USA

Boston
január 10. – nézőszám: 1100 fő – műsor: A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin
január 11. – nézőszám: 1100 fő – műsor: A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin
január 12. – nézőszám: 1100 fő – műsor: A fából faragott királyfi, A csodálatos mandarin

Bartók három műve bostoni színpadon – A Pécsi Balett nagy sikerű bemutatkozása az USA-ban

Kis Csaba, az MTI tudósítója jelenti: A bostoni Shubert Színházban pénteken este nagy sikerrel mutatták be Bartók Béla három színpadi művét, a Kékszakállú herceg vára című operát, valamint a Fából faragott királyfi és a Csodálatos mandarin című táncjátékokat Ez volt az első alkalom arra, hogy Bartók e három műve egy előadáson kerüljön az amerikai közönség elé, bár a kékszakállú herceg várát korábban már előadták Bostonban. Judit szerepét, mint a korábbi előadásokon, ismét Szőnyi Olga, a Magyar Állami Operaház magánénekese alakította, a kékszakállú szerepét Guus Hoekman, az Egyesült Államokban élő holland énekes adta elő.
A két táncjátékot Eck Imre, a Pécsi Balett vezetője tanította be és a Csodálatos mandarin címszerepében is a közönség elé lépett. Partnere Bretus Mária, a pécsi együttes művésze volt, s a többi fontosabb szerepet is pécsi táncosok alakították, a bostoni társulat meghívására. A három művet az Egyesült Államokban élő magyar karmester Kulka János vezényelte. A bemutató nagy sikert aratott

Dunántúli Napló // 1969. január 12.

Megint felmutattunk egy értéket – Amerikai beszámoló
Van-e Bartók-kultusz Amerikában ?– Milyen az ENSZ székháza belülről? – Két hasáb a New York Times-ben – Étel mellé bárhölgy törökülésben

New York, Broadway, ENSZ-palota, Boston, – a Pécsi Balett Amerikában járt tagjai küldtek csillogó, színes üdvözlőlapokat ezekről a helyekről. De ami színesebb, gazdagabb: az emlékek lapjaira nyomódott sok kép, élmény. Ezekről beszél Hetényi János, az együttes egyik „amerikás” tagja:
A Kennedy repülőtér tulajdonképpen egy óriási kör. A szélén építették, sorban, körben egymás mellett vagy tíz-tizenkét légi társaság repülőtereit. Koppenhágából jövet, teli izgalommal – indulás előtt a gép elromlott, másik repülő vitt át bennünket az óceánon – szóval 6 órás késéssel megérkeztünk a Kennedy repülőtérre, villámgyors átszállás a bostoni járatra, ránkvágják az ajtót, már indulunk is, aztán végre Boston és Zsuzsa és Imre. Ők, a Végvári-Eck kettős addigra már betanította az ottani balettegyüttest, csak mi, szólisták hiányoztunk.
A panzióban két ember heti 30 dollárt fizetett, azonkívül a takarítás, meg az ágyneműhasználat díját. Az utat persze a Bostoni Opera Company fizette és mindent, ami az előadással járt. A gázsink fejenként 485 dollár 50 cent volt, ebből 33 dollárt vontak le szakszervezeti hozzájárulásra. Háromszor léptünk fel. A színház? Csak egy puszta épület, amit a Bostoni Opera Company bérelt. Az USÁ-ban ugyanis mindenki visszatarthatja az adójának húsz százalékát kulturális rendezvény céljára. Ez is ilyen „húsz százalékos” társulat, főleg külföldi együttesek vendégszereplését szervezi. Ami haszon marad rajta, az a társaságé.
Tulajdonképpen ez volt a három Bartók-mű együttes előadásának amerikai ősbemutatója. A Fából faragott királyfit pedig az Újvilágban még sosem adták elő. Az ezeregyszáz személyes nézőtér mindhárom alkalommal zsúfolt volt, a darabok végén 5–10 perces vastapsokat kaptunk. Minden bostoni lap írt rólunk, a lepedőnyi méretű New York Times pedig két hasábos beszámolót közölt, ami önmagában is nagy elismerést jelent. Ugyanakkor a Fából faragott királyfi zenéjét nem igen dicsérték. Úgy látszik. mégsem olyan nagy a Bartók-kultusz Amerikában, mint idehaza hisszük. A Csodálatos mandarin és a Kékszakállú herceg vára viszont nagy sikert aratott, nemcsak a zenéje és a mi táncunk, hanem Szőnyi Olga operaénekesnő is.
A premier után egy bárban rendeztek számunkra fogadást. Minden néző, aki jegyet váltott az előadásunkra, további 20 dollárért résztvehetett a fogadáson is és másnap a neve benne volt az újságokban. Sorra bemutattak bennünket majd négy hatalmas köralakú asztalhoz ültünk, ahol finom falatokat találtunk, sőt az asztalok közepén egy-egy bárhölgyet törökülésben. A második előadásra eljött dr. Csatorday Károly, a magyar állandó ENSZ-küldöttség vezetője, és Nagy János, washingtoni magyar nagykövet is. Ők a Hilton Szállóban adtak számunkra fogadást Majd másnap autóikkal elvittek bennünket New Yorkba.
New York? – Hatalmas, lüktető, de nappal szürke város. Este aztán kivirul és káprázatos. Sok mindent láttunk. Csak egy élmény: Csatorday elvtársék bevittek az ENSZ-palotába, oda, ahová turisták nem mehetnek. Mindent végigjártunk, nagyon tetszett a tárgyalások méretednek megfelelően változtatható nagyságú, elhúzható falú sok tárgyalóterem és egy hatalmas Chagall üvegfal. De legnagyobb élményt az jelentette számunkra, hogy ezen a három New York-i napon láthattuk az amerikai balett- és színházi élet keresztmetszetét. A Harkness iskola illetőleg együttes stílusa hasonlít a miénkhez. Martha Graham Iskolája pedig szép, látványos, de kissé művészi torna szerű. Az orosz származású, világhírű Balansin vezette New York City Balett viszont többségünknek nem tetszett, unalmasnak, színvonaltalannak éreztük. Viszont láttuk a Helló Dolly egy részét néger együttes előadásában. Mozgalmas, díszletei, táncai, ötletei izgalmasak, a néger temperamentum sodró erejű volt.
Végül is azonban a legfontosabb kérdés: mit jelentett a magyar kultúrának és ezen belül Pécsnek, s a Pécsi Balettnek ez a vendégszereplés? – Csatorday elvtársék szerint nagyon sokat, ők rendkívül örülték nekünk, mert mint mondták: a kis ország most megint felmutathat valami értéket. Hiszen az utóbbi években is ritka volt a magyar művész odakint, talán Ferencsik János, Fischer Anni és még néhányan. Pécs pedig először szerepelt az USA színházi életében. Aztán, úgy tudjuk: a Bostoni Opera Companynak is jól jövedelmezett a meghívásunk. Nekünk a magyar ENSZ misszió jóvoltából tett három napos New Yoik-i tanulmányút nyújtott sokat. De azt hiszem, ez a turné a hazai kultúrkörökben is növelte Pécs és az együttes nevét
Még csak annyit: Stockholmban fél napot vártunk repülőcsatlakozásra. Hideg, északi város és északi nép, de mégis itthon éreztük már magunkat

Földessy Dénes // Dunántúli Napló, 1969. február 2.