Kakukkfióka

A súlyos etikai problémák estjét másnap Villányban kellemes, könnyed hangvételű matiné követte, a Kakukkfióka. A cím és Hetényi János koreográfiái is hol visszafogott, hol szarkasztikus humorról árulkodtak: majd minden táncminiatűrben valaki kakukkfióka módjára viselkedett, a „nem az vagyok, akinek hittél” szerepet játszotta. Nem mintha az egyes daraboknak konkrét története lett volna, a cselekmény maga a tánc volt, a várttól eltérő helyzetek azonban valamilyen történetet sugalltak a nézőnek. Az alkotói lelemény jegyében különben még egy másféle kakukkfióka is felbukkant. Az apró szólóktól a négyesekig bővülő koreográfiák többsége ugyanis kezdetben a zeneművek korstílusát követte, ám egyszer csak valaki homlokegyenest ellenkező stílusú mozgássorba kezdett, amelyet később társai is átvettek. Így hosszabb-rövidebb időre a tánc egésze is megváltozott. Mire pedig megszoktuk az új, többnyire groteszk mozgásokat, térforma-változatokat, a koreográfus újból váltott, és a tánckép eredeti előadói modorában fejeződött be.
Bretus Mária, Paronai Magdolna, Bauer József és Körmendy László ismert precizitásával, játékosan és felszabadultan táncolta a miniatűröket. Fehér szafaris jelmezük szintén jól mutatott a délelőtti verőfényben. Mégis, valahogy sterilnek, nem elég csipkelődő vagy groteszk hangvételűnek érződött az előadás. Ezt a benyomást még az a rendezői ötlet sem tudta ellensúlyozni, hogy a zenészek Is bekapcsolódtak a cselekménybe, miközben a 40 fokos hőségben Vivaldi és Honegger, Debussy és Beethoven, Mozart és Maros fúvós kamaraműveit játszották.

Kővágó Zsuzsa // Táncművészet, 1983/10