Panasz és diadal – A Pécsi Balett kamaraestje

Kellemes és tartalmas élményt nyújtó kamaraesttel örvendeztette meg közönségét a május 1-jei premierjén a Pécsi Balett. Az évad utolsó bemutatója három koreográfus három egyfelvonásos táncdarabját fogta össze, arányos műsorösszeállítással hangulati szempontból is egységet alkotva. (Annyira azonban mégsem forrtak össze a művek, hogy helytálló lett volna a műsorfüzet „balett 3 felvonásban” megjelölése.) A darabok tartalmi és formai igényessége és a friss erőkkel gazdagodott együttes jó színvonalú bemutatkozása egyaránt jelezte – ahogyan azt már a nagyszínházi Rómeó és Júlia után is megállapíthattuk –, hogy a Pécsi Balett nem akar belesüppedni a napjainkban sajnos, gyakorta jelentkező művészi apátiába, hanem mozdul, keresi a megújulás, a továbblépés lehetőségét.
Az estet Hajzer Gábornak Szebeni János és Sándor Péter zenéjére készített In memoriam... című,  elégikus hangvételű műve nyitotta. A néhány évvel ezelőtt fiatalon és tragikusan elhunyt kolléga emléke előtt is tisztelgő táncdarab nem kevésbé súlyos kérdést, mint a halál igazságosságának, tévedhetetlenségének problémáját állítja középpontba. Mintha azonban az alkotó azon nyomban megértette volna a felvetés abszurditását, művét a víziók, a képzelet világába lendítette tovább.
A félhomályos, csupán élő és vetített gyertyák fényével megvilágított színpadon fiatal férfi (Anthony Sergeant) fekszik a ravatalon. Üde szépségű ifjú páija (Karen Sipson) kétségbeesetten gyászolja. A lány szenvedélye, életteli fiatalsága kiáltó ellentéte mindannak, ami a sötétség, az enyészet, a szomorúság birodalmához kapcsolódik. Fájdalma még a Halált (Lovas Pál) is megindítja, aki, mintha csak megbánta volna tettét, a képzelet szárnyán feltámasztja, visszaadja kedvesének az ifjút. De a látomás, a gyász gyötrelmei közepette átélt vízió szertefoszlik, és a valóság fényében a megváltoztathatatlanba való beletörődés méltósága egyben a Halál vesztes diadalaként jelenik meg...
Hajzer drámai és elégikus színeket felvillantó, emelkedett hangvételű műve elsősorban a gyászoló lány alakjára koncentrál. Az előnyös megjelenésű, biztos technikai tudású, plasztikus mozgású K. Sipson hitelesen formálta meg az elsősorban saját fájdalmával megküzdő figurát. Ugyancsak jó benyomást kelten a másik fiatal angol táncos. A. Sergeant, az ifjú „szellemalakjának” szerepében. A Halál alakja azonban kicsit sematikusra sikerült, túlságosan konkrét megjelenítést kapott. (Küllemében is leginkább valamiféle mesei vagy szelídebb horrorfilm-figurára emlékeztetett.) így azután Lovas Pál nem tudott igazán magára találni a szerepben, sem kellő súlyt adni az alkotói szándéknak.
Nagy fába vágta a fejszéjét a második darab alkotója. Körmendy László, aki neoklasszikus formavilágé táncművet készített Liszt Ferenc Tasso című szimfonikus költeményére. A balanchine-i ihletről árulkodó, romantikus hangulatú balettnek nemigen voltak hagyományai és előzményei a társulat repertoárjában. Másrészt, cselekmény híján, ilyenkor csupán a tánc saját szépsége, a zene és a mozgás összeolvadó harmóniája ragadhatja magával a nézőt. Körmendy zenei érzékenységét és a csoportok színpadi mozgatása iránti érzékét már korábbi művében is bizonyította. Ezúttal is a zenemű dramaturgiáját híven követő, tetszetős szólókat, kettősöket, hármasokat és csoporttáncokat szerkesztett arányos, hangulatos képek sorozatává. És, ha az együttesnek még nem is mindegyik tagja jutott el a kék-tiszta neoklasszika kristályos magaslataira, az utóbbi időben sokat javult egységes technikai színvonal, és néhány szólista (Nűbl Tamara, Elizabeth Mary Adams) valamint különösen a főszereplő, a szép vonalú, elegáns Alexandar Neskov kiemelkedő teljesítménye jó összbenyomást keltett.
Az est harmadik darabja, a már-már tiszteletbeli pécsinek számító Szakály György Egy faun halála című táncalkotása (zene: C. Debussy) bár az alkotó, a műsorfüzet tanulsága szerint általánossá tágítja mondanivalóját – voltaképpen a tragikus sorsú, nagy orosz táncos zseni, V. Nizsinszkij üstökösszerű, dicsfénytől övezett pályája végén a skizofrénia sötét örvényébe zuhant. Az alkotó elme megbénulása. a művészsors kegyetlen realitása, a híres táncos hirtelen ellobbant pályafutása számos művészt foglalkoztatott és ihletett meg azóta is. Szakály a Faun-motívumhoz, Nizsinszkij talán leghíresebb koreográfiájához és szerepéhez, Egy faun délutánja szinte szimbolikussá vált alakjához kapcsolja művét, amelyben a már megbomlott világképű, a képzelet birodalmában élő művész jelenik meg.
Tétova tekintetű, bizonytalan mozgású, újra és újra katatón merevségbe süllyedő férfi ül kietlen, hideg világításé szobában. Társa, felesége hasztalanul próbálja figyelmét a valóságra irányítani. A férfi elutasítóan reagál. Azután hirtelen megvilágosodik az értelme, emlékezete felvillanásaiban a múltból jött „látogatók”, életének valódi szereplői és fiktív szerepalakok jelennek meg és mozdítják ki őt bénultságából. Testébe visszatér az erő és egy-egy póz, egy-egy mozdulat erejéig felidéződnek a hajdani híres szerepek, A rózsa lelke, a Petruska, a Seherezádé és a Faun... Mögöttük ott rejtőzködnek az álmok, a küzdelmek, a konfliktusok, az ellentmondásos emberi kapcsolatok sors-meghatározó motívumai. Megoldást, megbékélést pedig mér csak az álmoknak ez a különös világa adhat, ahová a képzelet alakok végképp magukkal ragadják a művészt.
Letisztult, gondolati és formai szempontból egyaránt kiérlelt, megrendítő erejű mű Szakály táncalkotása, amelynek erényeit a találó szerepformálások tovább erősítették.
Mindjárt elsőként a főszereplő Solymos Pál kabinetalakítása. Azt tudtuk, hogy Solymos milyen precizitással és eleganciával táncol, de most arról is meggyőzött bennünket, hogy kivételes drámai érzékkel rendelkezik.
Olykor meg sem kellett mozdulnia, tekintetének játékával, reményevesztett testtartásaival, elutasítóan önmagába zárult pózaival, majd hirtelen kitörő, beszédes gesztusaival hitelesen érzékeltette a bomlott lélek és értelem öntörvényű megnyilvánulásait.
Ugyancsak megrázó erejű alakítást nyújtott Seprényi Tímea a társáért asszonyi erővel küzdő, de valójában mindvégig érteden feleség szerepében.

Major Rita // Dunántúli Napló, 1992. május 16.

Tévedhetetlen-e a halál? Mindig azt viszi el, aki éppen a soron következő? S ha nem, ki és hogyan változtathat a már beteljesült végzeten? Élet és halál, valóság és vízió játéka váltja egymást a gyász óráiban. – Hajzer Gábor

Nagyon szeretem Liszt szimfonikus költeményét, a Tasso-t. Alaptémájával Liszt az 1840-es években ismerkedett meg Velencében, egy gondolás dallam formájában. A dal szövege Tasso A megszabadított Jeruzsálem című eposzéból származott A szerző ezt a dallamot több variációs zongoradarabban megörökítette, majd a Tasso-nyitány alaptémájává tette. Később, többszöri átdolgozás után szimfonikus költeményként jelentette meg. Ez a romantikus szimfonikus költemény arra késztetett, hogy együtt sodródva a zenével, annak szélsőséges hangulataival, a visszatérő dallamokra, ismétlődő mozdulatokat, képeket újra és újra megjelenő szereplőket lássak magam előtt és láttassak a színpadon. A darab tehát elsődlegesen a zene dramaturgiájához kötődik. Nincs egységes cselekményváz, de egymást követő és egymással fel nem cserélhető képekre épül. S ki más lehetne egy romantikus mű főszereplője, mint egy fiatal, klasszikus alapokkal rendelkező táncos, akit én Alexandar Neskov személyében véltem felfedezni. – Körmendy László

Nizsinszkij életének egy meghatározó epizódja különösen foglalkoztat. Nizsinszkijé, az alkotó emberé, akinek a nagy sikerek után végérvényesen búcsút kellett mondania a színpadtól, amely a maga kegyetlen gépezetével elszigetelte a valóságától, ahová többé nem volt visszatérés. Nem vágyott többé a kegyre, az önző, álságos szeretetre, nem áhítozott a tapsra, ami a vakító rivaldánál feltárja a dicsőség s egyszersmind a kiábrándító valóság sorompóit. A színpadról lelke színpadára menekült, ahol sosem alszanak ki a fények. Története számomra meghatározó.

Mégsem róla szól ez a balett. Az emberről szól, aki a szépségre, a tisztaságra és az őszinte szeretetre vágyik s vágyai csak álmaiban realizálhatók. Ehhez adott inspirációt Debussy zenéje (Egy faun délutánja és más zongorára írott művek), amellyel a valóság és álom ködös határai egyaránt megfesthetők. – Szakály György