NSZK

Passau
műsor: A veronai szerelmesek mártíriuma

Az 1971-es passaui turné volt az egyetlen a Pécsi Balett történetében, amikor táncosok úgy döntöttek, hogy nem utaznak haza, külföldön próbálnak szerencsét – disszidáltak. A hivatalos beszámolókban – mint az alábbi – Bognár Miklós, Csifó Ferenc, Horváth Krisztina és Molnár Mihály távozásáról nem esett, nem eshetett szó.

Passaui riport

Egy kurta hét, valahol egy messze országban, aztán fél nap elmélkedés a hosszú út utón – és kicsit másnak látjuk azt az országot, meg kicsit másnak magunkat. Az élmények hamar ülepednek, van amiről beszélünk, van, ami csak megmarad bennünk, tompán. Az élet meg fut tovább, így hát jó leírni valamit, a leírható emlékekből.
Passau. Bajorország, de ez Napóleon vétke. Ha nincs a nagy francia, akkor Passau ma is osztrák város, nem csatolják el Ausztriától. A házak, az emberek, a derű, a csend – mind osztrák. Es a második pohár sör után a passauiak ezt el is mondják. No nem keményen, irredenta módon, inkább kicsit rátartian. Merthogy az ő érsekségük öregebb, mint a bécsi, vagy a zágrábi és Passaut hercegérsek kormányozta, ami az időszerű magyar fogalmak szerint annyit jelent, mintha egy püspök másodállásban tanácselnök lenne. De hát jött Napóleon, meghúzták az új léniát, és Passaut lekanyarították a Habsburgoktól. De a házak osztrák időben épültek és Passau nagyon szép város.
Hogy miért szép? – Ki-ki a maga lelke szerint magyarázza.
Az Inn és a Duna között, mesehangulatú utcákkal épült fel, keskenyekkel, hogy úgy éreztük: át lehet nyúlni az innenső faltól a szemközti falig. Ezek az utcák modernek és európaiak, mert benzinszagúak és mert ragyogó tiszták. Aztán Passau-nak nincsen külvárosa. A legszélső kis gasse is belvárosi színvonalú, fényes üzletekkel van teli, sokféle, elegáns, de drága áruval. Ennyit a városról.
A fesztivál, amelyen a Pécsi Balett vendégszerepeit, viszont első pillanatra megdöbbentett, mert valamitől vérbeli német hangulatot árasztott:
– Csak tartsanak a Niebelungen Halle felé, ott lépnek majd feli – így irányított egy tiroli nadrágos öregúr.
Niebelungen Halle? Az ősi német mitológia szelleme? – Fel is tettem a kérdést Friedrich Pasche-nek, az Europäische Wochen – így hívják a fesztivált – igazgatójának.
– Ez kérem csak az épület neve – felelte –, de nem szeretném, ha félreértené, mert a Niebelung legendát kisajátította Hitler. Alaptalanul, mégis sokszor helytelen képzettársítást eredményez. Az európai heteket tizenkilenc éve szervezték meg először. De a régi hercegérseki színház, amely olyan, mint egy csodálatos ékszerdoboz, mindössze 350 embert tud befogadni, ezért minden hangverseny-csarnokot igénybe veszünk. Passau kisebb város, tíz hónapig alszik, aztán két hónapon át ez a rendezvénysorozat élteti. A közönség 95 százaléka a város lakója, a többi is javarészt Ausztriából jön át. Három folyó ér itt egybe, a város alkalmas arra, hogy Münchennel és Salzburggal egy háromszöget alkotva, három egymással versengő fesztiválváros tagja legyen. Ezt tizenkilenc éve formáljuk, az utóbbi öt évben az én irányításom alatt.
– A műfaj?
– Vegyes. Egyedül a folklórt hagytuk el, a közönség szakított vele.
– És a Pécsi Balett?
– Sok külföldi balett játszott már itt, a közönség érdeklődik iránta és amikor Nyugat-Berlinben egy ismert impresszárió felhívta a figyelmemet a pécsiekre, mondván, hogy világszerte ismert és magas művészi kvalitású együttes – hát meghívtam őket.
– A fesztivál jövője?
– A modern autobahn 1975-ben készen lesz, ez összeköt majd bennünket Nürnberggel, s remélhetőleg fellendíti Passaut. A két nagy német zeneszerzővel, Orffal és Werner Egk-el tárgyalunk, hogy közös operában, vagy balettben írják meg Passau történetét.
Ádász Ferenc, a Pécsi Nemzeti Színház színpadmestere végignéz a Niebelungen Hallen:
– Remek színpad. Legfeljebb kicsit mélyebb lehetne.
Harminchárom éve van a pécsi színháznál, megszámolhatatlan hazai és külföldi vendégszereplésen dolgozott a prózai részleggel, operával, balettel, operettel. Életében először látott színpad méreteihez alkalmazkodni és azonnal – például Ceylonban – nem könnyű.
– Melyik volt a legnehezebb?
– A kassai vendégszereplés a balettel. Az átalakított zsinagógában léptünk fel. A díszletek fele az utcán volt.
– És a legkönnyebb?
– Mindig az, amit éppen befejeztünk.
– Baleset?
– Külföldön nagyon vigyázunk. Ottani balesetre nem jár táppénz.
Este háromnegyed nyolc. Jön a közönség és mi nézzük a passaui nőket. Hosszú szoknyában, itt-ott még miniben, avagy midiben, de a hosszú szoknya az általános és nagyon szépen szabott szoknyák, jól állnak, derékban karcsúak, sikkesek, a dekoltázs néha túl merész, több mint sejthető keblekkel.
Közel ezer ember ült be a hatalmas nézőtérre és mi szorongva vártuk, hogy felgördüljön a függöny. Szorongva, mert az Europäische Wochen idei műsorának koncepciója kissé meglepő volt: június 19-től 25-ig jubileumi klasszikus Mozart-hangversenyek, aztán egy merész kanyarral Ionesco: Székek című darabja, közben klasszikus gitárest, majd a Pécsi Balett, utánunk következő este a bécsi Burgtheater Dürrenmatt Strindberg-átdolgozásával, aztán visszakanyar újabb klasszikus hangversenyekkel.
Amikor szétnyílt a függöny és megszólalt Győri Emil, végképp belémvillámlott a kétség: sikerünk lesz-e, hiszen viszonylag sok a próza a Veronai szerelmesek mártíriumában – magyarul. Igaz, Rómeó és Júlia sztoriját mindenki ismeri, de akkor is... Az első felvonás után rövid taps. A szünetben az előcsarnokban tárgyalják a darabot, egyeztetik a háttérszínpad szereplőit, a színek jelentését kérdezgetik egymástól, közben kiderül, hogy sokan jöttek Münchenből, egy holland néző elragadtatással dicséri a darabot, de a közönség java vár. Második felvonás: nagyobb taps. Aztán a beteljesedett tragédia után este tizenegykor legördül a függöny és bekapcsolom a magnetofont. Nem hiába: egyetlen csattanással kitér a tapsvihar, sorra hívják vissza a függöny elé a Balett Sopianae-t, nézem az órát, három perc és huszonkilenc másodpercig egyfolytában tapsolt a passaui közönség. Ez még mediterrán vérmérséklet mellett is figyelemre méltó, hát még Németországban. Özönlik kifelé a nép, mindenki a táncról beszél, a legősibb művészet pótolta az ismeretlen szöveget, s a klasszlkus zenéhez szokott passaui-ak számára túl modern zenét. Ha a nyomda vissza tudná adni a magnóról a tapsvihar hangulatát, bizony jó volna. De így nem tehet mást az újságíró, mint hogy leírja, amit leírhat. Siker volt a Niebelungen Halle-ben és nem feledjük a passaui utat.

Földessy Dénes // Dunántúli Napló, 1971. július 4.