Támad a szél

Támad a szél –  Kortárs balettest

Trafik

A Támad a szél – Márta István zenéje – talált tárgy. A Káli-medence, de leginkább Kapolcs hangjai 16 évvel ezelőtt: szél, eső, fűrészgép, emberek, madarak. Olyan világ, ahol az idő megállni látszik, ahol csak múlt és porladó állandóság van, ahol a jövő a belátható elmúlás. A fölvett hangok egy pillanatnyi, soha meg nem ismétlődő állapotot jelölnek. Márta István hangnaplója nem pusztán egy elmúló világ darabjainak rögzítése, hanem saját maga és zenésztársai reflexiói is erre a talált tárgyra. Ezek a reflexiók pedig ugyanúgy kiragadott pillanatai az időnek, mint Kapolcs hangjai. Mára múlt idejűvé lettek. 1986 nyarának dokumentumai. Az idő lassan, de megváltoztatja a dolgok jelentőségét, súlyát. Kiszámíthatatlan, mi tudja örökre megtartani frissességét, s mi nem. Mi az, ami minden korban képes valami titkot tartogatni az embernek, és mikor tűnik el a varázslat. A Támad a szél mára elvesztette varázsát, de mindenképpen fontos kiindulópontja egyfajta gondolkodásnak. Annak, hogy a múlt, a hagyomány miképpen értelmezhető és használható a magunk számára. Sebestyén Márta éneke, aminek hátterében egy idős néni recsegő hangja hallható, előre vetíti a Deep Forest népszerűvé és egyben felhígulttá vált stílusát. Balogh Kálmán cimbalomjátéka szintén a mostanában fölfedezett, mind ismertebb román-cigány muzsikát idézi, miközben sajátos improvizációt hallunk. Mindezek mellett szintetizátorok, szaxofonok, gitárok hangjai keringenek, keverednek egy falu, a természet akusztikájával, amint egy vásárban mosódnak össze az emberek, ringlispílek, céllövöldék hangjai. A múlt zenei fel-használásának itt tetten érhető technikái mára ismertek, használatosak lettek, nem hatnak már az újdonság erejével, helyenként elhasználttá is váltak, amiről persze Márta István nem tehet. Az eredeti, 1986-ban megjelent zenemű 35 perc, így a szerző a balett előadásához még 30 perc muzsikát komponált – többnyire szintetizátorokra –, mely tisztes színházi zenének mondható. Nem tolakszik előtérbe, de kellően hatásos ahhoz, hogy megfelelő színpadi szituációkban használható legyen.
Egerházi Attila számára is talált tárgy a Támad a szél. Olyan zene, mely lehetőséget ad a játékra az időben az idővel. Nem Márta István által felvetett kérdésekre keresi a választ, hanem múlt és jelen, álom és valóság személyes viszonylatait próbálja körüljárni, egy férfi álmain keresztül. Az álom megfoghatatlan, titokzatos dolog. Tudatalatti világ, ahol minden lehetséges, de a legvalószínűtlenebb történések is előbb-utóbb kapcsolatba kerülnek a valós léttel. A színpadon is ez történik. Egy férfi és kedvese élik önfeledt életüket, miközben mind több ember veszi őket körül, s olykor a tömegben el Is tűnek egymás szeme elől, majd újra találkoznak. Egy idő után alteregók is megjelennek, akik akár szüleik is lehetnének, de jelenthetik a jövőt is, amint hosszú idő elteltével is ugyanúgy forgatják, kerülik egymást, mint a jelenben. A férfi egy alkalommal, kedvesétől elszakadva örömlányokkal találkozik, akik mind hevesebben csábítják, s végül egyikük sikerrel jár.
A férfi minderről megfeledkezve adja oda magát a pillanatnyi újat, csodát ígérő örömöknek. Itt ér véget az első rész.
A második rész elején újra fölkeresi az addig ismeretlen gyönyöröket adó nőt, de annak ruhájában kedvese jelenik meg. A férfi elbukott, s ettől kezdve kétségbe esve próbálja szerelmét visszaszerezni, aki azonban végleg szakít hűtlen párjával. A darab végén azonban dupla csavar bonyolítja a történetet. Egyrészt itt derül ki, hogy az egész csak álom volt, a férfi kedvese fölébreszti párját. Másrészt a lány egy levelet ad át a férfinak, melyben egy villogó, piros lámpa van, ami az álomban az örömlány szíve fölé ragasztva jelezte annak minden dobbanását. A férfi és kedvese végül békésen átölelve egymást ballag ki a színről.
A történet viszonylag egyszerű, egyenes vonalú, ugyanakkor számtalan absztrakt és epizódszerű jelenet teremti meg az egész darab irracionalitását. Megjelennek valóságból ismert figurák, mint a stilizált falusi mulatozó Ifjúság, nagyvárosi örömlányok és olyan lények is, akiknek identitása, hovatartozása nem meghatározható. Se nem pozitívak, se nem negatívak, viszont képesek az embert magukkal ragadni, egy képzeletbeli világban sodorni jóba, rosszba. Bármi megtörténhet a szereplőkkel, amihez minden színpadi eszköz adott is. Mondhatnánk gazdag előadás ez, hiszen a társulat bejátssza az egész színházat, az arra vállalkozó nézőket is bevonják a táncba. Az eredmény azonban felemás. Ahogy egy kedves néző a szünetben megjegyezte: „olyan ez, mint egy trafik”. Egy trafikban millió kisebb-nagyobb különböző tárgy kínálja magát az oda betérőknek. Mindegyiknek valamilyen titka, praktikája van arra, hogy őt válasszák. Illatok, színek, a legkülönfélébb minőségű anyagok, szerkezetek, hasznos és haszontalan dolgok férnek meg egymás mellett, mindig hívogató csillogásban. A sok érdekesnek tűnő tárgy között azonban kevés az, ami valóban igazi kincs.
A Pécsi Balett előadásában mindennek jellegzetes színe, szaga, formája van, de az egyes alkotóelemek nem egyenletes minőségűek. A különbségek pedig szélsőségesek. Az alap a mozdulat, a tánc. Egerházi Attila remekül beszéli ezt az absztrakt nyelvet. Sajátos mozgásvilágot teremt, melyet majdnem végig következetesen használ. Egyes pillanatokban azonban mozdulatokat alkalmaz, melyek idegenül hatnak környezetükben. A klasszikus, cselekményes balettre jellemző pantomim –melynek elemei több alkalommal felbukkannak az előadásban – itt idegenül hat és szükségtelen. Amikor az örömlány a férfit csábítja, jobb karját kinyújtva, mutatóujjának közismert gesztusával hívogatja választottját. Annak a nyelvnek, amit Egerházi beszél és tud, nincs, és nem is lehet szüksége ilyen szimpla segítségre, mankóra ahhoz, hogy kifejező legyen. A táncnak nem kell konkrétnak lennie. Itt annál is érvényesebb ez – minthogy egy álmot látunk, mely a lehető legjobb szituációt teremti meg az absztrakció számára. Mindazonáltal az álom szürrealitása a darab előrehaladtával mind konkrétabban követi a cselekményt, azaz a cselekmény kerül a középpontba az álommal szemben. Ez önmagában nem baj, de az előadás ettől egyre inkább egy nem túl izgalmas történet tisztes elmesélésére szorítkozik. így van ez még akkor is, ha időközben a nézők – amint fentebb már szóltunk róla – belekerülnek a játékba, amikor a férfi kedvesét keresi egy vásári forgatagban. A rivalda átlépése, a nézők táncba hívása színházi szempontból mindig izgalmas, mert kiszámíthatatlan, téttel bíró pillanat mindenki számára. Nem lehet tudni, ki miképpen reagál az adott szituációra. Nyilván minden este más és más élmény, tapasztalat éri nem csak a nézőket, de a táncosokat is. A Pécsi Balett táncosai jó partnerei közönségüknek. Természetesen és kedvesen invitálják a nézőket, kellemesen el is beszélgetnek velük, miközben a színpadon együtt lépegetnek. Ezek a pillanatok olyan dolgok egy trafik sűrű polcain, amelyeket mindig szívesen vesz az ember. A fent említett vásári forgatagban vannak kevésbé sikerült pillanatok is. Egy székely kapun át érkezik „az ifjú nép”. Bolondoznak, egymás fenekére csapnak, kalapokkal ügyeskednek. Sok mozdulat utal itt is a pantomimre, miközben a játékstílus a népszínművekre, még inkább a hetvenes évek népi táncjátékaira, színpadiasságára emlékeztet. Maga a „nép” sokkal csavarosabb eszű, érdesebb és kegyetlenebb, még a humorában is. Eszközhasználatában pedig különösen. Nem a konkrét figurákat érdemes megtanulni tőlük, hanem gondolkodásmódjukat. Itt a színpadon végtelenül leegyszerűsített, közhelyes formában jelenik meg az úgynevezett hagyomány. Ezt erősíti a stilizált székely kapu is. Mint szimbólum erősen elhasználódott, stilizáltsága erőtlen ahhoz, hogy rafinált jelentéssel bírjon, hogy igazán hasznos legyen a játékban.
A többi díszletelem ugyanolyan vegyes képet mutat, mint az előadás egésze. Szépek és jól használhatóak a táncban az asztalok, és a léckerítés Is. Az ajtó viszont kihasználatlan marad. Szépek a háttérleplek zuhanásai, ugyanakkor értelmezhetetlen a rajtuk látható három grafika jelentős minőségbeli különbsége. Az első kettő különbözik egymástól stílusában – az első egy szikár grafika, mely többféleképpen olvasható formákból áll, a második barlangrajzokra emlékeztető kis emberfigurákat ábrázol mégis közük van az előttük zajló játékhoz, s egymáshoz is.
A harmadik rajz viszont a hetvenes években népszerű Galaktika című sci-fi magazin futurisztikusnak tervezett képeit idézi, amelynek világa messze esik mindattól, amit egyrészt modernnek, másrészt színpadra valónak lehet nevezni. Persze a színpadon minden lehet, ha igazolni tudjuk. Itt ez nem sikerült, még akkor sem, ha a romlottságot, de még inkább az álmok szürrealitását volt hivatott kifejezni. Egyszerűen azért, mert a körülötte levő tárgyak, játékelemek, a zene, a tánc mind elüt e grafika szellemiségétől. Persze a képzeletbeli trafikban ennek is helye van, élénk színével mindenképpen feltűnést kelt.
Mindezek mellett az előadás végig lendületes, amelyben nagy része van a technikailag egyre magabiztosabb táncosoknak. Annak ellenére, hogy a számtalan unisonóban nem egyszerre mozdulnak, ugranak, fordulnak. A bonyolult mozdulatsorok egyidőben, hajszálra egyformán való eltáncolása – sokszor nem metrikus zenére – talán az egyik legnehezebb táncos feladat. Végtelen koncentrációt, gyakorlást igényel, igazi jelentősége a hiányában mutatkozik meg. Még a tökéletes előadásmód sem biztos, hogy képes az előadás szempontjából lényeges kifejező erőt teremteni. Ha egy forma, kompozíciós elem túl sokszor jelenik meg, saját erejét gyengíti.
A társulatból ezúttal kiemelkedett a lány szerepében Szigeti Oktávia energikus, plasztikus, intenzív jelenléte. Képes magával ragadni partnereit, akik méltó társai az előadásban. A képzeletbeli trafik legfurcsább figurája az a szakállas, szemüveges ember, aki farmernadrágos társával váratlanul föltűnik egy jelenetben, és a már fölöslegessé váló díszletelemet –  egy asztalt –  praktikusan igyekszik kivinni a színről. Civil a pályán.(!) Az ilyen jellegű technikai feladatokat színházi módon meg lehet oldani ahhoz, hogy ne veszítsük el egy pillanat alatt illúzióinkat.
A minimum, hogy valamilyen jelmezt adjanak a kellékesekre, de egyben ki is lehetne használni színpadi jelenlétüket, jellegzetes cipelő mozgásukat táncossá, de mindenképpen színpadivá koreografálva.
Egy trafik lehet jó hely, ha a millió kisebb-nagyobb tárgy egy elvarázsolt világot tud teremteni a tulajdonos gondos keze, éles szeme, esze és ízlése által. A megújult Pécsi Balettnél érezhetően sok minden adott ahhoz, hogy a birtokukban levő tudásból, tehetségből valódi kompozíció szülessék, hogy trafikjukba mindig érdemes legyen betérni.

Bazár

A Pécsi Balett Támad a szél című előadásának műsorfüzete egyszerre idéz egy falusi bazárt és egy hirdető újságot. Nincs egységes stílusa: egy oldalon hat-hét betűtípust használnak a tervezők, amitől zavarosak és áttekinthetetlenek a szövegek. A fotók érdektelenek, sokszor rossz pozícióból fényképezi Szebeni András a mozgó táncosokat, így egy-egy mozdulat lényegét, erejét veszítve kerül a szemünk elé. Nem adja vissza mindazt az invenciót, energiát, amit a színházban esetleg átélhetünk. A címlap grafikája pedig a hajdan volt Ludas Matyi újság sematikus rajzait idézi. Semmi köze nincs a darab szellemiségéhez. Az udvariaskodó szövegekből keveset lehet megtudni az előadásról, annak hátteréről. Viszont hosszasan olvashatjuk Márta István kitüntetéseinek listáját. Mindennél sokkal izgalmasabb lenne megtudni például a darab és a zene keletkezésének történetét. Ez a műsorfüzet sem a megújult Pécsi Balettnek, sem a tervező Alexandra Kiadónak, de a szponzoroknak sem jó reklám.

Kovács Márton // Echo, 2002/1