Kaméliás hölgy

A balett története:

Első felvonás:
A színházban Verdi Traviátájának utolsó pillanatait látjuk, a nézőtéren ül Marguerite Gauthier, Armand Duval, Alfrrd Germont és Violetta Valéry is.
Egy párizsi utcán. Grammont herceg kíséri Marguerite-t. Az utcán Violetta meséli a színházban látott történetet. Jönnek a többiek, a Madame .„felfedezi” Violettát.
A Madame szalonjában a kurvák között Violetta az ünnepelt. Alfréd táncol vele. Marguerite házában a vendégek pompás bállal köszöntik az új évszázadot.
Marguerite mégsem boldog, szerelemre és megértésre vágyik, betegsége is kínozza, állandó köhögése figyelmezteti rá, hogy nem lesz hosszú éltű. A Madame bemutatja az előkelő társaságnak Violettát. Armand egy pillanatra találkozik Marguerite-tal.
Alphonsine-t, Armand húgát, feleségül kéri Julian.
Egy kiállítás megnyitóján Marguerite körül hódolói, köztük Armand is. Marguerite otthonában fogadja Armand-t.
A Madame Alfreddal és Violettával. Pás de trois.
Duval estélyt ad lánya, Alphonsine, tizennyolcadik születésnapjának megünneplésére. Armand Marguerite-tal érkezik a születésnapra. Julian, Alphonsine vőlegénye, felháborodik Armand és Marguerite kapcsolatán és elhagyja menyasszonyát.

Második felvonás:
Armand és Marguerite boldogan élnek a tengerparton.
Az idillt Duval, Armand apja szakítja meg. Rá akarja venni Armand-t. hogy hagyja el Margierite-t. Aphonsine folytatja a könyörgést, ugyanis Julian, a vőlegénye, csak akkor veszi el, ha Armand befejezi a kapcsolatát Marguente-tal. Armand nem hajlandó erre.
A látogatók ezután Marguerite-nál próbálkoznak. Az apának sikerül Marguerite-t rávenni, hogy feláldozza a szerelmét.
A Madame szalonjában Duval Violettával ünnepli győzelmét.
Marguerite egyedül, boldogtalanul.
Armand és Alfréd párhuzamos szólója.
Armand részegen a Madame szalonjában.
Alphonsine esküvői estélyén Armand pénzt dob Marguerite arcába. Marguerite elájul. Duval-t kétségek gyötrik és bevallja Armand-nak, hogy ő vette rá Marguerite-t a szakításra.
Marguerite haldoklik, felidéződik előtte eddigi élete. Armand érkezik, de már későn.
Marguerite a karjaiban meghal. –  Böhm György

Szegény gazdagok

Nem olyan rég itt, e hasábokon a Pécsi Balett sorsán töprengtünk riportalanyainkkal. A beszélgetéscsokor végkicsengése akkor kérdő és nyitott volt. Épp az írás megjelenésekor mutatták be a Kaméliás hölgyet, és ez az előadás talán a szavak helyett is tükröt tart a Pécsi Balett mai helyzete elé.
Röviden és címszavakban – kezdve a „külsőségekkel”: a jómódú közegben játszódó híres történet szcenikai kiállítása – bár művészileg teljesen elfogadható és illúziókeltő – szembeszökően „anyagtakarékos” (Tresz Zsuzsa és Hammer Edith jegyzik az ízléses látványt), a zenei montázs technikai minősége pedig feltehetőleg szintén a méltóbb feltételek hiányában olyan, amilyen. Ami viszont még a szegényes anyagi-technikai háttérnél is fontosabb: a „társulat” hiánya. Látunk a színpadon 6-8 nagyszerű művészt, ők a mag, rájuk épül az előadás, és látunk egy köréjük-mögéjük rendelt kart, melynek ottléte nemcsak elnagyolt, de fölösleges is. Van-e ennél sommásabb bizonyítéka annak, hogy a Pécsi Balett mára kb. negyedrészére csökkent? A Kaméliás hölgy előadása azonban arra is bizonyíték, hogy az az egynegyed viszont kitesz magáért, és minden megbecsülést, támogatást megérdemel!
Beszéljünk az előadásról is, ne csak tanulságairól, hiszen a Herczog-Böhm alkotópáros ismét egy nagy lélegzetű ősbemutatót tett le az asztalra: a legendás Dumas-regény, ha nem tévedek, Magyarországon első táncadaptációját.
A regény keretet is kapott, mégpedig olyan „anyagból”, mely sajátja: Verdi Traviatájának utolsó nagyáriája a mű elején hangzik el először színház a színházban jelleggel: a regény szereplői csodálják az említett jelenetet a Pécsi Nemzeti Színház páholyaiból – másodszor a darab végén, amikor már ők maguk a dráma megélői. Az ötlet erős és elgondolkodtató, igazán kár, hogy – nyilván megint a „low-budget” fedezet miatt – nem hús-vér énekesekkel, hanem kissé vértelen karszereplőkkel, play-backról szól a jelenet, így kevésbé erős felütésként, mint amilyen lehetne.
Ezek után a színpadon indul immár elölről a történet, sajnos még mindig nem elég erővel, mert az utca, majd a bordély-jelenet, ahol sok, de legalábbis több ember intenzív és egyéni jelenlétére lenne szükség, a már említett okokból illusztrálnak csupán.
A nagyszerű Uhrik Dóra a Madam szerepében mintha egyszemélyben próbálná pótolni a személyiségek hiányát és levegőt teremteni a többiek helyett is, így aztán kicsit túl is megy a tőle megszokott intenzitáson.
Lassan azonban, ahogy kialakulnak a személyes kapcsolatok (Violetta és Alfred kettőse, majd Armand első találkozása Marguerite Gauthier-val, Alphonsine és Julian felhőtlen szerelme) – minden jóra fordul a színpadon. Úgy gondolom, nincs sok értelme itt e lapokon újramesélni az ágas-bogas történetet. Amúgy nem árt a regény vagy a műsorfüzet eligazításának előzetes ismerete annak, aki tényleg ragaszkodik ahhoz, hogy szóról szóra tudja, ki kicsoda. Az jár jól, aki nem ezt próbálja erőltetni, hanem hagyja magát elsodorni mindaz által, ami – szemben egyes fogalmakkal és tényekkel – nagyon Is kifejezhető a mozdulatok nyelvén, s amit Herczog István igen szépen és hitelesen meg is szólaltat szólistái testén. Az jár jól, aki élvezi a kettősök lendületes, szenvedélyes szépségét, s izgalommal követi a kettőnél több szereplő által kialakított különös kapcsolódásokat, melyekben többféle érzelem érvényesül egyszerre, vagy logikus egymásutánban. Erről szól a mű: a vonzások sokszor egymást kioltó erejéről, az emberi elvakultságról, az áldozatokról, s üzenete a tiszta táncrészeken keresztül jut el hozzánk.
Nehéz lenne minőségi sorrendet állítani a legfontosabb szerepeket most is, mint pár éve mindig vállukon hordozó művészek között.
Czebe Tünde talán még sosem nyújtott olyan hiteles ábrázolást, mint most, e mű címszerepében. Személyisége most érett meg arra, hogy ne csupán harmonikus, pontos testmozgással, de valódi belső tartalmakkal jelenítsen meg egy hősnőt, akire annyi szín jellemző: büszkeség, kacérság, halálfélelem, őszinte érzések és színlelés.
Partnereként Lencsés Károly is nagyszerű: Armand Duval-ja végig magában hordozza a végletességet, de pátosztól mentes, sőt sokszor jólesően visszafogott. Őszinte és tiszta érzelmeket hoz a színre – tánca technikailag kifogástalan.
Apja, Georges Duval szerepében az örök visszatérő Lovas Pál látjuk, akinek játéka szintén teljesen letisztult – amellett, hogy fizikailag éppúgy bír bármit, mint fiatalabb kollégái –, minden mozdulata erőt és emberséget sugároz. (Kevéssé zavaró, és végképp nem az ő hibája, hogy darabbeli fiánál csupán egy jó évtizeddel idősebb.)
Uhrik Dórának, aki tavaly a Zorba Madame Hortense-éből olyan felejthetetlen alakot formált, hogy csaknem abszolút főszereppé emelte azt, ezúttal olyan szerepet kapott, melyben kevésbé juttathatta érvényre mélyen belülről fakadó tragikai vénáját. Amíg ugyanis a görög matróna ironikus-fájdalmas hattyúdala, mely az övé, általa megélhető élmény volt, a Kaméliás hölgy Madamjával valójában nem történik semmi katartikus.
Ennek a helyzetnek pedig még az ő határtalan tehetségével is csak azokon a pontokon lehetett magaslatára kerülni, ahol legalább részesévé válhatott mások drámájának: ilyen az a különös és eredeti hármas, melyben Alfréd Germond és Violetta Valéry viszonyába „szól bele”.
E két alakot Kéri Nagy Béla és Három Edina alakítják. Kéri Nagy művészete mára minden klisétől mentesre, technikailag teljesen tisztára, nagyvonalúan egyszerűre érett: minden pillanata jó. A remek Három Edinát ismét nem találta meg egy szerep (az utolsó, tragikus nagy jelenettől eltekintve), egymás után kapja a csinoska, kissé hóbortos komikus figurákat, holott szinte izzik a visszafojtott drámaiságtól. Armand ártatlan húgocskáját Daczó Eszter táncolja a tőle megszokott nagyszerű színvonalon, szerelme az élettől, s tehetségtől majd' kicsattanó Rudenko Jevgenyij.
A színpadon még egy visszatérőnek örvendhetünk: Tóth Sándor, a társulat egykori igazgatója Grammont herceg szerepében meghatóan szép tartású, elegánsan őszülő úr, ugyanakkor lenyűgöző táncművészi erőnléttel.
A Pécsi Balett legújabb bemutatója tehát szinte szuggerálja: itt van ez a maroknyi nagyszerű szólista s egy jó koreográfus (a megfelelő alkotótársakkal), létük formáját kéne eldönteni minél előbb, mielőtt a jelenlegi szétzilálja őket.

Lőrinc Katalin // Echo, 2001/1