A terror

Eck Imre Vivaldi és Kopt zenére komponált balettje az emberiséget fenyegető egyik legnagyobb veszélyről, a terrorizmusáról szól; a terror ellen.
Fájdalmasan énekel az egyik asszony, aki maga is értetlenül áll a gyilkosságok, merényletek, erőszakosságok kereszttüzében. Míg a másik asszony csak temet és temet...
Bűnösök és áldozatok, vétkezők s akik ellen vétenek: mindannyian hallják a lánc csörrenését, a fülszaggató sikoltást, látják a háló zuhanását, de ki ezen, ki azon az oldalon áll. Metamorfózis tanúi vagyunk: hogyan lesznek az áldozatból bűnösök, s hogyan válik a bűnös maga is áldozattá. A választás lehetősége adott, de az embernek meg kell harcolnia a maga választásáért. Akár az áldozat, akár a bűnös szerepét vállalja, egyetlen célja, kiútja lehet: a túlélés.

Humanista tiltakozás

Megrendítő látomással találkoztunk a Pécsi Balett február 13-i ősbemutatóján. Eck Imre majdnem hatvanperces szuggesztív táncfreskóba sűrítette az embernyomorító terror szörnyű mechanizmusának bemutatását.
A tánc kezdő pillanataiban végtelen hosszú, nehéz kötél hullik a kezünkre, csapódik a lábunknak, s ettől a pillanattól már mi is provokáltakká, az esemény részeseivé válunk, s máris választásra kényszerülünk. A nézők között akad olyan, aki ledobja magáról a kötelet van aki a kezébe veszi, mintegy vállalja a sorsközösséget az események szereplőivel is.
A koreográfus-rendező-szcenikus Eck Imre nem adja meg nézőinek azt a szabadságot. amelyet otthon „élvezhetnek” – miközben valóságos erőszakos cselekményt néznek a képernyőn. A megközelítően nyolcvanfős közönséget úgy helyezi el a pécsi színház stúdiótermében, hogy mindenki testközelbe kerül a táncosokkal. A ziháló és verejtékező emberek közvetlenül előttünk válnak áldozatból terroristává, vagy kegyetlen pribékből kiszolgáltatott áldozattá.
Kezdetben elrejtett arcú emberek vonszolják áldozataikat a tánctér szűk fénykörébe. s amikor látszólag kitágul a tér, akkor vesszük csak észre, hogy ketrecek, akasztókötelek között élheti szűkre szabott idejét mindenki; gyilkos és áldozat egyaránt. Mindenki megmérettetik valamilyen módon. Vivaldi Stabat Mater-ének és motettájának hangjaira éppúgy lehet szeretni, ölni, lázadni, ellenállni és siratni, mint a kopt egyházi zene psalmusaira. A Musica Sacra kíséretében alázza meg egyik ember a másikat, ül véres bacchanáliát egy-egy csoport az erkölcsi és valóságos hullák tetemei felett.
A librettista-koreográfus-rendező-szcenikus korunk egyik legtragikusabb problémájáról szól, de azáltal, hogy távoli korok egyházi muzsikájára építi művét, szereplőit pedig kor- és regionális jegyeket nélkülöző stilizált ruhákba öltözteti, elkerüli a konkrétság, didaktikus és formális megjelenítés buktatóit. Tánckölteményét stílusiskolákba nehezen illeszthető, alkotói szándékából fakadó mozdulatnyelven fogalmazza. Minden mozdulat, lépés és tánc, szóló- és csoportmozgatás az indulatokból, külső és belső reakciókból fakad. Az előadók, a tizenkét táncosnő és két férfi táncos mindegyike izzó hőfokon éli szerepét, e minden tragikuma és szörnyűsége mellett nagyon humanista látomásban.

Kővágó Zsuzsa // Új Tükör, 1987. március 8.