A fából faragott királyfi

Mű és művészek találkozása. Talán ezt mondhatjuk el a Fából faragott királyfi új bemutatójáról. Eck Imre célja: modern koreográfiával megközelíteni Bartók csodálatos zenéjét.
A tündér birodalmában két kastély áll. Az egyik a királyfié, a másik a királykisasszonyé. A királykisasszony rokkáján ül kastélya előtt. A királyfi meglátja és beleszeret, azonban amikor a lányhoz közeledni akar, a tündér parancsára megelevenedik az erdő és útját állja. A királyfi leküzdi az erdőt, ekkor a patak elevenedik meg, ezzel már nem tud megharcolni. Cselhez folyamodik. Lefűzi botját, ráakasztja palástját, ráhelyezi koronáját, majd levágott haját a korona alá igazítja. A királykisasszonynak megtetszik a báb és hiába fordul a királyfi szerelmes mozdulattal a lány felé, ő már csak a bábbal törődik, mely a tündér parancsára megelevenedik, és táncra perdül a királykisasszonnyal. A királyfi egyedül     marad, a tündér vigasztalja. Palástot, koronát, hajat varázsol elő, melyekkel felékesíti ismét a királyfit. A királykisasszony visszatér, de már hiába próbálja táncra csábítani a zilált bábot, nem sikerül. Megpillantja a fényben tündöklő királyfit, tetszik is neki, de az önérzetes királyfi elfordul. Már a királykisasszony szeretne a fiúhoz futni, de a megelevenedő erdő az ő útját állja. Bánatában eldobja palástját, koronáját, levágja haját. A királyfi megsajnálja, s a kopaszságát szégyenlő leányt boldogan öleli magához.

Időtartam: 38' 18"

A szegedi „Fából faragott“ védelmében

A Szegedi Szabadtéri Játékok alkalmából új koreográfiával bemutatott A fából faragott királyfit, a kritika egyhangú elutasítással fogadta. A támadás tüze Eck Imre rendezésére és koreográfiájára irányult, arra az elképzelésre, mely merészen elrugaszkodott nemcsak a már alakult színpadi hagyományoktól, hanem bizonyos tekintetben a Bartók–Balázs táncjáték cselekményvázlatától is. Eck Imre, a Pécsi Balett tehetséges vezetője érezte lépésének felelősségét és ezért már a műsorfüzetben előre is így „mentegetőzött”: „...Bartók forradalmi szelleme védje bátorságunkat.”
Kritikus kollégáink egyhangú elutasításával szemben nekünk tetszett a szegedi A fából faragott királyfi. Tetszett, noha hozzá kell tennünk, hogy mi sem érezzük befejezett megoldásnak. Az újszerű koreográfia, a táncosok magas színvonalú tudása és tehetsége érvényes ugyan, de a „nyelv” nem volt mindig elég érthető, főleg – nem mindenben a Bartók megkívánta hangon szólalt meg.
Emiatt azonban nem szokványos kritikát kívánunk írni, inkább vitacikket, „megvédeni” valahogy ezt a tehetséges fiatal társulatot – legalábbis azzal, hogy szándékaikat újra mérlegre tesszük. Kritikus kollégáink legfőbb kifogása a Természet szerepének csökkentése és a Tündér alakjának két polarizált figurára való bontására irányult. A két dolog persze összefügg: az új megoldásban ahogy a Természet szerepe csökken, úgy növekszik és változik a Tündéré. A kifogásokkal tehát egyetlen kontextusban kell vitáznunk.
A Tündér eddig is, minden színpadi megvalósításban problémát okozott rendezőnek, koreográfusnak egyaránt. Balázs eredeti elképzeléséhez képest ugyan Bartók mindenképpen egyszerűsített, amikor kihagyta a Tündér alakjának emberi, asszonyi motívumát. Helyette népmesei elemekkel gazdagította: a cselekmény emberfeletti mozgatójává tette, erkölcs..., aki szabadon használja fel különböző céljai érdekében a Természetet. A Tündér és a Természet azonosítása azonban – bár csábító, mert megmagyarázna sok ellentmondást – tévútra vezet A legfőbb ellentmondás ugyanis abban jelentkezik, hogy a Tündér kelti életre a fabábot és ez a tette jóval túlmegy a próbatevés népmeséi határain, mivel az így megelevenedett bábu embertelen, démoni erővé magasodik és csaknem tragédiába fordítja a történetet. Ebben a koncepcióban tehát a Tündér jónak és rossznak egyaránt képviselője, misztifikált hatalom, mely nemcsak próbára tesz, de tombol is.
Ezt a misztifikációt logikusan oldja fel a Tündér alakjának Ecktől származó kettébontása: így született meg az a Tündér, aki az embertől elidegenedett világot képviseli, a fétissé vált tárgyakat, akivel a Királyfinak – a természet helyett – élethalálharcot kell vívnia, és aki az életre kelt fabáb valóságos szülője. E „gonosz” tündér ellenpólusát képviseli a „költészet Tündére”, aki a királyfi számára – legnagyobb elkeseredésében – a vigaszt hozza, és aki az illúzió, a művészet, az emberiesség nevében segíti királyfi és királykisasszony találkozását. Itt a tündérek nem „próbára tesznek”, hanem valóságos emberi és társadalmi erők allegóriái, akik segítenek, vagy akik ellen harcolni kell. Leegyszerűsítenénk és elszegényítenénk tehát Bartók–Balázs táncjátékát, ha legfontosabb mondanivalójának az erkölcsi próbatevést tartanánk. Valójában itt is arról van szó – és ez Eck rendezéséből jobban kiderül, mint az előzőkből –, amiről Bartók többi színpadi műveiben: férfi és asszony, művész és külvilág, illúzió és valóság találkozásának lehetőségéről. Királyfi és királykisasszony találkozását itt úgy gátolja a fabáb, az eldologiasodott hatalom, mint a Kékszakállúban a misztifikált vér-motívum vagy a Csodálatos Mandarinban a mindent beszennyező nagyvárosi rablóvilág.
A fabáb nem azért kel tehát életre, hogy a királykisasszonyt „népmeséi szinten” próbára tegye, hanem az élet, a valóság szükségszerűségeképpen, az embert önmagától is elidegenítő erők hatására. És ezt nemcsak Balázs Béla filozófiája mondja (ő így fogalmazta: „Arra a gyakori mély művésztragédiára gondoltam, mikor az alkotás riválisa lesz az alkotónak és arra a fájdalmas dicsőségre, mikor az asszonynak jobban tetszik a vers a költőnél, a kép festőnél...”), hanem Bartók zenéje is: a fabáb képe nem más, mint a királyfit képviselő dallam eltorzított változata (Lendvai Ernő elemzésének nagyszerű észrevétele ez). Bartók életművét vörös fonálként kíséri végig ez a még Liszttől származó Fauszt –Mefisztó-i szembeállítás – ugyanannak a dolognak kétarcú bemutatása. Nyilatkozata is erről tanúskodik a táncjáték bemutatója alkalmából: „A tavalyi évadban Strasser István bemutatta Két portré című szimfonikus művemet, melyek közül a másodikat (A torz) először hallottam ezúttal zenekartól. Ekkor kaptam inspirációt A fából faragott királyfi folytatásához ...” Az említett két zenekari darabban Bartók egyazon anyagból farag ki „ideális” és „torz” arcot. Ezt teszi itt is a táncjátékban ahol a királyfi „ideális” emberi portréjából – önmaga ellentéteképpen – születik meg elembertelenedett „torz” mása. Logikus és kifejező tehát, hogy a királyfi nem természeti elemekkel, hanem – már a bábú életrekelése előtt is – ugyanezzel a démoni erővel vívja meg harcát A bábú pedig nem önmagától jár le, veszti el életerejét hanem a királyfi álombéli apoteózisának közvetett hatására. Az álom ugyanis nem más, mint a művészet vigasztalása, találkozás a költészet, az emberiesség tündérével. Ez adja vissza életerejét és ez tisztítja meg a királykisasszonyt is, hogy méltó legyen párjához. A darab tanulsága tehát nem pusztán népmesei illúzió (ti. hogy a királyfi és a királykisasszony hosszú viszontagságokon át de kiállja a próbát), hanem kiérlelt művészi-emberi hitvallás, ami Eck álomjelenetéből szépen kifejezésre is jutott: a költészet a művészet, az emberiesség, a fétisek (koronák, palástok) nélküli „meztelen” világ le tudja győzni az elembertelenedett dolgokat.
És hogy állunk a természet szerepével? Kritikus-kollégáinkkal szemben mi nagyon is pozitívan értékeljük Eck Imrének ezt a lépését, hogy a zene természet-képeit nem „tette át” a színpadra. A Természet Bartók egész életművében kétségkívül nagy szerepet játszik. Így van ez itt is, a táncjátékban. De nagyon tévútra vezetne, ha a természet szerepét a rendezés túlzottan hangsúlyozná, mert az inkább a probléma mitizálásához vezetne. A Fából faragott királyfiban is a valóságos harc emberek és emberi viszonylatok között folyik, nem pedig ember és természet között. A természet csak keretet, környezetet ad hozzá, miként az Bartók partitúrájából is kiderül: a legfélre érthetetlenebb      természeti hangzások csak az elején és a végén szólalnak meg, mintegy a mese kereteképpen. Ugyanakkor például az erdő tánca egyáltalán nem tartalmaz természeti illusztrációt, inkább a Mandarint előrevetítő félelmetes, démoni zene ez, amellyel Bartók tulajdonképpen nem az erdőt, hanem a királyfival szembeszegülő hatalmat akarta kifejezni. Eck koreográfiája és Fülöp Zoltán színpadképe tehát nem „hagyta ki” a Természetet, csak éppen nem fokozta színpadi eszközökkel a zenében már meglevő elemeket. Amire tulajdonképpen semmi szükség nincs: zene és tánc, zene és színpad nem úgy hatnak együtt, ha ugyanazt mondják. Bartók zenéje önmagáért beszél és a színpadnak csak azt kell vállalnia, ami az sajátos feladata: konkrétabb, fogalmi nyelvvel kifejezni a táncjátékban rejlő mélyebb mondanivalót. Annak kulcsát pedig nem a természet-hangvétel adja meg, hanem a darab zenei alapkonfliktusa: a királyfi népdalon edzett melodikája és a belőle kifejlesztett torz ellenkép, valamint a darab megoldása: a népdal-hang és vele az ember győzelme. Ügy érezzük, Eck Imre ezt akarta elmondani nekünk.

Kárpáti János // Élet és Irodalom, 1964. augusztus 15.