Svéd balettest – Emlékek és látomások

Március 19-én a Pécsi Balett premierrel tisztelte meg a budapesti fesztivál közönségét a Vígszínházban. Úgy tűnik, most már a pécsieknél is szokássá vált a külföldi koreográfusok meghívása, s ezúttal a műsor a Cullberg Balett két tehetséges táncos-koreográfusának műveiből tevődött össze. Talán nem alaptalanul gyanítom közben, hogy az est létrehozásában nagy szerepet játszott Lőrinc Katalin is, aki jó ideig szintén a Cullberg Balettben táncolt.
Luc Bouy nyitódarabjának a budapesti estén volt az ősbemutatója, s a Kanári-szigetek folk-lórzenéjére készült tánc a koreográfus Szabadsággal kapcsolatos gondolatait közvetíti. Munka és szórakozás, a hagyományok összetartó ereje, közös örömök és bánatok jelennek meg a táncjáték első részében – együttesen a nép és a haza kapcsolatának képeit tárják elénk. Az emberek itt még nemigen vesznek tudomást a korlátokról és rácsokról, melyek a színpad előterében a mi látásmódunkat már meghatározzák. Szeretetben, néha melankóliában élnek, szinte idilli hangulatot árasztanak, a szabadságvágy csak időnként sejlik fel bennük és köztük. Fordulópont, amikor piedesztálon kiemelve (ily módon mindenkiben tudatosítva) érkezik közéjük egy más, talán jobb élet lehetőségének megtestesítője. Ez a jelenetsor engem kezdetben egy körmenetre emlékeztetett, Mária szoborral – de ez nem mond ellent az előzőeknek, a Szűz bátran fejlődhet szabadságszimbólummá. És a rács most már mindkét oldalon szerephez jut akadállyá válik, amelytől meg kellene szabadulni. Az itt kezdődő kánon-szerű táncsorozat azt sugallta, hogy kis időeltolódással mindenki ugyanarra a gondolatra ébredt „a gátak ledöntéséhez összefogásra van szükség”. Nos, egy ideig úgy látszik, hogy ebben a felfogásban elég a közös cél elérésének vágya, s az akadály leomlik (illetve látványban a rács éppen felemelkedik). A közösség megilletődött boldogságába belehasít az első „nem lehet”. Hogy ez a két szó hitetlenkedést, állítást, vagy egyebet fejez ki – mindenki döntse el maga. Én nem hiszek a komoly küzdelem nélkül, égből pottyant szabadság elérhetőségében.
A zene méltán ragadta magával Bouyt, kinek is ne mozdulna meg a lába Ilyen muzsika, ilyen ritmusok hallatán? Mozgásnyelve harmonikusan, plasztikusan elegyíti a különböző ismert technikákat, s az előadók előtt minden bizonnyal az örömtánc lehetőségét csillogtatja meg. A táncosok technikailag igényes, szép feladatokat kaptak. Üdítően, erőteljesen oldották meg szerepüket. Mind a három hangsúlyos alak – Lőrinc Katalin, Szabolics Éva, Hajzer Gábor –, mind a kar kiegyensúlyozottan táncolt. A jelmezekben a napfényes tenger különböző mélységeit idéző színek, a mozdulatok hullámzását kővető szabások húzták alá a romantikus végtelenség megnyugtató hatását
A második rész Bouy pas de deux-jével kezdődött, s A múlt ölelése – Rahmanyinov: Vocalise c. zenéjére – ismét a koreográfus lírai fogékonyságáról adott számot. A kettős láttán valamennyien újraélhetjük a számunkra valamikor legfontosabb személy elvesztése miatt érzett szomorúságunkat, „azokat a szép napokat”, amikor az együttlégzés volt a természetes létformánk, és az egyszerre kimondott szavak melengették szívünket. Hálás téma. A nosztalgiaérzet divatos is. – Tamás Gyöngyi még fehérben is törékeny alkata, korrekt előadásmódja, Hajzer Gábor egyre markánsabb figurája méltán kapott nagy tapsot. Jólesett látni, hogy felkerülték a szentimentális megoldásokat, nem hajoltak meg az érzelgősség fenyegetése előtt.
A középső rész második kettősénél ismerkedhettünk meg Mats Ek alkotóművészetével. Érdemes azonban itt megjegyezni, hogy az est mindkét nagyobb lélegzetű darabja és mindkét duettje érdekes módon hasonló témával foglalkozik: szabadság – gettólázadás, a múlt – ifjúkori emlék. Majdhogynem egy koreográfiái témafeladvány megoldásaként szerepelnek, tanúsítva, hogy ki mit emel ki, mi érdekli leginkább az adott helyzetben, milyen zenét tart alkalmasnak gondolatai kifejezésére.
Bár az Ifjúkori emlék eredetileg háromtételes táncmű (Bartók: II. zongoraverseny), a kiragadott második tétel önállóan is megállta a helyét. Zarnóczai Gizella és Lovas Pál előadásában fergeteges dinamikájú kettőst láthattunk. A test ébredő vágyainak bonyolult, egymást vonzó-taszító lüktetése, játék és civódás, gátlások görcse és új, meglepő érzelmek kibuggyanása, a felfedezés döbbeneté és öröme világos, könnyen érthető képekben rajzolódott ki, s egyben határozott elképzelésű koreográfust mutatott be. Ha Eknek ez a műve az úgynevezett cselekménynélküli táncjátékok kategóriájába tartozik, és ennyi feszültség van benne, mennyi drámaiság szorulhatott az öt inkább érdeklő cselekményes balettekbe, mint például A csicskás (Woyzeck), Antigoné, Szent György és a sárkány, és leghíresebb műve, a Bernarda Alba háza?!
Az újabb szünet után Ek egy régebbi, 1977-ben bemutatott darabját láthattuk Soweto címmel, amerikai pop-zenei aláfestéssel. Itt már a címből értesülhetünk a koreográfus politikai, világnézeti érdeklődéséről, hiszen Johannesburg külvárosának nevét szerte a világon ismerik azóta, hogy néger lakosai a nyílt lázadást választották a faji elnyomás elleni tiltakozásuk demonstrálására. Ek egyfelvonásosában osztozhatunk az elnyomottak életének eseményeiben, mindennapjaik fájdalmaiban, közösségük gondjaiban – és tanúi lehetünk durvaságuknak és erőszakra való hajlamuknak is. A táncosok szerencsére nem mozognak „feketésen”, csak ruházatuk tarkaságában, szedett-vedettségében érződik, hogy bádog viskók lakói, így Soweto példája még nagyobb rádiuszú körben hathat. – A lázadókon kívül még egy élettelennek ható, érinthetetlennek tűnő hölgy foglal helyet a színpadon. Porcelánbaba-szerű jelenléte látszólag a be nem avatkozásra vall, alakja mégis kitörölhetetlenül hozzátartozik a közösség életéhez. Ha néha próbálnak is megfeledkezni róla, következő mozdulatsorukat már e külön világ képviselőjéhez adresszálják. A darab végén ugyan sikerül kimozdítaniuk merevségéből, de hiába veszik körül, csak értetlenséget kaphatnak válaszul, nem változást.
Nyolc-tíz perccel rövidebben a koreográfus tán még nagyobb hatást ért volna el. A csoport megjelenítői azonban az adott formában is megmutathatták, hogy kisebb-nagyobb szólóikkal emberi karaktereket tudnak teremteni, Bretus Mária, Baráth Ildikó, Éliás Zsuzsa, Kovács Zsuzsa, Paronai Magdolna, Prepeliczay Annamária, Gallovits Attila, Körmendy László és Solymos Pál egyformán egyéni értékelést érdemelne, éppen sokrétű feladatkörük dinamikus megoldása miatt.
Az est négy művének díszlet- és jelmezterveit maguk a táncalkotók tervezték. Bouy és Ek betanításához és a próbák vezetéséhez Végvári Zsuzsa és Lőrinc Katalin asszisztált.
A svéd balettesttel tovább tágult lehetőségünk, hogy megismerjük a jelenkori táncművészet különböző útjait, önmagában már ez is öröm, az egyes művek érett előadása pedig csak növeli elégtételünket.

Neumann Ilona // Táncművészet, 1983/6

Szabadban

Lehet, hogy módosítanom kell az alkotó munka indítékairól szóló elképzeléseimet? Eddig feltételeztem, hogy a koreografálásra valamiféle belső szükséget, közlési vagy formálási vágy hajtja az alkotókat, nem pedig a kényszerűség, különösen nem kezdő korukban. Az alig két-három műves Hetényi János és Majoros István azonban elgondolkoztatott: vajon miféle belső erő ösztönzésére komponálták a Szabadban című balett matinét? Talán a szokatlan villányi környezet inspirálta őket, hogy kipróbálják: füvön, göröngyös talajon, kövek-szobrok-domborulatok tágasságában hogyan mozoghat a táncos? Hogyan lehet az előadó egyszerre civil és játszó, hogyan tarthat kapcsolatot partnerével és a tér minden pontján elszórt de testközeli nézőse reggel, ha nincs „elöl és hátul”, sötét és világos, rivalda és kulissza, színpad és nézőtér?
A szabadtéri szoborpark lehetőségei azonban láthatóan nem befolyásolták a mozgástervezőket. A próbaterem falait szinte kitapinthattuk annyira konvencionális térben, a dobozszínpad mintája szerint születtek az etűdök.
Talán Bartók Béla muzsikái adták az ihletet? Ezt sem hihetem, hiszen egyikük munkáján sem érezni az elmélyülést a népzenei fogantatású, csak látszatra egyszerű és táncos kompozíciókban. Majoros István a zeneművek (Szabadban, Három burleszk) mozdulattá formálásában végig azonos módszerrel dolgozott: a gesztikus tételeknél követte Bartók címadásait (pl. Perpatvar, Kicsit ázottan, illetve Hajsza), Így a táncosnők a „megfelelő” pillanatban perlekedtek, a táncosok koccintottak, majd dülöngéltek vagy éppen kergetőztek - mozdulati előzmény, tartalmi kontextus, összefogó koreográfiái gondolat nélkül. A többi műnél (Szvit op. 14 és Táncszvit), illetve tételnél szokványos - Pécsett és mesterüknél, Eck Imrénél szokványos – mozdulatfüzérek és tablók váltogatták egymást, ötlettelenül cammogva a zene hangulati, ritmikai váltásai után.
Tamás Gyöngyi, Paronai Magdolna, Prepeliczay Annamária, Bauer József, Hajzer Gábor és Kuli Ferenc a júl. 19-i premieren jó hangulattal és lefegyverző fegyelemmel adta elő a könnyednek szánt darabokat a hol szemerkélő, hol már-már zuhogó esőben.

Fuchs Lívia // Táncművészet, 1981/10

„A végtelen tenger partján egy lány emlékezik: valakire, aki a legtöbbet jelentette számára, s aki nincs többé. Asszonyi hanggal, férfialakkal jelenik meg az emlékkép, s elringatja őt a hullámok hátán; gyengéden, de kérlelhetetlenül, – mint egy szép utazás a halál birodalmába.” – Luc Bouy

„A balettnek nincsen „sztorija”; olyan szituációkat ábrázol, amelyekre kamaszkoromból emlékszem. Nagy küzdelem volt: a tehetetlenség, a magányosság és a gátlásosság ellen, a nagyobb és erősebb társak ellen, és ugyanakkor azért, hogy engem maguk közé vegyenek. Ezenkívül a magától értetődő, de szorongásokkal teli harc a szerelem élményéért, amely végül is egészen más, mint amilyennek az ember elképzelte, amely megcsúfolt minden előzetes várakozást.” – Mats Ek
A háromtételes műből egy különálló kettős, az első szerelem emléke szerepel az estben.

Soweto a neve Johannesburg (Dél-afrikai Köztársaság) egy külvárosának, ahol négerek milliói élnek. Óriási gettó, melyet a fehér kormányzat létesített, ide telepítve a legolcsóbb munkaerőt, melynek szegénysége biztosítja a fehérek jólétét.

1976 tavaszán néger iskolás gyerekek tüntetést kezdeményeztek az apartheid politika ellen. A rendőrök közbeléptek és több száz embert lemészároltak. A sowetói lázadás Dél-Afrika-szerte elindította az egyre hevesebb megmozdulások sorozatát. Az elkeseredés szülte, szervezetlen zavargások során a különböző néger csoportok egymással is összetűzésbe kerültek. Mindenesetre a sowetói felkelés elindított egy folyamatot – a felszabadulásért folyó harcot – mely bármilyen hosszú legyen is, megállítani mór nem lehet.