Max és Móric

Cserebogarak: a Pécsi Művészeti Szakközépiskola balett-tagozatának tanulói és külsős gyerekek.

Max és Móric

Balettkomédiával nyitotta idei évadját a Pécsi Balett. Max és Móric alakját Wilhelm Busch német költő és karikaturista teremtette meg, a két vásott kölyök rajzos-verses története – műfajt teremtve – óriási népszerűséget szerzett alkotójuknak a múlt század második felében. 1982-ben Peter Marcus, a müncheni operaház balettművésze táncjátékban elevenítette meg a csínytevők kalandjait. Rossini közismert muzsikáinak felhasználásával. Ennek a balettnek átdolgozott változatát tanította be Barbay Ferenc a Pécsi Balén társulatának.
Barbay neve – bár 1969 óta külföldön, elsősorban Münchenben dolgozik – nem ismeretlen a táncművészet iránt érdeklődők körében. Nemcsak nagyszerű táncos pályafutásának sikereiről hallottunk az elmúlt évtizedekben, de alkotói tevékenységét is megismerhettük, legutóbb éppen a Tűzmadár című művének szegedi majd győri bemutatójakor.
Lelkes és lelkesítő pécsi működése nyomán sok vidám ötletben, telibe talált karakterekben, igényesen megalkotott táncokban bővelkedő balett született, amely gyermek és felnőtt közönség számára egyaránt kellemes szórakozást nyújthat.
Max és Móric hét csínytevése Wilhelm Busch által ihletett környezetben elevenedik meg (ifj. Vata Emil munkája). A Busch-rajzokat felidéző háttér-függöny a színpadkép változásainál úgy „lapozható”, mint egy képeskönyv, a „napsütötte” színű jelmezek (Hammer Edit), az ötletes maszkok (Nagy Kovács Géza) mind a hangulatkeltést szolgálják.
A táncjáték hét képében tanúi lehetünk, hogyan „nyúvasztják ki” a gézengúzok Borcsa néni csirkéit, amelyeket azután még a fazékból is kilopnak; hogyan tréfálják meg Kecske szabót a patakon átvezető palló elfűrészelésével; hogyan rendetlenkednek az iskolában és hogyan törnek borsot a tanító orra alá, a pipájába csempészett puskaporral; hogyan rakják tele cserebogárral János bácsi ágyát; hogyan sülnek bele a pékmester cipóiba, és – mert még ezt is megússzák – hogyan őrli meg őket, a zsákjai kihasogatásáért mérges molnár.
A mese ezen a ponton „horrorba” illő fordulatot vesz, de hát nem ugyanilyen „véres” jelenetek bukkannak-e fel a Jancsit és Juliskát sütőlapátra tevő boszorkányokról vagy a nagymamát és Piroskát felfaló farkasról szóló klasszikus mesei részletekben? És mivel a mesében minden lehetséges, Max és Móric – illetve miniatűr hasonmásaik – végül, a vidám zárótáncban újra felbukkannak a színen, egyben azt is sugallva, hogy alakjuk korokon és műveken túl általános és örök életű.
A csínytevések sorozatának megjelenítésében az alkotók igyekeztek a helyzet- és jellemkomikum adta összes lehetőséget kihasználni. Különösen jól sikerült a vízbe pottyant Kecske szabó és az őt vasalóval szárítgató felesége jelenete, amelyben Túri Sándor és Korfia Emília eddig nem ismert komédiás tehetsége revelációként hatott. Hasonlóképpen fergeteges mókázás kerekedett az iskola-jelenetben, a táncba fogalmazott énekórán, amelyet még tovább fokozott a részeges tanítót és ihletett orgonaművészt remekül alakító Kéri Nagy Béla „magánszáma”, az első felvonás utolsó képében.
A kitűnő szerepformálások sorából kiemelkedik a két főszereplő Andrea Maerlo (Max) és Alekszander Neskov (Móric) teljesítménye. A két fiatal táncos ellenállhatatlan komiszsággal, rengeteg ötlettel, kirobbanó jókedvvel komédiázza és táncolja végig a darabot, szinte megállás nélkül. Mellettük mindenki, a társulat tagjai, a művészeti szakközépiskola növendékei és a többi felnőtt- és gyermekszereplő is, tudása javát nyújtja. És ami a legfontosabb, a színpadról a tánc öröme sugárzik. Ilyen balettet mindig szívesen látunk a magyar színpadon.

Major Rita // Új Dunántúli Napló, 1994. december 10.