Balettest vendégkoreográfusokkal

A figyelemfelkeltő „Amerikai balettest” címmel hirdette meg a Pécsi Balett az idei évad második premierjét, amely a vendégalkotók sorozat hagyományait folytatva, ezúttal két jugoszláviai származású koreográfusnak nyújtott lehetőséget a bemutatkozásra. Arra a kérdésre azonban, hogy mitől „amerikai” a színpadra került összeállítás, nem a látottak adták meg a választ. A címadás oka csak a műsorfüzetet pótló szórólap elolvasásakor derült ki, ebből tudhattuk meg ugyanis, hogy a darabok többségét koreografáló, világhírű együtteseknél megfordult Sfevan Grebel Amerikában él.
A balettest nyitó darabja Szkrjabin 24. zongoraprelűdjé-re készült. Grebel cselekmény nélküli, a zenei hangulatot táncban megjelenítő szimfonikus balettjében hat nő és hat férfi találkozásainak, kapcsolódásainak, elválásainak lehetőségeit fűzte neoklasszikus matériájú táncfolyamattá. A sárgás-zöldes-rózsaszínes fényektől árnyalati megerősítést kapott táncfűzérben szólók, kettősök, hármasok változóknak fáradt monotóniával, hangulati kontraszthatások nélkül. A hamar kimerülő koreográfiái ötlettárból nem futotta az egész műre, amely így hamar neoklasszikus „ujjgyakorlattá” ülepedett. Nem szolgált a balett javára az sem, hogy a pécsi táncosok, különösen a férfiak teljesen idegenül mozogtak a tőlük távol álló stílusvilágban. Nem is annyira a technikai felkészültségük nem bizonyult elegendőnek, inkább alkati megjelenésükkel és stílusbeli tétovaságukkal tűnt kényszerűnek színpadi megjelenésük.
Stevan Grebel másik művét a francia Francis Poullenc különleges hangzásvilágú fuvolakoncertjére készítette ugyancsak neoklasszikus stílusban. (Úgy tűnt, a koreográfus küszködik a címadással, mert minden esetben az adott zene szerzőjétől kölcsönzött megjelölést) A virtuóz fuvoladallam finoman festette alá egy napsütötte sárga trikós pár (Paronai Magdolna és Körmendy Lászlói) idilli, játékosan évődő szerelmi kettősét. A duettforma jobban megihlette a koreográfust, mint a több táncosra készült kompozíció, így az előzőnél ötletesebb, „folyékonyabb" koreográfiái megoldás született. A táncos szerelmi  vallomást dramaturgiai funkcióval bíró fényjáték színesítette. A kicsit „karakteresebb"  feladat találkozott az előadó táncosok tudósával és kifejezőkészségével, akik egyéniségükkel „fűszerezve”, hangulatosan tolmácsolták a kettőst.
Sztravinszkij A tűzmadár című balettjének nem eredeti zenéjére, hanem a műből készült második átdolgozott szvitre koreografálta a maga változatát Novkov Zivojin jugoszláv koreográfus, aki 1986 óta a Pécsi Balettnél balett-mesteri minőségben működik.
A zenemű és látott korábbi verziók miatt is izgalmasnak ígérkező balett sajnos, csalódást okozott. Igaz, hogy az alkotó szándékait közlő műsorlap hangsúlyozza az elszakadást az eredeti szövegkönyvtől, az egyszerűsítésre törekvést, és a szimfonikus jelleget, mindez azonban nem szolgál elég mentségül a balett gondalatszegénységéért, dramaturgiai és koreográfiái igénytelenségéért. Olvassuk, hogy a műben a tánc uralkodik a történések és a karakterek felett, de amit látunk, az táncnak is igencsak sovány, a néhány tetszetős, mozgásba hozott tablókép kivételével a színpadon alig történik valami érdemben táncnak minősíthető. Zivojin valamiféle „Hattyúk tava”-másolatot készített, amelyben a kissé vérszegény Tűzmadár-Hattyú-Hercegnő és a melankóliára kárhoztatott Herceg szerelme győzedelmeskedik az engedelmesen visszavonuló, inkább csak ijesztgető, mint ijesztő varázsló hatalma felett. Mindennek kévés, köze van az igazi „Tűzmadárhoz”. Pedig Éliás Zsuzsa illúziókeltő (bár egyéniségéből adódóan Odette valóban jobban illene hozzá), a Szeged óta talán legjobb formájában lévő Lovas Pál elegáns megjelenésű és kidolgozott mozgású, Solymos Pál pedig már megjelenése pillanatában képes magával ragadni. Csak éppen a táncos feladat hiányzott nekik.
A befejező darabhoz (a május 13-i premieren a meghirdetett öt mű közül csak négy került színre), amely az est egyetlen gondolati ihletésű alkotása, Stevan Grebel Bartók két zongorára és zenekarra írt concertójának használta fel (ezúttal sem adott önálló címet művének). Az egzisztencialista hangulatú, furcsa érzelmi háromszög-történet hőse érzékeny, nárcisztikus hajlamú férfi, aki sem önmagával nem tud összhangba kerülni, sem az öt szeretni vágyó nővel; sem az általa figyelemmel kitüntetett, irányított fiatalemberrel nem képes bensőséges kapcsolatot kialakítani. Irántuk tanúsított érdeklődésében képtelen az önátadásra, inkább, csak vizsgálja őket. De a szerelmes nő többet, mindent akar, az önállóságra eszmélő fiatalember számára pedig nyűggé válik a másik közeledése. Az ajtókeretekkel határolt „küzdőtérről" mindketten önként lépnek ki, végleg magára hagyva a férfit, akit Sólymos Pál külsőségektől mentes, hiteles drámai erővel és fölényes tánctudással formált meg. Zarnóczai Gizella és Lencsés Károly jó partnerekként szereptek mellette.         

Major Rita // Dunántúli Napló, 1988. május 28.

Szkarjabin az orosz zene Muszorgszkijt követő korszakosak egyik legkiemelkedőbb alakja. Szkrjabin úgy véli, hogy a hang önmagéban kevés: a hanghoz színeknek és fényeknek kell társulniuk, hogy a mindenséget példázza.
A zenemű színpadra állításával a koreográfus a szimfonikus balett műfajában való jártasságát bizonyítja. A lendületes, gyors egymás után váltakozó prelűdök, térben és táncos létszámban, nagy variációs lehetőséget teremtenek a fények és mozgások színes kavalkádjához, a találkozások és elválások számtalan variációjához.

Az új francia zene egyik reprezentáns alakja, páratlan könnyedséggel és eleganciával ragadja meg a zenei formák világának csillogását. Fő jellegzetességei: virtuóz formakészség, hideg, de színesen szikrázó ragyogás, pompás muzikális folyamatosság, ám ugyanakkor a legkülönbözőbb effektusok vibráló váltakozása.
Az egy párra és három nőre komponált balett a zene partitúrájának vizuális kivetítése, a tánc eszközeivel. A mű kerüli a balettek szövegkönyvi kötődését és a tiszta tánc eszközével kíván szórakoztatni.

A Tűzmadár című balettel kezdődött Sztravinszkij együttműködése Gyagilevvel és Fokinnal. 1910. nyarán Gyagilev a Tűzmadár az ambiciózus fiatal komponistára, Sztraviszkijra bízta a Tűzmadár megzenésítését.

A Párizsi Operaházban mutatták be a darabot. A későbbiekben Sztravinszkij szvitet írt belőle, melyet többször is átdolgozott. A Tűzmadár feldolgozása rendkívül változatos a balettirodalomban. Az itt bemutatásra kerülő balett zenéje a második átdolgozott szvit.

A koreográfus, Novkov Zivojin – a szvittel hangsúlyozni kívánja a mű szimfonikus alaphangulatát, táncost, a mozgást, a történés föle helyezi.

Az eredeti szövegkönyvet megmásítva, lényegesen leegyszerűsítve jeleníti meg a történetet a szvit zenei dramaturgiájának megfelelően. (A hercegnő és a Tűzmadár szerepét összevonja, a varázsló misztikus figurája a tiszta szerelem ellenpontjaként jelenik meg.)

Klasszicizált mozgás, szép, tiszta formák és érzékeny zeneiség jellemző a balettre. A mű sziafónikus Jellegéből adódóan a szereplők karaktere kevésbé élesen formálódik meg. A tánc uralkodik a színpadon.

A balett 5 nagyobb egységből tevődik össze: prológ, variáció és duett, a varázsló megjelenése, Álom, apoteozis

Az újabb francia zeneszerző nemzedék egyik legismeretebb tagja, akinek művei szerencsés formakészségükkel közvetlen és tetszetős melodikus invenciójukkal aratnak sikert. A „Hatok” csoportjának tagja volt, később azonban függetleníti magát mindennemű „iskolá”-tól. A Fuvolakoncert egyben koncert két táncos testre is. A férfi és nő együtt-táncolásának új és érdekes variációját mutatja be a három tételes mű. Elsősorban gyönyörködtet, a mozdulatok változatos sorával, sajátos stílust teremtve, mely nagyon is jellemző a koreográfus táncalkotásaira és mozdulatvilágára.

A tökéletes testű és szellemiségű, szuperintelligens férfi intim kapcsolat-teremtéseibe avat be a tánc-mű. Az önmagát is imádó személyiség társkeresésének bonyolultsága és végül kudarca, önmaga számára érthetetlenül zárja magányába. A kevésbé tökéletesnek hitt személyiségek eltávolodása vonzásköréből, önálló életre kelésük és más kapcsolatuk kialakulása, befelé forduló szomorúsággal és bölcsességgel zárja le számára történetet. A zenemű színpadra állításában nagy hatással volt a koreográfusra Simon Gray: Butlex c. műve.