Kakukkfészek

Egész fiatal koromban olvastam Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére című regényét. Nem sokkal később láthattam Milos Forman 5 Oscar-t nyert világhírű filmalkotását, melyben a művészek, főleg Jack Nicholson fantasztikus alakítása egy egész életre szóló mély nyomot hagyott bennem.
Húsz eves koreográfusi pályafutásom alatt folyamatosan foglalkoztatott a kérdés, hogyan lehetne ezt a csodálatos történetet táncjátékban megvalósítani. Most a Pécsi Nemzeti Színházzal és a Pécsi Balettel lehetőségem nyílt ennek létrehozására.
Természetesen tudom, hogy a táncművészet lehetőségei és kifejezési formái egészen más eszközökkel visznek el minket a téma mélységeihez, mint egy prózai előadás, vagy egy filmalkotás. Az általunk készített táncjátékban mégis megpróbáljuk feleleveníteni a közönség számára film és irodalmi emlékeiket, és bemutatni azokat a súlypontokat, melyek rám is mélyen hatottak. Éppen ezért megpróbáltam a táncművészet technikáinak széles skáláját alkalmazni.
Az áltálunk elkészített mű tehát táncjátéki forma, és egy teljesen újszerű vállalkozás. Újszerű már a színpad és a nézőtér elhelyezésében is. Szeretnénk, ha a nézők nemcsak mint nézők volnának jelen, hanem közvetve szereplői is lennének a darabnak. Remélem, hogy előadásunk elnyeri a pécsi közönség tetszését. – Keveházi Gábor

Ideg, elme

Ha idegesít, elmegyek – mondhatta volna a képzeletbeli néző, ha fenntartásokkal indul el megnézni a jól ismert darabot. No, mindjárt az elején csalatkoznia kellett volna, ugyanis alighogy elfoglalták a nézők a helyüket, az ápolók gondosan bezárták az egyetlen „menekülési” útvonalat, sőt még a vasrácsot is behúzták.
Csak most néztünk igazán körül, hová is cseppentünk. Ez bizony maga a zárt osztály. Hosszan elnyúló terem, monoton, fekete-fehér kockás burkolólapokkal, rideg neonvilágítás, tán még a fertőtlenítő szaga is érződik. A tér egyik végében a. Főnéni üvegfalú rezidenciája, középtájt ferde rámpa és lengőajtó jelzi a műintézmény további helyiségeit. Mi nézők (vagy beutaltak?) a terem négy sarkában csoportosulunk, így a későbbiekben kiváló lehetőségünk nyílik, hogy pszichológiai megfigyeléseket tegyünk a szemközt ülő sorstársaink előadást követő arcjátékát meglesve.
No, de ne vágjunk az események elébe.
Egyelőre szorongunk, mert sorra érkeznek az ápolók és ápoltak. Az elmebajok különféle mentális megvalósulásaival szembesülünk, a szelíd bambulástól a kacifántosabb rángásokig. Szorongásunkat fokozza a hisztérikus, néhol monotóniába szelídülő, ám a kellő pillanatokban sokkolóan harsány zene, mellyel Weber Kristóf lepi meg a nézőt. Azért e meglepetés, mert Weber szerencsére sikeresen elkerülte azt a kézenfekvő csapdát, hogy egy elmegyógyintézet akusztikai világát naturális emberi hangokból – hörgés, ordítás, suttogás, sikoly – építse fel. Ehelyett kiváló montázst hallhattunk zörejekből, ütőhangszerekből, szintetizátor-leleményekből, sőt, egy-egy megnyugtató pillanatban Vivaldi is felcsendült. Élvezetünket még fokozta a szerző – mármint Weber Kristóf – személyes megjelenése is a színen, aki ápoltként, félrebillent fejjel, időnként szemmel látható örömmel elszívott egy cigarettát.
A nézőtér és a játéktér összeolvadása miatt lassacskán személyes ismerőseinkké válnak a bentlakó szerencsétlenek: a vigyorgó, a suta, a szigorú tekintetű, a bamba, az öreg és egy furcsa, még a többieknél is „szótlanabb” – ha lehet ilyet mondani egy táncjáték kapcsán – figura: az Indián (Lencsés Károly), akiben – mint utólag kiderül – lomhasága ellenére a legtöbb életerő lakik.
Ebbe a derűsnek egyáltalán nem mondható társaságba csöppen bele – persze akarata ellenére – McMurphy (Pataki Szabolcs), a bőrdzsekis vagány, aki magával hozza a friss levegőt a külvilágból.
Mint új lakó, benne még élénken élnek a jóízű kocsmázások és csajozások emlékei, melyeket igyekszik megosztani a bentiekkel, az ápolók (Gombosi László, Horváth Sándor, Horváth László) és a Főnéni (Czebe Tünde) legnagyobb rosszallására. Neki még van cigarettája is, egy pillanat alatt minden ápolt a haverja lesz, életvidámsága ragadós, még a mozdulatait is leutánozzák.
Ha már a mozdulatoknál tartunk: a táncjáték formanyelve a teljesen civil gesztusoktól az akrobatikus modem táncig, széles skálán mozog. Egyúttal ez egy feloldhatatlan ellentmondást is rejt magában. Ugyanis az a táncos, aki az imént még púposán csoszogott, a válla rángatózott, a kezét kacskán tartotta, hirtelen dob egy kifogástalan tigrisbukfencet, féltalpon háromszor megfordul a tengelye körül, majd stabilan, egyenes háttal talajt fog.
E mozgásbéli kettősség alól üdítő kivétel az öreg, vietnami veterán figurája (Tóth Sándor), akire hál’ isten a koreográfus nem bízott technikailag kivitelezhetetlen feladatot, így ő „csak” mimikájában, saját gesztusaiban, kifejező tekintetében bízhatott, ettől jelenlétének az előadás kiemelkedően őszinte pillanatait köszönhetjük.
Ugyancsak jól elősegítette érzelmi azonosulásunkat a McMurphy-t alakító Pataki Szabolcs, aki lezserségével, közvetlenségével méltó ellenfele volt a Főnéninek, aki bármilyen szigorúnak és kegyetlennek akart is látszani, sajnos nem féltünk tőle igazán. Talán csak akkor, amikor a remek szcenikának köszönhetően árnyéka félelmetesen felnagyítva vetült a hátsó függönyre. Ennek az árnyéktechniká-nak az alkalmazásával „láthattuk” azt is, amikor a lázadó-rendbontó McMurphy-t büntetésképpen elektrosokk-kezelésnek vetik alá, így a néző mentesülhetett a művelet közelebbi, naturális megtekintése alól. Nem volt ilyen szerencsénk viszont azzal a jelenettel, amikor az egyik ifjú ápolt – akinek röpke boldogságélményét durván megtöri a Főnéni – a színfalak mögött öngyilkosságot követ el, viszont vérben úszó, törékeny tetemét a meghökkent nézők elé terítik.
Élénk kontrasztot jelentett az előadásban a „való világ” megjelenése, amikor is McMurphy utcalányokat csempész az intézménybe az ápoltak legnagyobb örömére. Végül McMurphy nem kerülheti el a sorsát, a következő „büntető kezelés” már akarattalan, bamba bábut csinál belőle, akin megkönyörül a mindig ott „sertepertélő” Indián...
Keveházi Gábor, a darab koreográfusa érthetően követi a regény cselekményét, a helyszínből adódó feszültség végig a levegőben lebeg, a szereplőknek és a nézőknek egy pillanatuk sincs lazítani.
Időnként boldogan ismerünk rá a többszörös Oscar-díjas filmadaptáció egy-egy motívumára is. Talán ebből az összehasonlíthatósági kényszerből fakad a darab végének megoldatlansága is: a filmben ez ugye úgy történik, hogy az Indián a súlyos trafószekrényt bevágja az ablakba, és az így keletkezett nyíláson át elillan a szabadság irányába. Esetünkben az Indián kitépi a terem közepén álló – a táncosok által mindvégig kerülgetett – trafószekrényt a helyéről, lassan közelít az ablak felé, majd sötét és iszonyú üvegcsörömpölés. Fény fel, az ablak szabályosan tárva-nyitva, a szekrény az ablak mellé helyezve, Indián és üvegszilánk sehol.
Mindezzel együtt katartikus, jó előadást láttunk, nézzék meg!

Bognár József // Echo, 2003/1