A kékszakállú herceg vára

Ily mohón valaha a francia nagyopera szült igényt a balettre. Eszem ágában sincs persze egy kalap alá venni a kettőt. Annál kevésbé, minthogy ott hozzárendelték az opera faktúrájához, vagyis a balett belészervült. Pécsett meg inkább fordítva. A kész, ismert operai anyagból (ha van benne balettzene, ha nincs) keresik elő a balett eszközeivel – többek között, bár egyre hangsúlyosabban – a kifejezés, a megjelenítés sajátos lehetőségeit. Talán mondanom sem kell – a mai operajátszás egyedi, izgalmas csapásait nyomozva, ámbátor olyasfajta kockázattal – hogy már-már szétfeszülnék a műfaj konvencionális határai: zenekar és színpad viszonyában más minőség kontúrjai sejtenek föl. Ilyen volt Konter László rendezésében a Faust – ilyen Sik Ferenc „olvasatában” A kékszakállú herceg vára is. Érdekes módon éppen a francia nagyoperai stilben fogant Gounod-mű fejtett ki erősebb ellenállást a „túlbalettesítés-sel” szemben, Mert a látottak alapján Bartók oratorikus foglalatú misztérium operája engedékenyebbnek tűnik a fantázia mozgásközpontú szárnypróbáinak. Alig hinném, hogy véletlenül.
A kékszakállú herceg vára ugyanis, a maga filozofikus mélységeivel, egyetemesen emberi mondandójával nagyobb szabadságot, kötetlenebb ingerenciát engedélyez a kivitelezésnek. Aszketikus eszköztelenségtől az asszociációk láthatóvá tételének bátorságáig. Hiszen a mondai ősalak, Gilles de Rais báró figurája is ellentmondásos, vakmerő harcos, a haza marsallja, művészetpártoló; ugyanakkor alkimista, perverz, gyermekgyilkos, akit fölakasztottak, elégettek. Már Balázs Béla misztériumjátéka túllépett ezen a modellen. Kékszakállújának ereibe a mindent akaró emberi teljesség vérköreit csorgatta, az iszonyat nehéz páncélingében a magányos, a meg nem értett, a megváltást szomjazó férfi szívhangjait dobogtatta. A herceg és Judit sorsát a beteljesületlen, ezért örökké tragikus szerelem jelképes szférájába költöztette, s a bartóki zene is a férfi és nő kapcsolatának analízise, mint Kroó György alapvető tanulmánya jelzi, a modern polgári szerelem válságának kifejezője.
Breitner Tamás zenei vezetése és Sík Ferenc rendezése érzékenyen rajzolja ki a mű belső építményét, Bartók zseniális logikával komponált piramisvonalát. A borongós, moll-jellegű zene, mely folytonos töltődéssel emelkedik a kínzókamra, a fegyvertár, a kincses terem és a virágoskert láttán, hogy aztán az ötödik ajtóból fenségesen pompázzék Kékszakállú birodalmára. A könnyek tavától ismét aláereszkedik, s a glóriás régi asszonyokkal elvonuló Judittal visszahull a sötétbe, beteljesül a végzet, nincs többé remény. Sík Ferenc két összetartó lépcsősorral eleve kősziklába zárta hőseit. Az ajtókból föltáruló látványt a fennsíkon mozgatott balettre bízza (finom jelkép, ahogyan Kékszakállú átadja a kulcsokat, Judit tenyerébe lehelve csókot udvariasan), s a herceg csak birodalmát megmutatni hág föl a magasra, midőn a C-dúr akkordok „zúgnak harsognak, a nézőt pedig elvakítják a felé fordított színpadi reflektor fénysugarai. (Erdős János puritán díszletei o nyitó- és záróképben, Győry Emil visszafogottan elregölt prológjánál, illetve a végzet beteljesüléséhez aláeresztett jégcsapimitációknál, a csöndben sercegő fáklyák sejtelmességében dermesztő hangulatot árasztanak.)
Imigyen, hogy az Eck Imre koreográfiájára lélegző balett lényegi tartozékává nőtt az előadásnak, a két énekes szereplőnek nemcsak a mozgástere szűkült le, színészi eszközei is módosultak. Mégsem ettől hagyott ambivalens benyomásokat a premier. Marcis Demeter egy tömbből formált, a parlando stílust is természetesen beszélő, sugárzóan nagyvonalú címszerepe mellett ugyanis Kővári Anikónak hasonló erényeket nélkülöző Juditja a balett árnyékában, még sápadtabbá válik, a deklamóciókban eltünedezik, vérszegény, inkább csak felvillanásokra képes. És túlságoson a zenekar sem lehet tekintettel rá. Breitner Tamás nagyon jói tudja, hogy Bartók dinamikában sem igen rendeli alá orchesterét a színpadnak: a kettő együtt hat. Éppúgy, mint fény és sötétség, mely a Kékszakállúban elválaszthatatlan, s amely fölismerés Schäller Judit jelmezeiben is Sík rendezői erényét dicséri.

Nikolényi István // Dunántúli Napló, 1981. március 15.