Zorba

Zorba a huszadik század mitikus alakjává vált. Neve fogalom lett. Kazantzakisz kitűnő regénye, amelyik a balett történetének is az alapja, az élet és a halál nagy kérdéseit járja körül. Hőse Zorba az őserő legyőzhetetlen megtestesítője, az élni akarás és az élni tudás szimbóluma. A történet színhelyét adó krétai falucska ősi elzártságával vad és kegyetlen szokásaival sajátos atmoszférát kölcsönöz a cselekménynek. A regényből világsikerű film készült, melyben Anthony Quinn játszotta a főszerepet. A közönség mind a mai napig az ő nagyszerű alakítása okán vele azonosítja Zorbát. A film legemlékezetesebb pillanata Zorba tánca volt. Így szinte magától adódott, hogy Theodorakis, aki a film zeneszerzője volt, 1988-ban egész estés balettet komponált Zorba történetére.
A Pécsi Balett társulata ismét a közönség kedvében szeretne járni, mikor bemutatja Theodorakisz remekművét – Böhm György

Zorba Kazantzakisz Zorba, a görög regénye nyomán a librettót írta: Böhm György

A pécsi Zorba

Ott kezdődik, hogy jó a plakát, s egyben a műsorfüzet címlapja. Végtelen kék görög tengerpart, sejtelmesen elsötétítve: a harmonikus szépség mellett e nyugalom nem mentes a halál előérzetétől. (Terv: Molnár Tamás)
Nikosz Kazantzakisz felejthetetlen regénye, a „Zorbász, a görög” élet és halál könyve. Egy messziről jött ember, aki belecsöppen egy görög faluközösség fülledten zárt társadalmába, szembesül a szerelemmel, a barátsággal, halállal, pusztítással, s végül ismét az élettel. De talán ne menjünk bele a történet elmesélésébe, hiszen aki nem olvasta a regényt, az biztosan látta Kakoiannisz „Zorba, a görög” című, immár klasszikusnak számító filmjét, Anthony Quinn-nel a címszerepben, Mikisz Theodorakisz híres zenéjével. A film – és főbb melódiáinak – sikere arra késztette a zeneszerzőt 1988-ban, hogy balettzenét, tehát egy egész estét betöltő partitúrát készítsen a Zorba-témára.
Teljesen véletlenül e partitúra, s a történet két magyarországi alkotót is megihletett az idén: egymástól függetlenül, pár hét differenciával mutatta be Budapesten a Nemzeti Balett Keveházi Gábor Zorbáját, míg a Pécsi Balett Herczog Istvánét. Az egybeesés tényleg véletlen, a történet nem aktuálisabb, mint egyébkor, hacsak nem annyiban, amennyire talán még több mostanában a csalódott, kudarcokat megélő ember, aki számára az újrakezdés képessége, melyet Zorba szimbolizál, irányadó lehet.
Annyiban maradtunk tehát, hogy nem lesz történetmesélés, hiszen azt mindenki ismeri. Nos, egy kicsit erre apellálhatott Böhm György is librettistaként, mert a kétfelvonásos balett ugyan arányos, pergő és színes, azért nem vagyok benne biztos, hogy mindent megértettem volna akkor is, ha a regényt nem ismerem. Tegyük fel, hogy igen (nem találkoztam olyannal, aki legalább a filmet ne látta volna, tehát nem ellenőrizhettem a feltételezést), s akkor végül is mindenki részesült abban az élményben, amiben én. Nevesen: egy tiszta képi világú, ízlésesen emocionális táncalkotásban.
A felütést Ales Votava díszlete (két félkör alakú, nyílásokkal szabdalt fal) adja meg, mely – miként már a Nosferatu díszlete is – mindent tud: atmoszférát teremteni a lehető legegyszerűbb vonalakkal, színekkel, s nem utolsósorban: a mobilitással. Akár falusi utca, akár szoba: a kint és a bent valahol mindig bezártságot érzékeltet akár reményteli rést engedve, akár szétnyitva, akár szigorúan összezárva.
Ez a tér azután benépesül a falu férfi-, majd nőalakjaival, köztük a kedves falubolondjával, majd az álmodozó íróval és Zorbával. Hamar megjelenik és ezután mintegy antik görög kórusként vissza-visszatér három nőalak talpig feketében, izgalmasan saját, külön bejáratú mozgásvilággal. (Valahol Kovács Margit kerámia párkáit idézik, amint a sors kérlelhetetlenségét hangsúlyozzák minden felbukkanásukkal.) Látjuk a szép, fiatal özvegyet, s azt, miként izzik fel körülötte a légkör, hogyan kezelik a falu férfi lakói: kinek mit jelent ez az asszony. Az igazi megjelenés azonban Madame Hortense-é, a kiöregedett kokotté, aki habzsolja az élet utolsó pillanatait, kétségbeesve kapaszkodik az utolsó „nagy” lehetőségekbe. (Az író és Zorba vendégsége Hortense-Bubulinánál úgy zajlik, hogy a két férfit észre sem vesszük. Egyszerűen semmivé válnak Bubulina mellett. Uhrik Dóra alakításáról azonban később.)
Nagy jelenet a templomi meneté (mely képért a klerikusok nem fogják Herczog Istvánt kedvelni), a falu népének ostoba dogmatizmusát remekül ironizáló handabanda.
Szép ötlet az író és az özvegy egymástól független szólója, melyekben hátul vízióként tűnik fel mindig a másik. A műnek azt a vonulatát, mely Zorba különböző „ipari vállalkozásait” firtatja, igen nehéz színpadra adaptálni (ez a budapesti változatban is gondot okozott, ahol pedig sokkal egyszerűbb, realistább dramaturgia érvényesült), így egyetlen munkatáncon kívül más erre nem utal – a balesetről ugyan kapunk némi jelzést a II. felvonásban, de ennek nyilvánvalóságához viszont tényleg ismerni kell a sztorit.
A szerelmi kettős az író és az özvegy között tapintatosan kezeli a zene túlzott szentimentalizmusát: mint ahogy a darabon végig, több helyen jellemző az a nagyvonalúság, sőt sokszor egyenesen a groteszk hangsúlyozása, mellyel Herczog kijátssza a pátoszra csábító partitúrát.
Az, hogy az özvegybe reménytelenül szerelmes fiú öngyilkos lesz, itt nem derül ki, de hát tudjuk. Madame Hortense ezt követő „esküvője” a II. felvonás végén mindenért kárpótol. Ellentmondásos módon ez a perszóna izzóbb és érzékibb az ifjú özvegynél, akiért férfiak halnak meg, vagy roppannak össze, s akinek ezért magának is pusztulnia kell. Az idősödő kokott hosszú agóniáját nem unjuk – szinte érezteti azt a latin forróságot melyben napokon át nem történik semmi, csak a kabócák ciripelnek –, s miután meghalt, valahogy érthető, hogy Zorba is összetört. Igen, ez a Zorba nem életigenlésből, nem felejteni és újrakezdeni akarásból kezd táncba ott a tengerparton, mikor mindennek vége, hanem – kétségbeesésből.
A szerepek tehát sajátosan alakultak itt a Mecsek lábánál: kicserélődtek a hangsúlyok szerepeken belül és szerepek között.
Lencsés Károly Zorbája visszafogott, szemlélődő: egyáltalán nem az az érzésünk, hogy mozgatórugója bizonyos eseményeknek: nála sokkal hangsúlyosabb az a Kazantzakisz Zorbászában nyomokban szintén fellelhető vonás, miszerint vele csak úgy megesnek a dolgok: belesodródik a történésekbe. A híres záró táncba, a szirtakiba azért vág bele, hogy abban kifejezze bánatát, s nem azért, hogy feledjen és feledtessen. Madame Hortense-nél szintén látunk hangsúlyeltolódást: Uhrik Dóra parádés alakítása (mely szinte főszereppé emelte ezt az alakot) kevésbé szól az elhízott, szétesett és elhanyagolt asszonyságról, sokkal inkább arról a végtelen szeretetéhségről és életakarásról, melyet Uhrik hol elsöprő lendülettel, hol egészen aprólékos, leheletfinom eszközökkel ábrázol.
A nagy némafilm-színésznőkre emlékeztet: szavak nélkül is kifejez minden rebbenése.
Kéri Nagy Béla írója kellőképpen kibillen a váratlanul felbukkant szerelem, s az azt követő tragikus végkifejlet okán. Tánctechnikája kifogástalan, mozdulatai lágyságukban is férfiasak. Megint csak máshol a hangsúly Czebe Tünde özvegyénél, itt viszont ez az eltolódás hiányérzetet is hagy maga után. Czebe Marinája inkább kedves, gondtalan: alaptermészete alapján kiegyensúlyozott és vidám, helyzete okán kicsit szomorkás lény. Hiányzik belőle az a sok-sok visszafojtás, fuldoklás, izzás, amitől egyáltalán mindaz megtörténik vele, ami megtörténik, s ami mélyen, a legmélyebb bensőben játszódik, és külsőséges gesztusokkal nem ábrázolható.
Óriási hangsúlyt kap Savu Lucián megkapóan őszinte és erőteljes alakítása révén a falu bolondja szerepe. Shakespeare bölcs bolondjait idézi azzal, hogy az egyetlen a bagázsban, akinek helyén a szíve, de dramaturgiailag is fontos pontokon nyilvánulhat meg: az ő jelenléte mindig a szív és az értelem igazságát siratja. Jelentékeny még Rudenko Jevgenyij Pavlisz-alakítása, a remekül táncoló karból pedig kiemelnénk Mirea Dorint és Németi Sándort. A karnak egyébként ezúttal igen jó táncok jutottak: Herczog jó érzékkel elkerülte az autentikus görög táncot, a zene ihletése alapján egy ízléses, dinamikus táncnyelvet talált ki, az eddigiektől jól megkülönböztethetőt. Remek a már említett három párka koreográfiái nyelve, melyet Daczó Eszter, Nagy Yvette és Nűbl Tamara adnak elő érzékenyen.
Lehet, hogy elfogult vagyok, mert az amerikai modern tánc stílusa, mely a XX. század 30-as éveibe eredve a 70-es évekig öltött általánosan elterjedt formát, igencsak a szívemen fekszik, s ez a mű most erőteljesen támaszkodik erre a mozgásvilágra, melye emocionális mélységek hol visszafogott, hol lendületes ábrázolása jellemez.
Ebben a műben így szerencsésen visszaszorulnak a pantomimes-gesztikulálós megoldások: a történet többnyire a testbeszéd útján halad előre a végkifejletig. Nem tagadom, egy kis „húzást”, a forgató-könyv egyszerűsítését elbírta volna a darab. Ha már a cikk elején futólag említést tettünk a budapesti Zorbától, sőt egy összehasonlító félmondat is papírra került, idekívánkozik a mondat másik fele: ha össze kívánnánk vetni a két előadást, igen elnagyoltan persze megállapítható, hogy a pestinek egyszerű, követhető a dramaturgiája, a pécsinek viszont erősebb a koreográfiái nyelve.
Végül nem maradhatnak említés nélkül Hammer Edith ízléses jelmezei csupán azért, mert már olyannyira megszokottá vált, hogy mindig jókat tervez!...

Lőrinc Katalin // Echo, 2000/1