A szerelem tánca, és a tánc szerelme

Három egyfelvonásosból álló balettestet mutattak be tegnap Carmen-szerelmek címmel a Pécsi Nemzeti Színházban. A modern táncok kavalkádját felvonultató mű a szerelem legkülönbözőbb pillanataiba ad betekintést.
– Ezekben az egyfelvonásos táncjátékokban a történet a legkevésbé fontos. Ezért is tartom rossznak a hazai gyakorlatot, hogy ilyenkor a koreográfusnak tömören megfogalmazva előre be kell harangoznia, hogy miről is szól a munkája – fakad ki Egerhári Attila, a Carmen-szerelmek balettest egyik alkotója. – Ezekről a kompozíciókról a tánc nyelvén lehet és kell beszélni, nem szóban és nem írásban. Gondoljunk csak arra, hogy a zeneszerzők sem írnak tartalmi leírást a szimfóniáikhoz. Aztán mégis megnyílik, és feltárja az előadás születésének körülményeit.
A három darabot a szerelmi témakör kapcsolja össze, de a véletlenek összejátszása, hogy egy előadásba kerültek. Az eredeti felkérés a Tavaszi Fesztiválra szólt, és kifejezetten a Carmenre.
– Felkérésre még soha nem dolgoztam – jegyzi meg –, most azért tettem kivételt, mert ennek a műnek hihetetlenül jó a zenéje. Keveházi Gábort pedig azért keresték meg, mert idén Dohnányi-évforduló van, és arra kérték, valamelyik
művéhez készítsen koreográfiát. Az viszont véletlen volt, hogy ő is egy szerelmes zenét választott.Az utolsó látomás egyébként egy férfiról szól, aki a halál küszöbén visszatekint három nagy szerelmére. Leltár ez, elszámolás, önvizsgálat, mely az embert arra készteti, hogy maga is számvetést készítsen a lelkében.
– A harmadik egyfelvonásos Raza Hammaditól pedig úgy került a képbe, hogy az eredeti bemutatón Bécsben még magam is táncoltam – teszi hozzá.
Raza Hammadiról tudni kell, hogy Nyugat-Európában keresett művész, bár hazánkban is nagy a híre, az Operaháznak már három koreográfiát is készített. Ő a Párizsi Balett dzsesszágának vezetője, és Szigeti Oktávia, a Carmen-szerelmek egyik táncosa öt évig dolgozott nála Franciaországban. Hammadi műve, a Táncok Bécs-ből egy olyan darab, amelyben nincs főszereplő. Hat részből álló táncszvit, amely különböző táncmozaikokból épül fel. Lendületes, vidám hangulatú képek váltakozása ad egy nagyon bizarr táncélményt. Tavaszi áradás ez, szerelmi civódásokat felvillantó jelenetekkel.
– A Carmenben nekem a legfontosabb a zene volt, valamint a sajátos karakterek, amelyek aztán megszülik a történetet – vázolja koreográfiái látásmódját Egerhári Attila. Kiegészíti azzal, hogy a történet csak másodlagos, sokkal inkább az a kérdés, hogy milyenek ezek a jellemek, mentalitásuk, viselkedésük pedig magukban hordozzák az eseményeket.
– Ez a balettest a nézőtől nagy fokú nyitottságot, táncszeretetet, befogadókészséget kíván – összegez Egerházi Attila. – Különböző nyelvezettel megfogalmazott alkotásokról van szó, és a két órás előadás során a modem tánc többféle válfaját is bemutatják.

Mészáros B. Endre // Új Dunántúli Napló, 2002. április 6.

Az emlékezés elemi erővel tör rá arra a férfira, aki az élet és halál küszöbén meg-megtorpan egy pillanatra, hogy visszatekintsen három nagy szerelmére. Leltár, elszámolás, önvizsgálat. Az emberi viszonyok sokszínűségét, a zene hangulatai és a mozgásban kifejezhető erősen árnyalt érzelmek megjelenései adják.
Bevallom, igencsak próbára tett a színpadra, a mozgásr fogalmazás munkája. Ilyenkor ugyanis elkerülhetetlen, hogy az ember ne nézzen szembe kíméletlenül saját magával. Rmélem lesznek, akiket Az utolsó látomás ereje arra késztet, hogy maguk is újrapergessenek jeleneteket az életükből – Keveházi Gábor

A francia koreográfus, a párizsi „Ballett Jazz Art” vezetője mintegy leporellószerű kínálatot nyújt át a közönségnek. Mintha éppen Kandinszkij festményéről a Könnyed bagatellek-ről elevenednének meg hangulatok, olyan az egész kompozíció.
A koreográfus Európa számos társulatával állította színpadra a művet, melynek ősbemutatója éppen tíz esztendeje volt Bécsben.
Magyarországon a pécsi közönség láthatja elsőként a derűvel átszőtt táncszínházi produkciót.

Carmen és Don Jósé története – mióta csak megszületett a világhírnév szárnyaira kelt klasszikus mű –a vágyról, a féltékenységről, a szerelemről a bűnről és a bosszúról szóló történet.
Amikor a Pécsi Balett társulatával a színpadra állítás mindig gyönyörű és mindig is gyötrelmes munkájába kezdtünk, azt kellett átgondolnom, hogy számomra mit jelent Carmen, a Torreádor, Don Jósé, a Hadnagy és Michaela keresztrejtvénye.
Bevallom, én mindegyikükben a végzet kikerülhetetlen hatalmának az érvényre jutását fedeztem fel. Carmen, aki eleddig csak a test tüzével érezte a szerelmet, most találkozik a mindent lebíró, igaz érzéssel: amitől megrémül. A Torreádor, mint modern showman villog közönsége előtt, tele van erővel és magabiztossággal. Mindaddig, amíg csak szerepe tart. Önmaga magányában, szerep nélkül összeomlik. Nem tudja, ki is ő tulajdonképpen. Don Josét Carmenben megfestesült sorsa egyre beljebb sodorja az elkerülhetetlen úton. Michaela nem képes kitörni áldozati szerepköréből.
A felszínen kereng a színes, tarka forgatag, pezseg a délszaki élet. A mélyben pedig a maga kegyetlen útján menetel előre a végzet. – Egerházi Attila

Két Carmen

Nem szoktam polemizálni, írásokra reagálni, most sem ezt teszem. Elmorfondíroznék csupán a Pécsi Balett Carmen előadása nyomán kulturális és színház-szakmai folyóiratokban megjelent, egymásnak feszülő vélemények kapcsán, amelyek említik/nem említik/az említését említik (adott megfelelő aláhúzandó), miszerint Egerházi műve Mats Ek azonos című táncművét idézi. Teszem ezt mint kétszeresen érintett, lévén Mats Ek egykori táncosa – és újságíró.
Egerházi Carmen-ját kétszer láttam, egyszer az áprilisi bemutató főpróbáján, egyszer pedig a győri III. Magyar Táncfesztiválon, június végén. Kedveltem a művet (Győrben, az óriási, impozáns színpadon talán még inkább), jól szerkesztett, jól pergő darab, melyben az alkotó a zene sodrását jó dramaturgiai érzékkel használja ki az eseményeket irányító szenvedélyek tolmácsolására.
A főpróbán a darabbeli Carmen első pár mozdulatát látva belém hasított a „kellemesen sajgó" nosztalgia: Mintha csak Ana Lagunát látnám! Nosztalgia, mert jó 20 éve annak, hogy Mats Ek társulatában, a híres Cullberg Balettben táncoltam 3 évadot – akkor még nem volt Carmenja, de övé volt tipikus és felismerhető mozgásvilága, amelyet leghívebben későbbi felesége, a spanyol Ana Laguna, Ek életművének örök főszereplője tolmácsolt. A dolog cseppet sem zavart. Sőt. Imponált, hogy ezt a számomra kedves, amúgy pedig világ-élvonalbeli minőséget képviselő emléket oly nagyszerű előadói színvonalon látom felelevenedni. Azt gondoltam: jó, hogy van nálunk egy társulat, amely ezt az irányt is tudja; jó, hogy kap belőle a magyar néző – a pécsi meg pláne, hiszen az elmúlt 1-2 évtizedben nemigen kényeztették kortárs tánc téren.
A III. Magyar Táncfesztivál előadásait szakmai vitadélutánok követték, melyekre az alkotók is meghívást kaptak. Egerházi nem tudott jelen lenni, így a szakma „elméleszei” (külföldi és magyar újságírók, tánctörténészek) a háta mögött voltak kénytelenek dicsérni az estet. Persze nem mentek el szó nélkül a minden szakértő által felismerhető tény (tehát a két Carmen közötti stílusbeli és dramaturgiai hasonlóságok) mellett, de nem tulajdonítottak e ténynek nagyobb fontosságot, örültek a megújuló társulatnak, a világhoz való felzárkózást célzó törekvéseinek.
Ezek után meglepődtem kicsit a neves újságíró, Szigethy András írásán, ami júliusban került kezembe a frissen megjelent, 2002/2. Táncművészet 34. oldaláról. Szigethy kicsit szorongva szemléli a „plágium” körül kialakult véleményeket, hisz említ olyat, aki írásában egyáltalán nem utal annak gyanújára (Tóth Ágnes Veronika-Mestyán Ádám, Celi Barbier), s olyat, aki egyszer így, másszor úgy fogalmazza meg az üggyel kapcsolatos megfigyeléseit (Fuchs Lívia). Előbbiekre két magyarázat van: az egészen fiatal, nem-táncos újságírók nyilván nem ismerik a világ táncirodalmát olyan mélyrehatóan, mint a tánctörténészek (Fuchs Lívia, Kaán Zsuzsa), akik évtizedek óta kutatják azt, így netán nem ismerik Mats Ek-et, tehát nem viszonyítanak. A másik (s ilyen Celi Barbier, aki maga is jelen volt a nyári vitán, s pontosan látja a stílusbeli összefüggéseket akkor is, ha a Szigethy András által idézett cikkében nem említi azokat) úgy gondolja, jelen helyzetben nem ezt tartja legfontosabbnak elmondani a fiatal társulat próbálkozásairól. Úgy gondolja, mint én: hadd „törjön be” Európa a pécsi társulat repertoárjába: ezen csak csiszolódik, erősödik a társulat, a néző pedig csakis jól jár.
Szigethy András számára bizonyára épp ilyen szimpatikus ez a törekvés – írásából őszintén kicseng az aggódó együttérzés –, ezért aggállyal tölti el az olyan írás, ami akár a mozdulatok, akár dramaturgia terén plágiummal vádolja a pécsi Carmen-t. Fuchs Lívia (aki szintén jelen volt az említett nyári szakmai szimpóziumon) szintén drukkol a Pécsi Balettnek, viszont tényleg nagyon jól ismeri Mats Ek-et. Ahhoz, hogy két különböző lapban kétféleképpen írt az ügyről, azért nem tudok hozzászólni, mert egyik írását sem olvastam teljes terjedelemben. (Egyik az ÉS-ben, másik a Jelenkor-ban jelent meg.) Kaán Zsuzsa megint egész másként látja a két Carmen viszonyát (szerinte is van, de nem „úgy”) az azonos Táncművészet 14. oldalán.
Hadd vigasztaljam meg Szigethy Andrást és mindenkit, akit ez a kérdés izgat: a plágium ugyan nem szubjektív kérdés, az vagy van, vagy nincs. A hozzá való viszony azonban lehet többféle, a kritikus ugyanis szubjektív: saját szempontjain szűri át, amit lát, tapasztal. Érezheti tehát fontosnak, érezheti lényegtelennek, bánthatja ezen, vagy épp egy másik ponton a műben, és szabadsága jogot kínál arra, hogy úgy orientálja olvasótáborát, ahogyan jónak látja. Írjunk-mondjunk persze bármit, a mű remélhetőleg nem nekünk készül, hanem a közönségnek, melynek az élmény sokkal fontosabb, mint az, hogy készített-e már valaki ilyet azelőtt...
Az azért érdekelne, mit gondol minderről a „ludas”, Egerházi Attila. Meg fogom őt egyszer kérdezni erről...

Lőrinc Katalin // Echo, 2002/4-5