Kedves nézőink!

A Pécsi Balett 1998. április 17.-én új kamaraszínházi produkcióval mutatkozik be „Stílusok 98” címmel. Ezzel egy sorozat vehetné kezdetét, amelyben fiatal koreográfusok munkáit mutatnánk be, lehetőséget adva arra, hogy egyéni elképzeléseiket, táncstílusukat adaptálják együttesünkre.
A Pécsi Balett számára fontos, hogy olyan koreográfusokkal működhessen együtt, akik egymástól eltérő stílusban, különböző módszerekkel dolgoznak.
Örömmel ajánlom a pécsi közönség figyelmébe Egerházi Attilát, a budapesti Operaház táncművészét, Hajzer Gábort, a Pécsi Balett volt szólótáncosát és asszisztensét, Papp Tímeát, akinek koreográfiáját az előző nyáron a Pécsi Horvát Színházban láthatták, és a Harmadik Színház-beli fellépéseiből megismert Péntek Katát. Remélem, hogy ez a balettest és a tervezett sorozat többi darabja is a sokszínűség izgalmát nyújtja mindannyiunknak. – Herczog István

„Stílusok ’98”: az évad új lehetőségei

Végre kimozdul Budapestről a hivatásos kortárs tánc. Az egyetlen Szegedi Kortárs Balettet leszámítva, a 80-as évek közepétől (kimondhatjuk: a Berger Együttestől) számítható moderntáncos megújulás a fővárosban zajlott. Igen biztató jelek utalnak arra, hogy e centralizációnak vége: kultúrvárosainkban a modern, sőt posztmodern tánc az elitkultúra részévé kezd válni.
Pécsett is „kincstári" együttes, a Pécsi Balett adta hivatásos művészeit egy kísérleti esthez idén áprilisban, ha kincstári kifejezéssel kamarabaletteknek is hívja e termést. A hely szellemétől persze a kísérletezés távolról sem idegen, hiszen létrejöttének idején maga a Pécsi Balett újító szellemű együttes volt (az egyetlen a hivatásosok között az országban), s különösen első, vagy tán első két évtizedében – létformája volt a formabontó műhelymunka. Egy ideje ez már nem volt jellemző. Herczog István igen gyorsan felépített egy magas színvonalú neoklasszikus társulatot, ám az évekig „úgy maradt”. Nagy meglepetés és igazi öröm tehát, hogy most (s szándéka szerint ezek után is) teret enged kísérletező koreográfusoknak.
Kik is ők, s mennyire kísérleteznek? Egerházi Attila évek óta táncol az Operában, mellette „másodállásban” a Földi Béla-féle modern jazz-re építő társulat tagja, koreográfusa. Nem kezdő tehát, a pécsiekkel azonban először találkozik. Hajzer Gábor „őspécsi", koreografálni viszont néhány éve kezdett csupán. Ó viszont csak hazai anyaggal dolgozott eddig, zömmel a művészeti szakközépiskola növendékeinek, valamint a társulat számára. Papp Tímea kísérletező ugyan, de ő is bizonyított már: a pécsi szakközépiskolát követő hollandiai tanulmányévek után több koreográfiát készített Pécsett és Pesten. Koreográfusként valóban kísérletezik még Péntek Kata, az ország egyik legrutinosabb, s nem utolsósorban egyik legtehetségesebb szabadúszó táncművésze. A pécsiekkel ő is először dolgozik.
Antonin Dvorák érzelmesen áradó „Requiem az ifjúságért" c. zenéjével indít az est, s a mű címe egyben pontosan el is mondta, mit kell látnunk. Három nőalak idézi meg ifjúságát, s búcsúzik az elmúlt örömöktől s keservektől végérvényesen. Nagy horderejű szereplehetőségek mélyen drámai töltettel s egy alapjában neoklasszikus, igényes mozgásmatériával. Lehetőség, melyet nem egészen sikerült kihasználni. A mozgásanyag nem tesz elég különbséget a jelzés szintjén karakterizált három egyéniség között, s ezen csupán három kirobbanóan markáns előadó tudna felülkerekedni. Perjés Beatrix, Ockaji Sandra és Nagy Yvette itt nem ilyennek bizonyulnak. Ámbár még épp utóbbi, Nagy Yvette emelkedik ki közülük dinamikus, energiáktól fűtött, karakteres mozgásával, holott eddig egyebütt inkább Perjést és Ockajit láthattuk parádésabb szerepekben. Perjés mozgása itt bizonytalan, Ockaji felsőháta, gerince nem „tört be” Egerházi mozgásanyagának. Óhatatlanul is felmerül a gyanú: a koreográfusnak nem volt elég ideje kidolgozni műve érzékeny anyagát előadóival. Lejött, felvázolta, majd sietett tovább. Lehet, hogy nem így történt, az előadás mégis ezt a benyomást kelti.
Hajzer Gáborral, az „L-múlt" c., következő darab alkotójával ez nem történhetett meg, ő „hazai” szerző. Nyilván nem ezért, műve azonban épp ellentétben az előbbivel: tán túlontúl is kidolgozott. Egy férfi mellett 2×2 nő (az egyik a jelen, a másik a múlt párosa), akár mind egyetlenegy is lehet(ne). Legyen ez alkotói koncepció, vagyis: ahány kapcsolat, annyi vívódás, mind ugyanaz és ugyanegy. Férfi és nő vonzódása-taszítódása függetlenül a lányok sorrendjétől, a képek teljesen szimmetrikus építkezése, de az is lehet, hogy maga a koreográfia rajzolata hozta így: a két nő (jelenben s a múltban is) nemcsak egyenrangú, de csaknem arctalanná csiszoltan egyforma.
Előadásbeli különbségek persze vannak. A jelen megkeményedett, dacos párosát Nűbl Tamara és Shangina Oxana alakítja, utóbbi igen felhívja magára a figyelmet különlegesen kifejező, temperamentumos mozgásával. A múltat idéző páros egy-egy kettősben mutatja be a férfihoz fűződő viszonyát. Ezek anyagában nincs sok különbség, itt azonban Czebe Tünde és Daczó Eszter közül előbbi keltett nagyobb feltűnést. Lovas Pál a régi, vagyis: mozgása nem okoz meglepetést, ugyanolyan, mint pl. az Évekében (Herczog István egyik utóbbi művében); dinamikus, belülről jövő, ám néhány rutin-sablont is felvonultató, ami teljesen érthető olyasvalakitől, aki 25 éve van a pályán, az utóbbi 10 évben jóformán egyedül, konkurencia nélkül egy társulat csúcsán, – még akkor is, ha évei számából akár 15-öt is letagadhatnak. A mű, bár szerkezetében felvet néhány érdekes megoldást, koreográfiája meglehetősen kiszámítható, valójában nem ad pluszt Hajzer eddigi munkáihoz, melyek között (amikor „ráment” előadója egyéniségére), akadt már izgalmasabb.
Amennyire a két első rész lírai és drámai hangvétellel tárgyalta az emberi élet alapvető problémáit, úgy a szünet után ugyanezek a humor, a groteszk hangján jelenhettek meg. Papp Tímea almazöld marslakói, az „Idegenek” már az első tíz másodpercben a szívünkbe férkőztek, s a darab végéig (talán egyetlen, kliséjellegű kettős kivételével) tömény mozgáshumort kínál az öt művész. Eredeti az ötlet is: valami földöntúli-félék találkoznak földi jelenünk olyan mániáival, mint pl. a dobozos cola vagy az emeletes cipő, no meg azzal a veszélyes furcsasággal, amit mi szerelemnek hívunk, – s igencsak furcsállják azokat. Jól kitalált, csak erre a darabra érvényes a mozgás, melyet Czebe Tünde, Daczó Eszter, Shangina Oxana, Lencsés Károly és Hajzer József egységesen remekül adnak elő, s az egység ellenére az egységen belül megjelennek egyéni színeik is. (Ebben a kontextusban, ahol a humor komolyan vétetik, a szerelmi kettős, melyet futólag említettünk, komolytalan.) Egy szó, mint száz: csak sajnálhatjuk, hogy Papp Tímea, aki Uhrik Dóra növendékeként kapott képesítését Hollandiában egészítette ki éveken át, nem származott vissza Pécsre tartósabban. Reméljük, ezen még lehet változtatni.
Az est meglepetése Péntek Kata különleges műfajú darabja, a „Körbetánc”. A szellemes zenei montázsra összeállított párosok láncolata úgy, ahogy van, bátran felvállalja, majd rögtön meg is kérdőjelezi az emberi viszonyok sablonjait. Jönnek a sztereotípiák: az utcalány, a gigoló, a sokévi házasságban összeszokott pár, egy hercig kislány – és egy szőke álomherceg, az ifjúkori tiszta álmodozás megtestesítőjeként pedig egy fehérruhás lány. Mind-mind idézőjelben előadja önmagát: ismerjen rá a néző, hogy aztán valami csavarral adjon egy fricskát a sablonnal. Groteszk groteszk hátán, míg egyszer-csak megjelenik egy idősödő, törékeny madárasszonyka, aki egy csapásra változtat a darab hangnemén: fogja kis retiküljét, egy élet emlékeinek jelképét, s a legnagyobb természetességgel várja a halált. Szívszorongató ez a jelenet, ám nem tart soká: az élet újra benépesíti a színpadot, kliséivel, banalitásaival, faramuci figurákkal; – velünk.
Péntek Kata első műve, a több, mint két éve készült „Por” óta ilyen tisztán, ilyen eredetien nem fogalmazott, mint most, a nem saját maga számára készített munkái közül pedig ez minden bizonnyal a legjobb. Megnézte magának előzőleg a társulatot, s a lehető legjobban kitalálta rájuk e figurákat. Finom humorú az utcalány gépies sablonja (Ockaji Sandra tolmácsolásában), Kéri Nagy Béla ezúttal hátralakkozott gigoló-fejjel remekel, Papp Anita megint megkapta a ránézésre száraz, ám kikapós asszonyka figuráját, Lovas Pál az együgyű férjét (úgy látszik, Péntek a Carminában láthatta őket), az igen kisnövésű Dvoreckaja Varvara az aranyos kislányét. Kopytin Iljának az a feladata, hogy rezzenéstelen arccal alakítsa a Hattyúk tava hercegét, mikor a nézőtér hangosan nevet a szituáción, Perjés Beatrix pedig egyszerű szépségével hat a fehér lány szerepében. Az igazi kulcsfigura Kovács Zsuzsanna. Jelenléte átértékeli a színpadot, amint belép. Egészen mélyről jövő természetességgel, sallangok nélkül fogalmaz (pedig ezek szinte mindig előkerülnek, ha fiatalabb alakít magánál 20-30 évvel idősebbet).
Végezetül egy megjegyzés a négy koreográfiáról: érdekes megfigyelni, hogy a műsor első részében két férfialkotó készített egy-egy női művet, második részében pedig két nő alkotott olyat, amilyet inkább férfiak szoktak: humorosat. (A ténynek persze semmi jelentősége, csupán kuriózum.)
Megjegyzendő még, hogy az egész est egyetlen díszlet (lépcsőszerűen emelkedő háttér) apró variánsait alkalmazza, mégpedig olyan szerencsés módon, hogy alig kell átállási idő a darabok között, mégsem egyhangú a színpadkép. (A színlapról nem derül ki, kié.) A jelmezek ízlésesek, egyszerűek, néha túlontúl is, ami nyilván nem a tervező, Hammer Edith ízlésére, hanem a költségvetés szűkösségére vall. Reméljük, az anyagi nehézségek nem akadályozhatják meg a jövőben a hasonló estek létrejöttét!

Lőrinc Katalin // Echo, 1998/3

Requiem az ifjúságért – Egerházi Attila

A darab a könyörtelenül múló idő ellenére a bennünk megőrzött ifjúságnak állít emléket. Három gyerekkori barátnő – akiket szétszórt az élet – sok év után újból találkozik és ez felidézi bennünk régmúlt ifjúságuk emlékeit. A tovatűnt idő azonban mindhármukon nyomot hagyott.
Találkozásuk mégis, egy pillanatra – és utoljára – lefújja róluk az idő porát...

L-MÚLT – Hajzer Gábor

MÚLT:
Elgyűlölt barátság
Örök szerelem
Mámoros órák
Miénk a jövő
Vád és harag
Majd jön másik
Nem érdekel már
Örökkön örökké

JELEN:
Véletlen találkozás
Keserű emlékek
Felnőtt üresség
Bennünk a múlt
Óvatos közeledé
„Egyetlenegy” volt
Hátha mégis
Nem érdekel már

ELMÚLT:
Vagyok én?
Milyen vagyok én?
Melyik vagyok én?
Mindkettő vagyok én
Vagyok: ÉN

Idegenek – Papp Tímea

A jövőben a jelen lesz a múlt, s addigra valami elfojtja az emlékeket... Vannak dolgok, melyeket elvesznek tőlünk, vannak dolgok, melyek a divattal tűnnek el, és vannak olyanok, melyek feledésbe merülnek, mert újabb célok és újabb élmények kerülnek a helyükre. De ezt sem kell mindig komolyan venni...

Körbetánc – Péntek Kata

A táncjáték groteszk hangvétellel kíván szólni az ember egyik örök problémájáról: a szerelem kereséséről Arthur Schnitzler Körbe-körbe című színdarabjában – melynek szerkezete az előadást ihlette – a szerelem ábránd, a valóság az ágy, amelyet a különböző társadalmi rétegekre

jellemző rítusok szerint járnak körbe a párok.

A „Körbetánc”  is kettősökből épül fel. A szereplők egy nagy közös ágyból indulnak el körtáncukra, ahol egymás után cserélődnek a párok, különböző szerelmi helyzeteket bemutatva.

Az alfa és az ómega az örömlány, aki az első táncot a számára nagyon valóságos szépfiúval. Az utolsót pedig a mindenki álmában élő herceggel lejti.

A mű szellemi tartalma pedig az afölötti szomorúságot próbálja kifejezni, hogy a szerelem sokszor elszárad a valóság szürkeségében, és igazi tisztaságában csak az emlékeinkben és az álmainkban él.