Rómeó és Júlia (Herczog István)

Számomra Lőrinc barát figurája az, mely ebben a tragikus történetben legjobban feltűnik, aki a két szerelmes drámájában oly fontos szerepet játszik, és akit Shakespeare mégis oly mostohán kezel. Engem főként az a kérdés foglalkoztat, hogy mi lesz Lőrincből, miután Rómeó és Júlia meghaltak. Hogyan élhetne tovább emlékeivel és lelkiismeretével.

Ezért az én koncepciómban az ő figurája áll a középpontban. Ennek megvalósításához egy különösen kifejezőképes táncosra volt szükség, és boldog vagyok, hogy a figurával kapcsolatos elképzeléseimről meg tudtam győzni Szakály Györgyöt, és megnyerhettem arra, hogy eltáncolja ezt a szerepet. – Herczog István

Rómeó, Júlia és .. . Lőrinc barát – Balettbemutató a Nemzeti Színházban

Egész estét betöltő, cselekményes „nagybalettel” avatta fel a Pécsi Balett társulat a felújított Nemzeti Színház színpadát. Az átmeneti „száműzetés” éveiben rendelkezésre álló körülmények nem kedveztek a nagyobb lélegzetvételű balettek bemutatásának. Mostanra azonban a tánckar létszámbeli gyarapodása és a megújult színpadi lehetőségek is új lendületet adtak az együttesnek. A választás Herczog István Rómeó és Júliájára esett. A dortmundi opera balettegyüttesének igazgatója és vezető koreográfusa az elmúlt évben már Pécsett is számot adott alkotói tehetségéről a szép sikert aratott Az élet állomásai című balettjével. Ezúttal első cselekményes táncdarabja került a közönség elé, amelyet Sz. Prokofjev zenéjére – először Dortmundban állított színpadra.
Mivel a Shakespeare-művek táncfeldolgozásainak irodalma lassan már köteleket tesz ki, és ezekben igen előkelő helyei kaphatnak éppen a Rómeó és Júlia változatok, minden alkotót, aki a témához nyúl, az újabb megközelítés, a másféle hang-súlyozás igénye sarkall. Így történt ez Herczoggal is, aki a történetet az események bonyolításában és a végkifejlet tragikusra fordulásában akarata ellenére is tevékenyen részt vevő Lőrinc barát alakját állította középpontba, az ő szemszögéből – mintegy visszaemlékezésként – jelenítette meg a sorsüldözött szerelmesek drámáját. Így a történet egyfajta keretet kapott, ugyanakkor a képek sorozatában is fel-felbukkanó, a lelkiismeretével és a hitével viaskodó Lőrinc barát alakja újabb gondolati szálakat fűzött a tragédiához. Mindamellett az események mégis alapvetően a shakespeare-i dramaturgia szerint peregnek, mozgalmas képi megjelenítésben, filmszerű beállításokkal: a családok közötti ellenségeskedés, Júlia készülődése a bálra, a szerelmesek találkozása és szenvedélyes egymásra találása, titkos házasságkötésük, Mercutió és Tybalt párviadala, Mercutió halála, Rómeó gyilkos megtorlása, a szerelmesek búcsúja és elválása, végül pedig a Lőrinc barát által akaratlanul is elősegített tragédia bekövetkezése...
És bár a barát drámai hangvételű „monológjai” át- meg átszövik a cselekmény folyását, a balettben mégis a narratív vonal válik hangsúlyossá. Adódik ez abból is, hogy Lőrinc középpontba állított alakja nem kapott igazán határozott táncos megfogalmazást. Tépelődései, zaklatott lelkiállapotai, legbensőbb gondolatai többnyire inkább színészi eszközökkel és gesztusokkal vetítődnek elénk. A korántsem egyszerű feladat megoldását az alkotó a budapesti operaház kitűnő táncművészére, Szakály Györgyre bízta (Dortmundban is ő alakította a szerepet), aki nagyfokú átéléssel, drámai erővel és igényes mértéktartással formálta meg a figurát.
Sokkal „táncosabb" nyelvezetet fogalmazott a koreográfus a többi szólistának és a reneszánsz derűt és elevenséget sugárzó tánckarnak is. Különösen színes, sokoldalúan kidolgozott és egyénített Mercutió alakja Solymos Pál megformálásában, akinek mintha egyenesen a testére szabták volna a Herczog-féle neoklasszikus eleganciát. Mellette kiemelkedett még a Lencsés Károly alakította kevély, kötekedő, durva és darabos Tybalt. Ami a szerelmeseket illeti, őket elérte az örökzöld irodalmi alakok sorsa, kicsit sematikussá, „papírízűvé" váltak. Hiszen nekik nincs más dolguk, mint hogy szépek, szerelmesek, romantikusan szenvedélyesek legyenek. Kovács Zsuzsanna és Lovas Pál pedig rutinnal és kidolgozott technikával meg is tett mindent, hogy ezeknek a követelményeknek megfeleljen.
Herczog a főszereplők mellé, művébe még egy különös alakot, a Halál végzetet sejtető, szimbolikus figuráját iktatott, aki maga adja az álarcot a bálba igyekvő ifjak kezébe, aki mindenütt felbukkan a tömegben, aki táncba vezeti a karneváli éjszaka mulatozóit. Gombosi László titokzatos atmoszférát teremtve hitelt tudott adni a figurának. Külön meg kell említeni a balett szép képi világát, az egyszerű eszközökkel is hatásos színpadi térkezelést, a fényekkel és színekkel „festett”, filmszerű megoldásokkal egymásba átalakítható színterek ábrázolását. Ennek a látványnak a megteremtésében a koreográfus Vara Emil díszlettervező valamint az ízléses, reneszánsz színhatású kosztümöket megálmodó Húros Annamária segítette. Abban pedig, hogy a tánckar összehangoltan és olykor „nagyegyüttes” hatását keltőén, igényesen működött közre, fontos része volt az alkotó munkatársának és asszisztensének, a betanítást végző Dévay Katalinnak is.