Izgalmas kísérletre vállalkozik balettegyüttesünk a Gondolatok néptáncformában című est színrevitelével: műfaji lehetőségeit tágítva, alkotói kapcsolatot hoz létre a mai magyar táncélet egyik legelevenebb és megannyi újszerű művészi eredményt felmutató területével: a néptáncmozgalommal. A Pécsi Nemzeti Színházban immár hagyománnyá válik nemzeti kincsünk, a folklór ápolása a megőrzésre való törekvés – majd minden műfajban.

Az est alkotói vendégkoreográfusok: Tímár Sándor, Györgyfalvay Katalin és Kricskovics Antal. Mindhárman fiatalok, nagy szeretettel és művészi becsvággyal készültek a pécsi bemutatkozásra, s nem kis izgalommal várják – az együttessel és a vezetőkkel közösen – hogy felgördüljön a függöny. – Eck Imre

Gondolatok néptáncformában – A Pécsi Balett bemutatója

A táncművészeti ágazatok valamilyen fajtájú és fokú szintetizálásának gondolata már régen foglalkoztatja a koreográfusokat. Noverre idején a születő színpadi tánc és a pantomim összeegyeztetésének kérdése váltott ki Európa szerte heves vitákat és hozott értékes műveket; a múlt században a balett a néptánc egyes formáit a maga hasonlatosságára átformálva fogadta be, és a klasszikus műfaj mellé a színpadra bevonult a karaktertánc. Századunkban pedig a baletten kívüli és belüli modern kezdeményezések gazdagították a színpadi tánc nyelvezetét, sőt megjelent az önjogú és öntörvényű színpadi néptánc, mimt művészeti kifejező eszköz.
Az eddigi táncos nyelvújítási kísérletek azonban leginkább egy-egy koreográfián keresztül, egy-egy mű (balett vagy néptánc) komponálása folyamán jelentkeztek, mindig az alapnyelvezet stílusjegyeinek megtartásával, az „idegen” forrásból merített motívumok egyéni művészi módosításával stiláris beolvasztásával. Erre számtalan példát láthattunk a hazai táncszínpadon.
december 22-én, a Gondolatok néptáncformában című pécsi bemutatón azonban nem ez történt. Eck Imre érdekes kísérletre szánta el magát: hivatásos balettegyüttesét mint „nyersanyagot” felajánlotta három néptánckoreográfusnak, hogy kíséreljék meg balett-táncosokkal felépíteni néptáncban fogant elképzeléseiket – a Pécsi Balett pedig igyekezzék a mondanivalót ezen a nyelven híven tolmácsolni.
Így egészséges kölcsönhatás alakult ki a két táncágazat között, egyfajta művészi tapasztalatcsere, amely nemcsak az újat befogadó és továbbító előadóművészek, hanem a szokásostól eltérő hangszereken játszó alkotóművészek számára is igen tanulságos. Az ágatazok közti kölcsönhatás tehát nem a műveken keresztül jön létre, hanem az alkotók és az előadók között. És az utóbbiak adaptáló képességének fokától függ a mű stiláris tisztasága, ami jelen esetben művészi követelmény. Ebből a szempontból úgy érezzük – mindhárom bemutatott mű sikeresnek mondható.
Tímár Sándor Etűdök című táncfüzére (Sebő Ferenc zenei összeállítása) a koreográfus játékos kedvének táncos megnyilatkozásaiból fonódik össze néptánc-szvitté, amelyben a halk szavú cselekményvázlat alig-alig jut el a mozdulati felszínig, és jól kitapintható benne a „tiszta forrás” közelsége. Bár a marosmenti és mezőségi táncok hangulatát, lendületét az együttes teljes technikai tudásának latbavetésével juttatta kifejezésre, a népi tánc-stíluson keresztül itt-ott átérződött az eredetileg beidegzett balettalap.
Kricskovics Antal Dionüszoszának érdekessége a klasszikus ógörög mondavilág újgörög néptánc motívumokkal való megjelenítése. (Gelencsér Ágnes forgatókönyvére Simon Zoltán szerkesztett zenét.) Az elnyomó és az elnyomottak konfliktusát részben szólisztikusan – Dionüszosz és végeredményben Agaué személyén keresztül (Hetényi János és Uhrik Dóra) – részben kórusok mozgatásával ábrázolja meggyőzően.
Györgyfalvay Katalin az eredeti folklór formakincsét nyelvi kifejezőeszközként fogja fel, és új rendbe rakva őket kíván Montázs című kompozíciójában (ugyancsak Simon Zoltán zenei szerkesztése) „gondolatokat felvillantani az egyén és a közösség viszonyáról, a sorsról, a felelősségről”, ahogy a műsorfüzetben írja. De hozzátehetjük – a néző asszociációs jogán –, hogy májusfás menyegzőkről és mezítlábas gyermekjátékokról, háborúról és a siratásról is beszél, szóval az életről, amelyben a születni-szeretni-temetni nagy ritmusa társadalmi szinkópákká bonyolódik, az újraélések és felrémlések kaleidoszkopszerű színjátékává. Talán ebben a műben mutatkozott meg leginkább a néptánc szinte „mindenható” kifejező ereje, s ebben érte el a balettegyüttes és a néptánc-koreográfus művészi azonosulása a legmagasabb fokot.
A bevezető gondolatok folytatásaként tehát a legnagyobb örömmel üdvözölhetjük a balettnek és a néptáncnak ezt a pécsi találkozását, amely bizonyára új utakat nyit a magyar táncszínpad további gazdagodása felé.

Dienes Gedeon // Muzsika, 1974. május

Azt hiszem nem túlzóm el a dolgot, ha azt mondom, hogy hazai táncművészetünk feljegyzésre érdemes történelmi pillanatát éljük, amikor a Pécsi Balett legújabb vállalkozásában részt veszünk. Azért jelentős ez a táncbemutató, mert jóformán önerőből, amatőr táncegyüttesek élén kibontakozó koreográfusok kaptak meghívást, akik ráadásul nem is a balett, hanem a népművészet formanyelvén szólalnak meg.
E vállalkozás felelősségteljes munkát rótt a koreográfus szerzőkre, de a táncosokra is. A nehézséget nem az okozta, hogy az előadóknak újabb koreográfusokkal kellett munkakapcsolatot találni – hiszen az együttesnél számtalan hazai, és külföldi táncalkotó dolgozott –, hanem a másfajta formanyelv, a balettól erőteljesen eltérő új mozdulatrendszer: a néptánc.
Sokan kérdezték – mi szükség van erre; „– ki-ki a maga mesterségét folytassa!”. Mi tiltakoztunk az ilyen egyoldalú szakosodás ellen. Én máris sokat nyertem ettől a munkától, sok ösztönzést kaptam az együttes művészeti vezetőitől és táncosaitól, s előttük – úgy hiszem – hacsak szerény kémlelőnyíláson át is, de mégis egy másfajta világ bontakozott ki. Végülis ezt akartuk. Egymást, egymás munkáját, eredményeit jobban tudjuk mégis merni, összefogva a magunk világát egyre jobban tágítani... S ez úgy hiszem sikerült is.
Az Etűdökben az erdélyi mezőség és a Maros-mente magyar és román táncait fontuk füzérbe. E táncokat még ma is táncolják ezeken a vidékeken, sok helyen még a népviselet is megtalálható. A bemutatásra kerülő táncok helyi nevei: Sűrű és ritka tempó, legényes, purtataó, invertita, hajdau, akasztós, szökős, és sebes csárdás. – Tímár Sándor

A folklór világszerte reneszánszát éli. Úgy érzem, hogy szinkronba kerültünk az idővel, amikor lehetőséget kaptunk a Pécsi Balettnél, hogy anyanyelvűnkön kifejezhessük magunkat. Ezzel talán sikerül közelebb hoznunk az eredeti folklórt a balett-színpadokhoz.
Hiszem, hogy minden nép táncos formakincse alkalmas arra, hogy korunk nagy eszméit a művészet eszközeivel szolgálni tudja. A „Dionüszosz” a folklór és a korszerűség jegyében készült.
Dionüszosz seregével harc nélkül bevonul Thébába. Az elkábított thébaiak mellett Dionüszosz szövetségesekre talál a királyi család tagjainál, főleg Agaue-nál. Agaue fia Pentheusz viszont szembeszáll Dionüszosszal. Dionüszosz a királyi család tagjai segítségével fondorlatos módon leszereli Pentheuszt és elvezeti a Bacchanáliába, ahol az elvakult tömeg Agaue-val az élen megöli Pentheuszt. A halottat Agaué vezetésével Théba kapujába viszik, ahol Kádmosz felfedi Agaué előtt, hogy a halott nem más mint a fia.
Megjelenik Dionüszosz, s mint aki jól végezte dolgát, diadalmasan elvonul. A thébaiak Agaué-val együtt akkor döbbennek rá, hogy fiút, királyt és hazát vesztettek. – Kricskovics Antal

– Hogy kerül a csizma az asztalra? – Csakis ez lehetett az első reagálásom a Pécsi Balett – Eck Imre megtisztelő felkérésére. A vállalkozás mindkét részről merész és kockázatos. Mert bármennyire közös meggyőződésünk, hogy jó táncos és rossz táncos, jó koreográfia és rossz koreográfia között nagyobb a különbség, mint balett és néptánc között – ennek az elvnek a gyümölcsöző bizonyítására még nálunk tapasztaltabb alkotók sem vállalkoztak.
Hogy mi ezt megkísérelhettük, azzal igazában a társulat kapott nagyon sokat; a vendégkoreográfus hazamegy, a mű pedig marad, akár sikerül, akár nem.
A montázs azzal a szándékkal készült, hogy az eredeti folklór formavilágát nem – vagy alig – változtatva, ezt örökölt, régi szavakként, vagy akár mondatokként fogja fel. Ezeket új sorrendben, másképp próbálja összefűzni, azzal a céllal, hogy felvillantsa jelenkori értelmüket: gondolatokat közöljön, vagy inkább ébresszen egyén és közösség viszonyáról, sorsról, felelősségről, feladatokról, – ha táncban egyáltalán lehetséges ilyen absztrakciók érzékeltetése. – Györgyfalvay Katalin