Balettest három zeneműre – Jegyzetsorok a Pécsi Balett új bemutatójáról

Hosszú hónapok embert és művészt próbáló munkájával formálódik egy-egy balettprodukció – ez eléggé köztudott. Ha az együttes három különböző stílusú mű előadására vállalkozik, erőfeszítésük hatványozott. S ha minderre, utolsó pillanatban, valamilyen sorsszerű csapás is ránehezedik, de az előadást – szembeszállva a „Végzet"-tel – mégis sikerül megmenteni, akkor itt csakis az orvosképzésből kölcsönzött minősítő fokozattal jellemezhetem a Pécsi Balett legutóbbi sikeres bemutatóját: „Summa cum Laude”. Az elismerések összességével.
Lehet, sokan úgy gondolják, nagy szavakkal dobálódzom. Ámde bizonyára nem kellő ismeretében annak, mit jelent a színpad világában akár egy prózai beugrás. Amikor nem egyszerű szerepátvételről van szó, hanem az előadás, a bevétel, a produkció hitele, a közönség bizalma megmentéséről. S ha ezt fokozni lehetne, a balettművészetből meríteném a példát. Amire maga az élet nyújtott kényszerű apropót ezúttal.
Mint egy hírben is jeleztük, az egyik szólótáncos, a Balettest két darabjának is kulcsszereplője, Korfia Emília lába megsérült, alig két nappal a bemutató előtt. És sajnos, nem arról van szó, hogy „valakinek kiment a bokája”, mint előadás után hallottam, hanem a sérülés alaposabb: az orvosok nem engedték fellépni a művésznőt. Ilyenkor két eset van. Vagy elmarad a bemutató, vagy a koreográfiákat – ez esetben három közül kettőt – részben átszerkesztve, részben beugrásokkal megoldva, a bemutatót megtartják. Pécsen az utóbbit választották.
Nem vitás, itt elsősorban a teljes együttesé, a koreográfusé (Herczog István), a beugró szólistáké: Visekruna Ljiljanáé s a rendkívül könnyed, harmonikus mozgással jeleskedő perui kislányé, Endo Veronicáé az érdem. S a több kettőst is szólótánccal áthidaló Neskov Aleksandaré, aki a kritikus 1. és 3. balettdarabban táncolt kulcsszerepeket.
A három darabról szólva, úgy gondolom, az est kellemes összbenyomást hagyott bennünk, eltérő intenzitással. Az első, „neoklasszikus”-nak jelzett, tisztán táncos programban, az alkotói vallomás szerint, a szerelem sokrétű, kontrasztos érzésvilága fejeződik ki; a szereplők Brahms III. (F-dúr) szimfóniája tételeiben a romantikus muzsika érzéseit, hangulatait táncolják el. Kartánc részekben s a kettősök és szólók valóban klasszikus ugrásaiban, forgásaiban, emeléseiben. Az átszerkesztésekre kényszerült koreográfia aligha tűnt észrevehetőnek. A férfiak mozgásában a föl-föllendülő karok interferenciája már inkább. (Főleg az I. tételben.) Nagyon szép volt ellenben a beteljesülés öröme a 2., vagy a vágyakozó, „kesergő szerelem” szólója a 3. tétel „mosolytalan scherzo”-jában (Lencsés Károly). A szólókat és kettősöket Neskov Aleksandar és Endo Veronica; Kovács Zsuzsa és Lovas Pál, illetve Visekruna Ljiljana és Lencsés Károly táncolták megragadóan, kifejező erővel.
Bár az A. Dvorak Rekviemjére tervezett koreográfia is a hagyományos értelemben cselekménytelen, témája, térformái és jelképei egyértelmű képzettársításokra ösztönöznek. Dévay Katalin gondolatilag követi a gyászmise szakrális fejezeteit (Kirie, Requiem aeternam, Dies irae stb.) az alkotó kísérteties szögesdrót – láger-gázhalálvizió – „élő” feszület jelrendszerű színpadképében. Kár, hogy a Dávid-csillag a szereplők mellén túl direkt, egyértelmű hatást kelt jó ideig. Hiszen a történelem azóta feltárta, hogy már nem annyira Adorno művészeti nihil-képlete az alapkérdés, hanem azok emléke (is), akikről nem tudni, vajon hányán (mennyivel több millióan!) pusztultak el egyidejűleg és még sokáig a kényszermunka- és GULAG-táborok élő poklaiban?... Amint erre utal is a koreográfus-rendező, amikor a balett utolsó harmadában eltűnnek a sárga csillagok a már megholt lelkek ruhájáról, s a jelképes hős (Tesanovic Branislav) a záró képben ismét keresztre feszül a sokszoros kínhalál (?) szimbólumaként. Szolisztikus feladatkörben itt ismét Endo Veronicát láthattuk. Dévay Katalin első önálló koreográfiája méltán emlékeztet a pécsi együttes legjobb oratorikus balett előadásaira.
A Balettest 3. darabját J. S. Bach III. zenekari szvitjére (D-dúr) tervezte Herczog István, Dévay Katalin színpadképével, Dévay Katalin és Hammer Edit jelmezeiben. A zenével jól, élvezetesen harmonizáló derűs „ansamblé” táncprodukciót láthattunk az együttes táncokból kiváló szólókkal és kettősökkel. A kidolgozott, lendületes életigenlést kifejező táncképek sorából főleg a népszerű Air s a nem kevésbé ismerősen csengő III. és IV. Gavotte-tétel előadása bizonyára emlékezetes marad sokunkban. A szolisztikus részleteket és kettősöket Neskov Aleksandar és Visekruna Ljiljana táncolta könnyedén, derűs életörömmel.
Legutóbbi bemutatójuk után a kritika egy megújult Pécsi Balettet köszöntött, amely táncolni tud és akar. Állítását csak megerősíteni tudjuk ezúttal is. A nehézségek ismeretében különösképp.

Wallinger Endre // Új Dunántúli Napló, 1993. december 4.

Brahms III. symphoniájának négy tételében a szerelem ellentmondásos érzésének hangulatai csillannak meg. A boldogtalan vágyódástól az egymásra találáson át a szakítás fájdalma s az örök viszonzatlan szerelem reménytelensége – mind-mind a szerelem egy-egy arca. S ezek az arcok a mélyből felmerülve mint a felborzolt, majd újra sima víztükrön – állnak össze a mozdulatfolyam mentén.
Arcok, érintések, mozdulatok és hangulatok mindazoknak, akik ábrándoznak avagy épp boldogok. A szerelem fájdalmas-gyönyörű képei a türelmetlen vágyakozóknak s azoknak, akik reménytelenül boldogtalanok.
A tánc nyelvén szól a szerelemről ez a mű mindazoknak, akik szeretnek vagy valaha szerettek s méginkább azoknak, akik vágynak a boldog szerelemre.