Lisztmánia

Lisztmánia

A tánckompozíció humoros fricska elértéktelenedő világunkról Liszt Ferenccel a középpontban. Liszt meg nem értett groteszk hőse a darabnak, aki a mai felszínes világban élő emberek között inkább titkolja művészetét. Múzsáját persze itt is megtalálja: beleszeret egy lányba, aki a kivagyiság álarca mögött szintén érzékeny áldozata a sekélyes világnak, mint Liszt maga.
Zachár Lóránd Lisztmániája egy különös világot tár elénk, melynek első helyszíne a képzelet világa, egy felhők közötti angyali lét, ahonnan az elismert művész, a körülrajongott zenei géniusz leszáll egy számára eddig ismeretlen térbe. Az alkotó Liszt Ference a mi mai vilángunkba csöppen, ahol egy celeb megelőzheti a saját helyén csodált, bálványozott zeneszerzőt. Merkantilista szemléletű, értékválságos századunkban komikusan botladozó főhősünket, művészetét az emberek nem értik, nem becsülik. A korában "szupersztár" Liszt értetlenül csetlik-botlik a számára ismeretlen, a néző számára rendkívül humoros helyzetekben. Végül, - mint valódi életében többször is - megtalálja párját, akivel talán képes eltájékozódni a XXI. század médiacentrikus, zegzugos útvesztőiben.
A „Lisztomania” Heinrich Heine kifejezése, amit némi gúnnyal használt egy újságcikkében. Arra utalt, hogy Liszt az 1840-es évekbeli koncertvirtuóz pályafutása abnormális reakciókat váltott ki főként hölgy hallgatóiból, rajongóiból. A mester puszta láttára tucatjával ájultak el a nők, egy-egy hajtincséért verekedés tört ki. Liszt volt az első megasztár, aki tudatosan építette föl imázsát. Ő adott először szólóhangversenyt, ahol kizárólag ő lépett fel, oldalra fordította a közönségnek addig háttal álló zongorát, és tüzijáték-szerű virtuozitásával, mély átélésével elkápráztatta még ellenségeit is. De ő mindezt nem az öncélú magamutogatás kedvéért tette, hanem a művészet erejének és társadalmi megbecsülésének emelését akarta elérni

Egy szelet Európa

A tavalyi Liszt Ferenc-emlékév keretében számtalan helyen és műfajban dolgozták fel a zeneszerző zseni életét és munkásságát, többek között táncszínpadon is. Bár a Pécsi Baletthez kis késéssel, csak idén „érkezett meg” a komponista, ez mit sem ront a róla készült táncmű frissességén és aktualitásán.
A Lisztmánia koreográfusa, Zachár Lóránd is megtalálta a módját, hogy kiemelje Lisztet saját korából, és napjainkba helyezve aktuális témákról szóljon. Teszi mindezt egy, a magyar táncszínpadon mostanában fájón ritkán használt eszköz, a humor segítségével. Zachár az elmúlt tíz évben leginkább Hollandiában dolgozott, és a Rotterdam Dance Worksben eltöltött táncos évek után az utóbbi időben inkább a koreografálás felé fordult. Magyarországon legtöbbet egykori anyatársulatánál, a Budapest Táncszínháznál dolgozott, de Pécsett is találkozhatott már vele a táncszerető közönség.
Zachárnak ez az első cselekményes balettje, és most sem annyira a narratívára koncentrál, mint inkább társadalomkritikus jelenetfüzért mutat be Liszt ürügyén. A darab egy kisfilmmel kezdődik, amely egyfajta hangulatkeltő werkfilm az előadás születéséről. A vetített technika és a színpadi valóság összemosásaként a végén a nézőtér felől megérkezik két kulcsfiguránk, az esetlen és a szemtelen angyal (Harka Máté és Dóri István). Mennybéli „birodalmuk” felszerelése két hatalmas fehér lajtorja, néhány hangszer és egy többfunkciós fehér komód. Ennek fiókjából tűnik elő először a mennyben lakozó Liszt Ferenc feje, majd különböző végtagjai a különböző fiókokból, amelyek segítségével megtréfálja az angyalokat: beleeszik süteményükbe, beleiszik teájukba. Ezután viszont az angyalokon a sor, hogy megtréfálják a zeneszerzőt, méghozzá úgy, hogy az angyali létből a sokkal kellemetlenebb földi létbe csöppentik.
Liszt (Szabó Márton) először saját korába érkezik, ahol ünnepelt és elismert művész, korabeli „sztár”, ráadásul mindenkinek hozzá hasonlóan impozáns frizurája van. Hamarosan azonban tovább kell mennie, és meg kell érkeznie napjaink zűrös, hektikus világába, ahol mindenki kopasz, és rövidesen őt magát is megfosztják méltósága utolsó jelképétől, nagy hajától. A folyamatosan egymást heccelő angyalokon kívül, akik a háttérben végigkövetik Liszt útját, a vissza-visszatérő filmjelenetek is igazi burleszk-hagyományokat idéznek. Az egyik legviccesebb jelenet például az, amikor a kamaraszínház színpadáról ijedten leszaladó zeneszerző áttéved a nagyszínházba, és ott a színpadon elsodorja a nagy átéléssel éneklő operaénekeseket. Zachár és az egész társulat humoráról tanúskodik az a filmjelenet is, amikor a földi lét megpróbáltatásait enyhítendő, Liszt lehajt egy felest a nézőtéri büfében, mire rögtön megjelenik mögötte a szigorú arcú balettigazgató, Vincze Balázs, és visszaparancsolja a színpadra. De nemcsak a vetített, hanem a színpadi jelenetek, sőt, maga a mozgásanyag is tele van ötlettel és humorral. A forgatagban elveszetten tébláboló főhősünk egyébként a modern korban is hamar sztár (vagy inkább „celeb”) lesz, igaz, nem tehetsége, hanem „egyéb érdemei” okán. A koreográfus számos jelenettel tart tükröt értéktelenedő társadalmunk elé: az orgiával, amelybe még glóriájukat levetve az angyalok is beszállnak; az egyenkinézetű, egyenviselkedésű, lehetetlen lábbeliken botladozó hölgyek bemutatásával. A férfiasságukat fitogtatók „harci táncával” pedig még a táncszínpadok aktuális harcművészet-őrületét is kifigurázza.
A díszlet fontos eleme a mozgatható, megszaggatott vászonfal, ami mögül előtűnhetnek a táncosok vagy bizonyos testrészeik, és számos mozgás-játékra ad alkalmat. Maga a szerkezet erősen emlékeztet a Jirí Kylián Sleepless című darabjában látottra, Zachár azonban továbbfejleszti az alkalmazását, elsősorban a vetített technika és az élő tánc kombinálásával. A koreográfus stílusán is érezhető az NDT nagy mesterének és általában az európai modern tánc legjobb tradícióinak a hatása, különösen a duettek szemet gyönyörködtetőek. Zachár kivételes dinamikája komoly erőpróba elé állítja a táncosokat, akik nem csak a bolondozásban társai, hanem technikailag is magas szinten állnak helyt.
Az előadás egyetlen hibájaként egyébként éppen sűrűségét, túlzsúfoltságát lehetne felhozni. Annyi ötlet került bele, ami bőven elég lenne még plusz egyre is. Az őrült tempó, a gyorsan változó helyszínek és események miatt pedig a végére egy kicsit kifárad a darab, az utolsó 10 perc már nem hoz különösebb újdonságot, és a közönség figyelme is lankad.
Hősünk azért utazása végére földi, kortárs létében is megtalálja kapaszkodóját, méghozzá a szerelem segítségével. Egy gyönyörű duett alatt felharsan a korábban csak a mennyek zenéjeként hallható Liszt-muzsika, így tehát az angyalok is beteljesítették küldetésüket. Míg történetünk az angyali és a földi szférákban kalandozott, addig mi a táncszínpadon egy szelet Európát láthattunk.

Megyeri Léna // www.ellenfeny.hu, 2012. április 4.