Orfeusz és Euridiké

„Már gyermekkoromban elvarázsolt az ókori görög mitológia. Emlékszem, miközben újra és újraolvastam e másvilági mítoszokat, elképzeltem ezt a rémisztően csodálatos világot és hinni akartam benne, ebben a vad univerzumban, ahol istenek és szörnyek csatáznak egymással a hatalomért, játszva hősökkel, esendő emberekkel. A világ megteremtése a köré fonódó mesés történetekkel egyszerre gyönyörû és brutális. A mitológia évezredek óta a mûvészet egyik legerősebb inspiráló forrása, megjelenik már a legkorábbi irodalmi és filozófiai emlékekben. Mítoszként élnek bennünk az ókori vallások féligazságai és az antikvitás romantikájának emlékei is. Egy olyan világot tárnak elénk, mely egyszerre visszakövethető intellektuális történelem, valamint a képzelet és a hit meghatározhatatlan mágiája. A mítoszok a nyugati mûvészetek alapjainak időtlen narratíváiként folyamatosan inspirálják a zene, a színház, a vizuális mûvészetek, az irodalom és a kritikai elmélet kánonját.
A költő Orfeusz alvilági utazása az egyik legerősebb mitológiai történet, melynek lényege ma is jelen van hétköznapjainkban: a gyász, a szerelem, a veszteség átélése…, de talán ennél is inkább szól a mûvészet erejéről, az ihlet kereséséről és az igaz mûvészi elkötelezettségről.
Orfeusz Ámor segítségével alászáll az alvilágba, hogy visszahozza Euridikét - remélve, hogy képes lesz meggyőzni az isteneket és elengedik szerelmét. Próbálkozása hiábavaló, hiszen a legutolsó pillanatban vágya legyőzi; nem tudja betartani az istenek kérését, hogy ne nézzen hátra miközben Euridikét a fénybe kíséri. Orfeusz mûvész. Pillantása Euridikére egyszerre szimbolizálja emberi esendőségét, gyengeségét és mûvészetének ihletadó forrását. Bukása nélkül sosem talált volna ihletet. Büntetése ellenszegüléséért az örök magány. Szerelmét dalaiban énekelheti, zenéjében jelenítheti csak meg.
A mítosz attól kel életre, hogy generációkról generációkra öröklődik. A történeteket újrameséljük, átírjuk, félig elfelejtjük, majd elveszítjük, hogy végül újra megtaláljuk őket. Ezért helyeztem koreográfiámat az emlékezet kontextusába. Christoph Willibald Gluck operájának témái Riederauer Richárd kortárs kompozíciójába szőve emelkednek a mítosz világába. Az archaikus és szimbolikus elemeket Molnár Zsuzsa díszlet- és jelmeztervező értelmezi újra a modern dizájn esztétikája szerint. A táncmûvészek által megformált karakterek és jelenetek pedig újramesélik az európai kultúra egyik legnagyszerûbb történetét.” – Cameron McMillan

Mitológiai tájakon barangol az 55 éves Pécsi Balett az évad első budapesti premierjén. Az együttes a 2010-es A Jó és a Rossz kertjében és a 2014-es Beszélj hozzám után harmadik alkalommal dolgozott együtt Cameron McMillan koreográfussal. Az új-zélandi születésű, Angliában élő McMillan olyan neves együtteseknek koreografált már, mint a Rambert Dance Company, a Royal New Zealand Ballet vagy a Royal Ballet Flanders, az utóbbi két évben pedig a népszerű angol Ballet Boyz társulatának állandó munkatársa volt.
A Pécsi Balett és McMillan újabb közös vállalkozása Orfeusz és Euridiké antik görög mítoszának táncszínpadi adaptációja, és úgy tűnik, mostanra igazán jól összeszokott csapatot alkot a koreográfus és a társulat. A szerelmét elvesztő, majd érte az Alvilágba leszálló Orfeusz történetének leghíresebb adaptációja talán Christoph Willibald Gluck 1762-ben bemutatott operája. Maga az opera is tartalmaz balettbetéteket, de a történet táncalkotók sorát is megihlette, annak ellenére (vagy talán éppen azért), mert a központi konfliktus – Orfeusz nem nézhet rá Euridikére – kreatív koreográfiai megoldásokat kíván. McMillan adaptációja is felhasználja Gluck zenéjét, és történetvezetése is nagyjából követi az opera librettóját. Az operarészletekhez hangulatilag jól illeszkedik Riederauer Richárd modern muzsikája.
A színpadról az égbe futó húrokat látunk a nyitóképben – főhősünk, Orfeusz lantművész, aki az Alvilágba is csak úgy jut be, hogy játékával megenyhíti a fúriák szívét. Hamarosan ők és más mitikus lényeg népesítik be a színpadot, Orfeusz pedig a húrok szimbolikus elbontása után beléphet az Alvilágba, hogy megkeresse Euridikét, és újra elvigye az élők közé.
Az első felvonás Orfeusz találkozását mutatja be a különböző alvilági és isteni lényekkel, miközben szerelmét igyekszik felkutatni. Az egész felvonás rendkívül tempós és felfokozott hangulatú, és McMillan végig kiválóan használja a teret: mindig egyszerre több helyen történik valami, de minden megmozdulásnak jelentősége is van, így a koreográfia egy percre sem válik unalmassá. McMillan táncnyelve klasszikus alapokon nyugszik, de többféle modern technikát is felhasznál. Ötletesen mozgatja a csoportokat, a duettekben pedig az emelések dominálnak. A mozdulatok kifejezőek, szépen lekövethetővé teszik a cselekmény. Ámor és Orfeusz első duettjéből például rögtön megértjük a tilalmat: annak a feltétele, hogy Orfeusz visszakapja Euridikét, az, hogy nem nézhet rá a nőre, amíg vissza nem térnek a földi világba. A szem eltakarása lesz az előadás egyik központi gesztusa, amely aztán Orfeusz és Euridiké utolsó duettjében kap igazán fontos szerepet a második felvonásban. Igazából nem is duettről van szó, hiszen számos alvilági lény bekapcsolódik, próbálván megakadályozni, hogy Orfeusz ránézzen Euridikére, miközben csalódott kedvese éppen erre próbálja rávenni. Koreográfiai ötletek sora teszi lehetővé, hogy Orfeusz jó darabig el tudja kerülni az elkerülhetetlent.

Megyeri Léna // Ellenfény, 2015/7