Körhinta

Fiatal koreográfusok estje – Műsoron: Ballo Concertante, Székek, Cirkusz, Körhinta

A színlapon ez áll: Fiatal koreográfusok estje. Nemesen egyszerű címe a Pécsi Nemzeti Színház balettegyüttese új bemutatójának, ugyanakkor azonban egy művészi kollektíva fordulópontját is jelzi.
Az est alkalmával két fiatal művész mutatkozik be: Tóth Sándor és Fodor Antal. Mindkettőjüket jól ismerjük, szeretjük, tiszteljük művészetüket, itt Pécsett kezdték pályájukat egy olyan műfajban, amelynek hazánkban nem volt hagyománya.
A két nagyszerű táncos most új oldaláról lép a közönség elé: alkotó koreográfusként. Eck Imre, a balett igazgatója mondja: „Nehéz erről beszélni a dicsekvés látszata nélkül. De akik kissé közelebbről ismerik az együttes munkáját, talán érzik és tudják, hogy nem a dicsekvés, hanem az öröm hangját hallják. Hiszen ennek a munkának gyümölcseit nemcsak a közönség elé vitt, sok gonddal és fáradsággal kialakított művek jelentik, hanem idetartoznak a művészek belső formálódásának alkotóvá érésének eredményei is, amikről a közönség csak elvétve hall valamit. Nincs nagyobb öröm annál, mint látni és elérni, hogy aki tegnap ígéretes tehetség volt, az ma már bizonyító művész”.
Mikor tették meg az első lépést? Ki tudja már visszapergetni az események apró kockáit, még akkor is, ha a fiatal művészegyüttes alig hat esztendős múltra tekint viasszá. Talán egy opera vagy operett betét koreográfiája, talán egy televíziós játék, film táncának megalkotása? A kívülálló számára ez teljesen mindegy, csak önmaguk tudják, látják, hogy az esztendők során a sok próbálkozás folyamatában eljutottak ehhez az esthez.
Négy önálló mű kerül a közönség elé. Vivaldi: Ballo Concertante, Gondja János: Székek, Ránki György: Cirkusz és Johann Strauss: Körhinta. A nyitó és a záró darab koreográfiáját Fodor Antal, a másik kettőét Tóth Sándor készítette. Nem akarnak csodákat művelni, a tisztelt és ismert hagyományokat folytatják, emberi történeteket, örömöket, bánatokat mondanak el a tánc nyelvén, felszabadultan, frissen, nagy-nagy kedvvel. Vallomások ezek az életről, emberek kapcsolatáról, szerelemről, házasságról. Úgy is mondhatnák – a máról. A Székekben például egy szimbólum körül botladoznak a szereplők, amit kedvezőbb társadalmi státusalak szoktak mondani. Pedig azok az emberek, akiket bírálnak, összetartoznak, csak éppen a székek szuggesztiójában élnek, küzdenek, harcolnak érte. A Körhinta apró mozaikokból áll, a villanásnyi történetek azonban az életből ellesett epizódok, hiszen ki ne ismerné a magányos fiút, aki vágyódik a lány után, de mindig kisiklik a keze közűl és csak álmában jelenik meg neki, vagy a lányról, akit körül rajonganak a fiúk?
A két fiatal művész tehetségének újabb megnyilatkozása ez az est. Megvalósításában mellettük állnak – ha szabad így mondani – egykori táncos társaik, akik nagy kedvvel és tudással formálják meg táncba költött gondolataikat. S a többiek: Eck Imre, Végvári Zsuzsa, Vata Emil díszlet, Gombár Judit jelmeztervező és a színház sok-sok névtelen dolgozója osztozik a siker reményében.

(Bocz) // Dunántúli Napló, 1966. április 13.