Száll a kakukk fészkére

Produkciónk Ken Kesey már kultikus alapművé vált regényének táncszínpadi adaptációja. Egyrészt a történet helyszínéül szolgáló elmegyógyintézet életét, mint realitást ismerjük meg, másrészt egy mélyebb jelentéssel szembesülünk: a diktatúrák működésének mechanizmusával. Azzal a végtelen gonoszsággal, cinizmussal, amivel a mindenkori hatalom az embereket manipulálja, kiszolgáltatottá teszi. A történetben az elmegyógyintézet Főnénije, Ratched nővér a hatalom megtestesítője, aki igen eredményesen szorítja be az általa megszabott keretekbe osztályának ápoltjait. A gépezet működtetéséhez kegyetlen ápolók és „gyógymódok” – mint például az elektrosokk – segítségét veszi igénybe, de legerősebb eszköze: a személyisége. A különböző egyéniségű, hátterű, kényszerűségből vagy önkéntesen az Intézetben élő ápoltak egyaránt engedelmeskednek neki. Azok sem menekülnek el, akik megtehetnék! Vajon miért? Nem érti ezt McMurphy, a fegyenc sem, akit kivizsgálásra az Intézetbe szállítanak. Ő eleinte csak büntetése megúszására játszik, de megismerve, átérezve társai helyzetét, sorsát, a hangadójukká válik. Megpróbálja felrázni őket a mérhetetlen apátiából. Elér kisebb-nagyobb sikereket, de amikor fizikálisan is rátámad Ratched nővérre, elbukik. Társai közül egyedül a félvér indián Bromden, avagy Serteperte Főnök érti meg, aki megvalósítja McMurphy tervét: megszökik. Sugallva, hogy – még ha áldozattal is jár – érdemes lázadni az embertelenség ellen, vissza lehet nyerni az emberi méltóságot.
Előadásunk a történet ma is érvényes üzenetét kívánja közvetíteni a tánc, a mozdulat univerzális nyelvén.

Száll a kakukk

Hányszor csukjuk be a szemünket egy előadáson azért, mert már nem bírjuk nézni? Hányszor fordul elő, hogy kizökkentenek minket direkt, de mégis a sajátunknak érezzük a történetet? Hányszor sírjuk el magunkat még a tapsrend alatt is? …annyiszor, ahányszor csak játsszák Pécsett a Száll a kakukkot…
Több mint ötven éve jelent meg Ken Kesey regénye, a Száll a kakukk fészkére. Néhány évnek kellett csupán eltelnie ahhoz, hogy színpadi adaptációja is elkészüljön, Dale Wasserman által. Aztán jött a nagysikerű film, rengeteg feldolgozás. Ma, talán lehet azt mondani, hogy Magyarországon virágkorát éli a Kakukk...a Vörösmarty és a Belvárosi Színház után, a pécsi közönség előtt is látható, mégpedig balett előadásként.
S hogy miért kedvelik ennyire sokan? Talán ez a legnehezebb kérdés, hiszen hiába egy biztos darab, ha valaki színpadra szeretné vinni, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan teszi. Maradni kell az alapoknál, de mégiscsak kell bele mindig valami új. Egy elmegyógyintézetben játszódik a gondosan felépített történet, mely több dolgot is „vizsgál” egyszerre. A középpontban az emberi természet pszichológiája áll, de szorosan ott van mellette az egyén és a hatalom viszonya, a barátság, valamit a kiállás önmagunkért és másokért. Pécsett, Vidákovics Szláven rendezésében az összes feltárt téma megjelenik. Igyekszik lefedni a történet egészét, és megmutatni azt, hogy mennyi fájdalom van valójában egy elmegyógyintézet falain belül.
Amint beülünk a nézőtér soraiba, részesévé válunk a történetnek. Még égnek a villanyok és zsizsegnek az emberek, de a táncosok már a színpadon vannak és azt csinálják, amit valószínűleg mindig szoktak. Egy elmegyógyintézetet látunk. Ágyakkal, ráccsal és a „furcsa” lakóival. Van, aki a babáit ölelgeti, van, aki öngyilkos szeretne lenni és van, aki csak a padlót söpri. A lényeg, hogy mindenkinek van egy mániája, egy jellemző tulajdonsága, ami csak az övé, és ezt nem ölheti ki belőle senki. A díszletet és a jelmez is, melyet Fenyő Péter munkájának köszönhetünk, teljesen megjeleníti a nézőknek az elmegyógyintézet légkörét. Nincs stilizálás, minden olyan, amilyen valójában lehet. Az ápoltakon fehér és zöld pizsamaszerű ruhák és a környezetben kissé kopott ágyak, székek és asztalok, na meg egy függönnyel eltakart, titokzatos helyiség.
Amint lekapcsolódik a lámba a színházteremben, kiderül a szoba titka. Elektrosokkolnak valakit. Nem tudjuk mért, és hogy ki az, de szinte érezzük a fájdalmát és becsukjuk a szemünket, hogy legalább látnunk ne kelljen a kiabáló ember árnyékát. Tehát a darab egy hatalmas súllyal indul, aztán próbál megnyugtatni az intézet „vicces” lakóinak megismerésével. Ez a dinamika végigkíséri a két felvonásos mûvet. Nyomaszt, majd felold.
A koreográfia Vincze Balázs munkája. Egy lendületes, érzéki, mégis zavart mozgást hozott létre, mely abszolút illeszkedik ahhoz, amit a történet megkíván. A tánc nyelve kifejező és ízléses, ennél talán többet nem is vár el a közönség. Azonban itt volt valami plusz. A főszerepben Tuboly Szilárd volt látható a szeptember 30-ai bemutatón McMurphy-ként, aki egy szabadszellemű figura, egy fegyenc. Mikor először lépett színpadra a darab során, egy vagány, tettre kész fiút láttunk. Ha szabad így fogalmazni, akkor nem balettos, hanem inkább a hip-hop tánc világából merített mozdulatokkal. Piros sapkában, szinte különcnek láttuk a színpadon. A mozdulatai neki változtak a legtöbbet a darab során. A szabad, öntörvényű, bátor mozdulatokból a végén már csak a lágyság, de mégis a férfiasság juthat a néző eszébe.
Mindkét felvonás rengeteg olyan jelenettel rendelkezik, melyben egyszerre több táncos mozog. Ennek nehézsége, hogy a nézőnek mindenhová figyelnie kell. Ezekből az egyszerre mozgásokból pedig sokszor egy csúsztatott koreográfia alakul ki, szép váltásokkal és egységes mozdulatokkal, s a nézőnek még mindig több helyre kell figyelni egyszerre. Ez vitatható, hogy mennyire van rendjén, hiszen rengeteg olyan előadás van, ahol egyszerre több dologra kell figyelni. A pécsiek megtalálták azt a pontot, ami még nem sok egy nézőnek. A darab témája megengedi, hogy zavart érezzünk a színpadon, hiszen egy elmegyógyintézetben vagyunk.
A klasszikus baletti forma manapság már nagyon kevés helyen van jelen. Mondhatni, hogy divat az „alter”. A modern és kortárs mozdulatok mindenhová belopták magukat. Ez részben átok és áldás is egyszerre a balett kedvelőknek. Átok, hiszen részben hiányoznak a „régi” mozdulatok, a pirouette-k és a plié-k, amit elvárunk egy balett előadástól, és nem mehetünk el amellett sem, hogy egyre divatosabbá vált a klasszikusság. De! Áldás, hiszen itt a nagy felfedezések ideje. Vincze Balázs pedig nagyon jó felfedezéseket tett. Határokat feszegetett és a táncosok - a darabból ítélve- szívesen vették ezeket a határokat. Sok moderntánchoz köthető mozdulat látható, akár többen, akár egyedül táncolnak a művészek. A koreográfiához sorolnám még a tárgyak használatát. Rengeteg mozgás történik az ágyakon, az asztalokkal és a székekkel. Legtöbbször látni a táncosokon, hogy zavarják őket az eszközök, de szerencsére Pécsen ez nem szokás. Szinte együtt mozogtak a tárgyakkal, együtt éltek velük.
A tánc mellett az előadás nagyon fontos részét képezte a zene. A fiatal zeneszerző, Kovács Benjámin műve sokak tetszését elnyerte. Nem hiába...A klasszikus zenei műfaj mellé számtalan stílus helyesen be lett csempészve. A koreográfiával érdekes viszonyban volt a hangzásvilág. Nem mindig követik le egymást. Van, hogy mikor a táncot nézve egy kis nyugalmat várna fülünk, de éppen akkor jön egy bonyolultabb, izgalmas téma a zenében. Talán ez adja a darabnak azt a bizonyos pluszt is. Egyetlen ponton borul fel a néző komfortnézete az előadás során. De akkor nagyon! A rendező döntése alapján bekerült egy nem csak hogy kortárs, de műfajilag sehogy sem köthető dal Kovács Benjamin szerzése közé. Tehát, szó szót követ, Helló lányok! Halott Pénz sláger dübörgött a Pécsi Balett színpadán. Nehéz eldönteni, hogy ez mennyire helytálló. Hiszen a darab szempontjából érthető hogy kellett a váltás a jelenetbe, ezt nem is vitatom, de valóban ez kellett volna? Egy olyan dal, ami egy bizonyos réteghez szól – persze a balett is – de nem biztos hogy megfelelő kizökkentő egy mind zeneszerzői szempontból, mind koreográfiailag és zeneileg is szépen felépített előadásban. A váltás valóban jó ötlet volt egy mai, „divatos” zenére, de nyugodtság töltötte el a nézőteret, mikor újra Kovács Benjamin zenéje volt hallható, hiába nem a klasszikus vonal volt követve itt sem. Bár néha elment egymás mellett a hangzás és a látvány, ez tökéletesen tükrözte a darab lényegét is.
Az elmegyógyintézetben Ratched nővér uralkodott. Csak az ő akarata teljesülhetett, ezzel szembe ment McMurphy karaktere. Hamar szószólója lett a többi ápolt betegnek a habitusa által. Szembe ment a hatalommal, és menekülni akart a többiekkel együtt. Ha a nővér a zene, McMurphy a koreográfia, vagy akár fordítva. Ez azért is lehet helytálló, mert van mikor vonzódnak egymáshoz és figyelik, lekövetik a másikat, s van, mikor elbeszélnek, vagyis eltáncolnak egymás mellett...pont, mint a zene és a koreográfia. Hol ez irányít, hol az.
A Száll a kakukk azon darabok egyike, melyeket nem elég egyszer elolvasni. Meg kell nézni filmen, színházi előadásban és természetesen balettként is. Mindig lehet aktualizálni. A társadalom és az egyén viszonya, a harc másokkal és önmagunkkal örök probléma. Egy remek rendezést, zenét, koreográfiát és látványvilágot köszönhetünk Pécsnek. Szálljon messzire álltaluk a kakukk...

Birkás Zsófia // pecsinapilap.hu, 2016.10.27.