Újra „Stílusok”: a Pécsi Balett a Kamaraszínházban

Idén másodszor alakul a Pécsi Balett évadja olyanformán, hogy az egyik új estet a társulat vezetője, Herczog István jegyzi, a másikat pedig egy kis csapat fiatal, többségében más tájakról hívott alkotó. Jó ez a koncepció: egész estés balett, meg egy kísérletcsokor.
Ezt a csokrot idén május 7-én nyújtotta át nézőinek a társulat, és hadd hangozzék el bármi részletezést megelőzve: rég láthatott ország-világ ennyi és ennyiféle jót együtt!
A sort Pécs színeiben Hajzer Gábor nyitotta, egy igen kedélyes, emberi humorú pamflettel, melynek cirill betűs címe (Kudá igyos?) ott áll fordításban magyarul is az újabb generációk részére: „Hová mégy?”, s melynek színei Csehovtól Mojszejevig karikírozzák az orosz lélek ránk hagyományozott mintáit. Az, hogy miért választotta Hajzer ezt a speciális témát, nem igazán derül ki. Talán a szép orosz zenékbe szeretett újra bele a Kalinkától az Ocsi csornüjé-ig, talán a színház orosz származású zongorakísérője, s a társulat orosz táncművészeinek vérmérséklete ihlette. Borisz Jaksov mindenesetre központi figurája lett a darabnak: énekkel, tánccal, balalajkával, harmonikával köti össze a táncos-pantomimikus jeleneteket. Hajzer ezúttal ugyanis tőle merőben szokatlan dramaturgiával jelentkezik, félretette az epikus szerkesztést, helyette táncbarátabb építkezésre váltott. Nevesen: figurákra, szituációkra talál ki egy jelenetet, s azt szépen kibontja: egyszerűen, gubancok nélkül, s a néző is, az előadó is szemmel láthatóan jól érzi magát.
Jaksov körszakállal és balalajkával indít: megadja az alaphangot: a nagy orosz „szérdce” komolyan vételét és kifigurázását is egyben. A Kalinka tömegjelenete után kabarékettősök következnek: a komisszár kalandjai a csábos kis elvtársnővel, a felettes asszonnyal és a bábuskával, majd megjelenik egy gogol-i kishivatalnok, aztán ugyanez a figura a „három nővér” között, már egy Petya Trofimov-féle helyzetben, végül egy szép finálé a Nyírfácskára. Bőrönddel érkeztek és bőrönddel távoznak a táncosok a színről, ezzel elidegenítendő a látottakat: „mi nem tartozunk ide, csak itt voltunk, éppen ránk néztetek". Lehetséges persze más értelmezés is: akik nem oly rég még megszállóink voltak, most idegenek, bevándorlók nálunk. Azt, hogy ez a mozaik végül is színes és szórakoztató, a társulat előadói szintje garantálja. Az évad felfedezése a zongorista Jaksov, de a már régebbről vérbeli komédiásnak bizonyult művészek Is remekelnek: elsősorban Kéri Nagy Béla, vagy akár Lovas Pál (egy olyan balek figurában, amilyenben még tavaly nyáron Papp Tímea vidám darabjában debütált), de jó Három Edina, Perjés Beatrix és a beugró Dér Dalida Is – és mindenki, mert helyükön vannak, s úgy mókázhatnak, ahogy az nekik legjobban esik.
Egerházi Attila drámai hangvételű kettőse, a „Reminiszcenciák” egész más világba visz. A szórólap szerint itt még a Holocaustról is szó esik – valójában azonban akár elolvasom a magyarázó szöveget, akár nem, a mű nem kalauzol konkrét közegbe. Gyönyörűen cizellált tánckompozíciót látunk, mely testekből, lelkekből és nem szituációból építkezik. A két lány mozgása kezdetben tükörkép, majd unisono – innen bontakozik ki egy kettős sok-sok kapcsolódással, érintéssel (taszítással-kapaszkodással), majd egyre pergőbb ritmus hajszolja külön-külön, majd ismét egybe a két emberi, hogy aztán végleg lecsendesedjen, az üldöztetettségből a megnyugvásba (ismét szimmetriába) csengjen ki az utolsó táncmondat. A cseh-holland Jirí Kylian mozgásvilágára emlékeztet leginkább Egerházié: harmonikus, folyamatos, meg-meglendített. Czebe Tünde és Daczó Eszter tehetségét és sokoldalúságát bizonyítja, hogy gond nélkül váltanak egyik stílusból a másikba: ezt is nagyszerűen csinálják!
Papp Tímea tavaly két bemutató során is humorával remekelt, idén „komoly” darabbal, a Függő viszonyokkal lepte meg nézőit. A mozgásanyagot ezúttal inkább irónia jellemzi, kezdve ott, hogy nőalakjai marionettként fellógatva jelennek meg a szétnyíló függöny mögött. Jó ötlet ez a marionettesdi: a damilon mozgatott végtagok groteszk mozgásokra kínálnak lehetőséget, s a koreográfusnő él is ezzel, ugyanúgy, ahogyan a darab során később behozott hosszú gumiszalagok adta izgalmas lehetőségekkel. Szalagok, zsinórok: az emberi kapcsolatok, függőségek szimbólumai: a férfi és nő, vagy akár embercsoportok alá-, fölé, vagy mellérendeltségét – mikor melyiket – ábrázolandó. Papp rafinált úton jut el az úgy látszik örökösen szükségszerű bűnbak felmutatásáig: figurája ott marad a darab végén kiszolgáltatottan, megtiporva...
Az ötletes és bonyolult mozgásmintákat és térformákat különösen annak tudatában értékelhetjük, hogy a bemutatón hirtelen megbetegedés miatt egy szereplő kimaradt, hiszen ilyen gyorsaságban ezt a komplikált koreográfiát lehetetlen lett volna betanítani – a néző azonban nem érzékelt semmiféle hiányt.
Az igen színvonalas előadói gárdából külön kiemelést érdemel Három Edina.
A „Fratres” című Puttó & Panja alkotásnak (ugyanis Juhos István koreográfus neve mögött valójában ő és partnere, Panja Fladerer állnak), immár harmadik változatát csodálhattuk ezen az estén, ezúttal négy táncosra adaptálva. Ezúttal minden kellék elmaradt – az egyetlen piros almát kivéve –, a világítás döbbenetes színjátéka is (ez nyilván jórészt technikai okokból), maradt a puszta mozgás a lélegzetelállítóan szép Arvo Pärt muzsikára. E táncmű dramaturgiája az érzékek dramaturgiája: minden gesztus mélyen belülről, a lélek legrejtettebb zugaiból indít, nincsenek fölösleges díszek vagy sorminták. Minden apró gesztus, kézrebbenés egyenlő értékű egy nagy lendületű forgással, ám e táncszöveg mégsem monoton. Arvo Pärt folyamatosan hömpölygő largója pedig igen kemény feladat elé állította az alkotókat: megtörni ezt az alig hullámzó vonalat, anélkül, hogy az megártana a zene hangulatának. Összességében az emberi esendőség, elesettség szimfóniája ez a kis táncnégyes: megilletődött főhajtás a nálunk erősebb hatalmak (kinek mi: isten, természet stb.) előtt. A puha leomlások, emelések, az egyszerű mozdulatok és mozdulatlanságok szépsége és különösképp: az őszinteség a mű erősségei.
A négy előadó közül a két lány: Perjés Beatrix és Daczó Eszter, akik a Pécsi Szakközépiskola nyitott légkörében nőttek táncossá, problémamentesen „veszik” a kortárs (kontakt) tánctechnika minden kis rezzenését. A két fiú, Kéri Nagy Béla és Lencsés Károly kicsit nehezebb helyzetben van: hosszabb, keményebb klasszikus balett-„kiképzésben” részesültek a Táncművészeti Főiskolán, s így lábtechnikájuk elsőrendű, felsőhát- és nyakmozgásukon viszont érződik egy pici tartottság. Ettől eltekintve azonban alakításuk igen megkapó, s különösen Lencsésé az, aki szívbemarkolóan ábrázolja az erő gyengeségét: az izomerő és a megalázottság kettősségét egy s ugyanazon testben.
Végezetül: köszönet Herczog Istvánnak, aki – akár a rizikót is vállalva – lehetőséggel kínálta és meghívta ezeket az alkotókat, nemcsak az ő számukra nyújtva ezzel megmutatkozási lehetőséget, de saját táncművészei számára is újszerű, különb-különb stílusgyakorlási alkalmat. Sokan új oldalukról mutatkozhattak be, másokról megerősödött az a benyomás, hogy szinte mindenre alkalmasak. Valójában persze nem túl nagy ez a mag (6-8 ember az, aki most már sorozatosan jeleskedik) – de nem baj az sem, ha a Pécsi Balett kicsi, de erős együttesként kerül a legújabb köztudatba.

Lőrinc Katalin // Echo, 1999/3