmű, amelyben még az előadói árnyalatokkal bőven rendelkező, pikáns és dekoratív Uhrik Dóra sem igen tudott mit kezdeni az érte hol turbékoló, hol tolakodó hat férfi ostromával.
Amint A törött küzdelem mozdulatkészletét a dzsessz-s a néptáncelemek sem tették se gazdaggá, se egységessé, A virágos repülés című Veress-Eck kompozíción se sokat segített a pantomim, s szintén a néptánc felhasználása. Itt egyébként a férfi (Hajzer Gábor) vált, mégpedig öt patkánymozgású amazon áldozatává, ám ezt csak akkor vette észre, amikor már mindegyikük elcsábította és megerőszakolta.
E két darab láttán – összefoglalásként – lehetne talán arról beszélni, hogy bennük szinte egymás koreográfiái tükörképe születik meg, miközben arról van szó, hogy hogyan is viseli, tűri a kalandokat s az érzelmi kudarcokat a nő, illetve a férfi: hogy Eck kérdés-feltevései: vajon valóban a gyengébb nem-e a gyengébb –, mintegy előkészíti a csodálatos mandarin szent szenvedélyét, s a halált háromszor is megcsúfoló akaraterejét... Lehetne, talán, csakhogy a megoldások naturalizmusa nemigen enged szabad utat az absztrakciónak.
És sajnos A csodálatos mandarin újrafogalmazásakor sem, hiszen attól, hogy Eck a három csavargó helyett négyet használ, s melléjük a Lányon (Szűcs Ágnes) kívül még négy utcalányt is beállít a darabba, nem újul meg lényegesen a zene s a szövegkönyv eszmeisége. Továbbá attól sem, hogy a Mandarint Bognár József néptáncossal táncoltatta el, vagy hogy a Lányt a Lengyel Menyhért-ihez képest kevésbé romlottnak ábrázolta. A rendezői koncepció szerint azért le kell vetkőznie a Mandarin előtt: bár ez még tulajdonképpen érthető is. Az viszont, hogy a Diák kedvéért felhúzott szoknyája alól leveti... csipkés fehérneműjét (!), egyenesen ízléstelen!
Ennek ellenére ezt a művet éreztük a Táncfantáziák legjobb, legtáncosabb, s a legsodróbb lendületű alkotásának, amelyből külön kiemeljük Eck Imre szélütött, béna, s a vágytól egész testében feldúlt öreg, gavallérját.

Kaán Zsuzsa // Népszava, 1987. december 16.

Eredetileg a szöveg írója, Lengyel Menyhért a Mandarint a Gyagilev balett számára készítette, 1917. január 1-jén jelent meg nyomtatásban a Nyugatban. Bartókra elemi erővel hatott a mű elolvasása, első vázlatait 1917 nyarán készítette, a bemutató 1926. november 27-én volt Kölnben, visszautasítást, értetlenséget és kemény szakmai kritikát váltott ki. A szvit bemutatója Budapesten, 1928 októberében volt, a Filharmónia Társaság előadásában, Dohnányi Ernő vezényletével. Bartók a Mandarint a színpad számára álmodta meg, A kékszakállú herceg vára (1918) és a Fából faragott királyfi (1917) társaságául, trilógiaként. A bemutató sokat késett, a színpadi megjelenítést először a bigott és kispolgári cenzúra késleltette, majd a háború után a dogmatikus kultúrpolitika.
Az Operaház az 1955/56-os évadban mutatta be Harangozó Gyula klasszikusnak számító, az eredeti cselekményhez hű koreográfiájával.
A pantomim bárhol játszódhat, akár Kínában, akár egy modern városban, a mű eszméje, éppen általános mondanivalója miatt örök és visszatérő. A történet egyszerű, világos; a kiszolgáltatottság, a terror és az elburjánzó bűnözés drámába torkolló eseménysora.
A csodálatos mandarint a világ balett színpadjain megszámlálhatatlan feldolgozásban láthattunk. Eck Imre 1964-ben készített először koreográfiát a Mandarin zenéjére. A mostani bemutató az előzőtől merőben eltérő, de változatlanul izgalmas, drámai cselekményt hordoz.

Eck Imre új „Mandarin”-ja – A Pécsi Balett önálló estre készülődik a Gyulai Várszínházba

Eck Imre megvált a Pécsi Nyári Színháztól, azaz lemondott művészeti vezetői feladatköréről és újabb műveken dolgozik. E műveket a Pécsi Balett számára koreografálja, és nyáron, Gyulán, a Várszínházban lesz az ősbemutató.
Mindez eddig önmagában még nem meglepő, hiszen a Pécsi Balett az elmúlt 10 évben nemegyszer vendégszerepelt Gyulán. A meglepetés számomra kettős: Az egyik az, hogy Eck ismét a 60-as, 70-es évek nagy sikerű szimfonikusbalett-korszakainak alkotó módszeréhez nyúlt, a másik, hogy önálló estjükön fölújítja a Mandarint, ráadásul nem hivatásos, nembalettos művésszel a címszerepben...
Ennyi érdekesség után a Kossuth-díjas művészhez fordultunk: voltaképp hogyan bukkant fel az a táncszínház-gondolat most Gyulán, amellyel voltaképp 1978-ban Pécsett indult el nem túl hosszú terjedelmű útjára?
– Sík Ferenc, a Várszínház művészeti vezetője s magam is „magyar szerzősök” vagyunk, a Pécsi Balett pedig évek óta otthonos a gyulai várjátékokon. Tavaly Veress Sándor A csodafurulyáját adtuk elő itt, A kékszakállúval egy műsorban. Most arra jutottunk Síkkal, hogy az idén egy nagyobb lélegzetű magyar esttel lépjünk a közönség elé. És ez jött össze...
– Veress Sándor, a Svájcban élő kiváló magyar komponista Klarinétversenye; Petrovics Emil Fuvolaversenye és A csodálatos mandarin szerepel műsoron. Mit tudhatunk meg a két szimfonikus versenyműről?
– Petrovics darabját régóta szerettem volna már táncszínpadra állítani, Veress Sándor pedig számos balett zenét írt eddig is, például Miloss Aurélnak, aki egyebek között A csodafurulyát is bemutatta a harmincas évek végén. Az idén ismét Veress-balett gondolata merült fel. Mindenképp mai művét szerettem volna, és boldog voltam, hogy a néhány éve alkotott Klarinétversenyéhez beleegyezését adta. Mindkettőben egy lépéssel előbbre szeretnék jutni korábbi hasonló műfajú darabjaimnál. Szeretném, ha egy kicsit a nyolcvanas évek szimfonikus balettje lenne ez a két mű; ha a nyolcvanas éveket tükrözné. Nem balett-külsőségekben, a szándék megjelenési formáiban, hanem a gondolatok formaszépségében. S nem „szövegkönyvszerűen”, hanem követhető gondolatkörökkel napjaink, mai éveink világáról.
– S hasonló elképzelés vezeti a Mandarin újabb színpadra állításában is?
– Igen, voltaképp ugyanaz a szándék... A Mandarin 1965-ben, amikor nemcsak koreográfus voltam, de a címszerepét is táncoltam, a Pécsi Balett egy fontos korszakát fémjelezte. Az ember viszont nem ülhet 15-20 éves babérokon... Annál is inkább, mert ez is olyan mű, amelyben újra és újra meg kell fogalmazni a világ múlását, változásait s benne az emberi változásokat. Annak idején Lengyel Menyhért szövegkönyvéhez teljesen híven táncoltuk el azt, amit Bartók a nagyvárosok világáról mondani akart. Most szeretném, ha ebben is egy kicsit közelíteni tudnék mai életünkhöz, amelynek a problémavilága mind halmozottabban és fölgyorsulva; mind groteszkebben és keserűbben jelentkezik, ha benne élünk a dolgokban, ha megéljük ezt a világot... A Bartók-zene örökérvényűen közli mindezt velünk. Én ennek a mai világnak a látványát szeretném kibontani, érzékeltetni, a Bartók-zene örökérvényűségét bizonyítva. És nem felújításként, hanem teljesen új koreográfiával.
– A Pécsi Nyári Színház A fából faragott királyfijának nagysikerű címszerepe után most a Mandarint is Bognár Józsefre osztotta. Mi indította erre?
– Igen, ezúttal, alighanem a világon először a mandarin szerepét néptáncos fogja táncolni. Természetesen nem a magyar néptánc lépéseivel. A magyar néptánc szellemét akarom megteremteni ebben a darabban. Tehát: megtartva az eredeti néptánc szellemét, ötvözve a modern balettal, önálló értékű színpadi művet alkotni.
A lány szerepében Szűcs Ágnes debütál; Az öreget Eck Imre a fiatalt Libor Vaculik (Pozsony); A csavargókat Gombosi László, Hajzer Gábor, Lovas Pál, Váradi M. István táncolja. További szereplők: Éliás Zsuzsanna, Három Edina, Nűbl Tamara, Tóth Zsuzsanna, Lencsés Károly és Pápai György. A két szimfonikus balett szólistája: Uhrik Dóra és Hajzer Gábor. Bemutató és további előadások: július 10-11- és 12-én.

Az összeállítás kétségkívül legjelentősebb alkotása A csodálatos mandarin, amelyet 1987-ben mutattak be Gyulán, és amely apróbb módosításokkal tavaly is szerepek a Várszínház nyári programjában. Eck ebben az újabb Mandarin-verzióban (1965-ben készítette az első változatát) arra a nehéz és dicsérendő alkotói feladatra vállalkozott, hogy színt hű maradjon a forráshoz, de ugyanakkor napjainkról, napjainkhoz szóló tartalommal frissítse fel a művet. A kor bűne is, hogy a vállalkozás sikerült, hiszen ebben az „olvasatban” már hiába keressük a halálon és a bűnön is győzedelmeskedő szerelmi katarzist nyújtó megjelenítését és egyáltalán, hiába keressük az érzelmeket is. Ebben a mai „Mandarin”-ban egy kicsit minden szennyes, mint a színpadot elborító újságpapírhulladék (a díszletet, akárcsak a többi darabét Bakó József tervezte vendégként), minden kisszerű és esendő, mint a lány, aki a mű végére nem magasztosul fel. De nem lesz hős a mandarinból Sem, mert ebben a világban egyszerűen nincsenek hősök.
Eck művének cselekménye alapvető vonalaiban igazodik Lengyel Menyhért librettójához, de a karakterek megváltoztatásával egészen más hangsúlyokat kap. A csavargók majdhogynem elegáns, agresszív vagányok, a lány hétköznapi, farmeros fruska, a mandarin pedig csak különcségével (magyarós viselet, magyar népi mozgásanyog) „csodálatos”, különben tétova, félszeg figura. Szükségszerű, hogy áldozattá váljon, akit a lány sem méltat többre, mint hogy élettelen testére rádobja az egyesüléskor őket betakaró fehér leplet. Azután összekapkodja a holmiját és elfut a tett színhelyéről, mielőtt még felharsanna a fülsüketítő sziréna... A nézőt pedig letaglózza a mű és szorító kényszert érez, hogy meneküljön az ilyen érzelmi sivatagból.